Maguk a források sokfélék, és a közlésmód ehhez igazodik. Mind a friss, jó minőségű fényképfelvételek, mind az ezeket kísérő átbetűzések és olvasatok, mind a latinul megjelent művek első magyar fordításai, mind a kéziratos latin és magyar munkák első közlése hallatlan mértékben tágítják ki a székely írásra vonatkozó eddigi ismereteket. E téren az első összefoglalás 1915-ben látott napvilágot Sebestyén Gyula tollából (A magyar rovásírás hiteles emlékei). Ha elgondoljuk, hogy az előkerült emlékek száma egy bő évszázad alatt megduplázódott, s a tudományos módszerek köre is jelentősen kibővült, egy olyan alapmű születését üdvözölhetjük, amely valóságos tudománytörténeti esemény. A terv megvalósítása a Bölcsészettudományi Kutatóközpont támogatásával volt lehetséges; a kötet meleg hangú Köszöntője Fodor Pál címzetes főigazgatótól származik.

A fejezetbeosztás a források típusaira épül.

Az A) fejezet címe: A székely írásról szóló történeti tudósítások tára. A sort Kézai Simon Gestája nyitja (1282–1285), Thuróczy krónikája (1488) és Bonfini műve folytatja, majd következnek a régi magyar tudományosság kiválóságai: Szenci Molnár Albert, Pray György, Révai Miklós és mások (összesen harminckilenc írással, a 19. század elejéig). Az általuk megrajzolt kép központi eleme, hogy a székelyek hun-szkíta eredetűek, saját betűik vannak, ezeket fába róják, és írásuk jobbról balra halad. Feltűnő, hogy a szerzők erről jórészt hallomás útján vagy mások írásaiból értesültek: a ma ismert emlékek felfedezése jóval későbbi.

Ezek után szinte fordulatként hat a B) fejezet (A székely írás feliratos emlékei), mely olyan területre kalauzol, amely közvetlenül tanulmányozható, az erdélyi templomok falán, kövein máig olvasható szövegek körébe. A húsz feliratból tizenkilenc a Székelyföldön maradt fenn, a koraiak közelebbről Udvarhely megyében. Ezek jelentős részét Benkő Elek fedezte fel a közelmúltban. Velük kapcsolatban az épületrégészeti látásmód kerül előtérbe: ennek révén határozható meg a felületként szolgáló épületelem régi vagy újabb volta, viszonya későbbi, gyakran 15. századi átépítésekhez, s mindezek figyelembevételével a keletkezés kora. Legkorábbinak, feltehetően 13–14. századinak a homoródkarácsonyfalvi felirat és a Vargyasi felirat mondható; ezeket még négy 14., illetve 15. századi emlék követi. Ebből egy fontos következtetés adódik: az az elgondolás, hogy a székely írás Mátyás humanistái körében keletkezett volna, nem tartható. Fény derül viszont az írás jellegzetes használatára: „nevüket elrejtő, de mégis megörökítő” építőmesterek vagy papok hagyták az utókorra rövid közlésüket. Legismertebb az Énlaki felirat (1668) az unitárius templom festett fakazettáján: „Egy az Isten”.

Az előbbiek szerves folytatásaként a C) fejezet (A székely írás kéziratban megőrzött feliratos emlékei) olyan szövegeket mutat be, amelyek eredetije már nincs meg, de másolatuk fennmaradt. Három ilyet ismerünk. A Bolognai emlék egy 15. századi székely naptár, melyet Luigi Ferdinando Marsigli kézirata őrzött meg (1690), a Csíkszentmiklósi/Csíkszentmihályi feliratot (1501) 18. századi másolatokból ismerjük, a Konstantinápolyi feliratot (1515) pedig egy német utazó naplójából (1555).

A D) fejezettel (A székely írás kéziratos és nyomtatott emlékei) azoknak a tudós munkáknak a világába lépünk, amelyek leírják a székely betűket, megadják hangértéküket, s szöveget közölnek ezzel az ábécével. Mind az emlékek számát tekintve (44), mind terjedelemre (bő 380 lap) ez a legvaskosabb fejezet. Itt kap helyet a Nikolsburgi ábécé (15. század közepe), valamint Telegdi Miklós Rudimentája (1598), mely szinte az utolsó órában örökített meg egy akkor még meglévő hagyományt. E műnek döntő hatása volt a tudós érdeklődés felkeltésében és fenntartásában. Szövege tizenkét kéziratos másolatban maradt fenn; ezek itt mind szerepelnek.

Három terjedelmes munka külön kap helyet az E) fejezetben (Korai értekezések a székely írásról). Az első ismét egy alapmű: Bél Mátyás latin nyelven kiadott könyvének (Lipcse, 1718) magyarul először itt olvasható szövege (Dolgozat a régi hun-szkíta írásról), Tóth Gergely fordításában és jegyzeteivel. Rendkívül érdekes, sokszínű munka. Ebben jelenik meg az az elgondolás, hogy a fenti írás mint a pogány magyarok írása a keresztény egyház üldözése miatt szorult volna vissza – ami tévedés, hiszen szakrális funkciója nem volt (maga a nézet azonban tartósan rögzült az utókor felfogásában). Tudományos kapcsolatok egész hálózatát tárja elénk a Bardócz Pál által összeállított Marosvásárhelyi kézirategyüttes (1750-es évek), valamint Hájos István Gáspár piarista tanár kéziratos latin értekezése (1780) – Szabó Ádám fordításával együtt – itt jelenik meg először.

Az emlékek utolsó csoportját az F) jelzéssel bevezetett Bizonytalan jellegű vagy tévesen meghatározott emlékek és hamisítványok képezik. A rövid áttekintésből Arany János négysorosának utolsó sorát idézzük, Somogyi Antal hamisítványai kapcsán: „Bűn, hogy csalni akar; menti, hogy arra silány.”

Az Összegzést Vásáry István, a kötet szerkesztője írta. Itt a székely írás eredetével kapcsolatos kérdések is szóba kerülnek, igen tömören. „Hiteles ősi írás-e?” – erre az a válasz, hogy feltétlenül; összefügg a magyarság steppei múltjával. Létrejötte (számolva a türk írás hatásával, valamint a glagolita és cirill elemekkel) 863–1000 közöttre tehető. Összmagyar írás volt ez? Nem: keletkezése és középkori használata a székelységhez kötődik. Mai elnevezése ezen alapul.

A kötet a filológiai munka magasiskolája. Koncepciója, felépítése, szövegközlési módja és az emlékek ismertetése példaértékű. A Köszönetnyilvánítások hosszú listája és a lábjegyzetekben említett erdélyi könyvtáros, levéltáros kollégák nagy száma jól mutatja a munkálatok hátterében álló együttműködést.

Kiknek szól ez az egyedülálló szintézis? A jelen és a jövő szakembereinek, s egyszersmind a tudományos igazság megismerésére vágyó olvasóknak. Feltétlenül kívánatos, hogy megjelenjen angol változata is, amely e régi, művelődéstörténeti tanulságokban gazdag írásrendszert a nemzetközi tudományosság felé is közvetíti.