Vajon az a tudós, akinek olyan foglalkozása, munkahelye van, ahol tudósokat foglalkoztatnak (kutatóintézet, felsőoktatás, egyetem)?

Vajon az a tudós, aki olyan írásokat tud közzétenni (publikálni), amelyekben foglaltak érvényességét (igazságtartalmát) adatokkal, tudományos bizonyítékokkal tudja alátámasztani, s közleményében ezt a tudományos apparátust gondosan fel is tünteti?

Vajon az a tudós, akinek az a – többé kevésbé megbecsült, tán elfogadott – küldetése a társadalomban, hogy (fontos) tudások őrizője? Vagy inkább (új) tudások megteremtője? Netán tudások közvetítője?

Hogy van ez az én tudományomban?

Ez utóbbit neveléstudománynak nevezik. S valójában ötvözete, elegye több (kutatási, tudáshoz vezető módszereiben nem is egyforma) tudományágnak (így például a didaktikának, neveléselméletnek, szakpedagógiáknak). S mely tudomány alapvetően a praxis, a pedagógia (a nevelés, fejlesztés, támogatás, segítés, tudóvá tétel – tanítás) tudományos reflexiója. (Mondják róla: alkalmazott tudomány.) E tudomány állandóan a társtudományok metodikájába és kutatási eredményeibe kapaszkodik, hogy létét igazolja (filozófia, történettudomány, pszichológia, szociológia, újabban kulturális antropológia vagy éppen a kibernetika). Ez a stratégiája vajon viszonylag fiatal korából adódik? Magyarázza-e ezen sajátosságait, hogy a tudományos pedagógia (s így ennek művelője, a „pedagógiatudós”-szakma) igazán csak a 19. század elejétől, a német tudós professzortól, Johann Friedrich Herbarttól eredezteti magát, hogy aztán alig száz évre rá a komplex gyermektanulmány (pedológia) megannyi tudósa a világ minden táján éppen a herbarti tudományosság kritikáján köszörülje torkát, tökéletesítse egyben a tudományosság eszményét is.

Egy olyan versenyhelyzetben, amelyben a természettudósok színe-java egyáltalán kétségbe vonja a társadalomról való gondolkodás tudományosságának lehetőségét, hát még e gondolkodás „gyerekszobájába” száműzött pedagógiáét?

Ki a pedagógia tudósa?

Hazai történelmében mindössze egy rövid ciklusban volt önálló, akadémiai kutatóintézete.1 A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek elejéig. Fejlesztési feladatokkal megbízott – szintén egy háború utáni, rövid, bár termékeny periódus után (a fordulat éve után lefejezett ONI-ról, Országos Neveléstudományi Intézetről van szó) 1962-ben létrehozott háttérintézet (megannyi átszervezés és névváltoztatás, a hivatali és a kutatói feladatok elosztása körüli folyamatos huzavonájában élve) után az elmúlt évben egy vidéki egyetem főosztályává rendezve múlt ki. Országos könyvtára hasonló kálváriák után az Oktatási Hivatal – egy tanügyigazgatási hivatal – része lett, a könyvtár és múzeum kutatói e gesztussal kormánytisztviselővé váltak ennek megannyi kötöttségével.

Akadémikusa nincs. Mire tudós teljesítményük odaérne, „túlkorossá” válnak, vagy éppen az „égi akadémiára” kapnak meghívást. Tudományos sajtója alig, az is fenntartói válságról válságra hurcolja szerzőit és kéziratait.

A neveléstudomány tudósi feladatvállalásában napjainkra alapvetően egy óvatos pozitivizmus s egy óvatos ideológiamentesség figyelhető meg. A doktori iskolák tanulmányt író, a szakma éves konferenciáin előadással prezentáló hallgatói biztonsági játszmát játszanak. Akkora léptékű kutatásokat vállalnak, melyben a validitást, elsősorban a minta reprezentativitását annak kicsinysége, áttekinthetősége biztosítja (ilyen mikroszintű kutatásokra futja az egyetemek, doktori iskolák büdzséjéből – állami megbízás kutatásokra alig létezik, az oktatáspolitika jól megvan nélkülük). Másrészt olyan tematikák kerülnek túlsúlyba, melyekben a rendszerkritika alapjában véve megkerülhető. Ez utóbbira dupla mentsége is van szakmámnak. Még mindig lehet hivatkozni egy korábbi, túlideologizált korszakra (NB. ennek a világnak már én is csak hamvadó peremét érezhettem, olyan régen volt), s indokolni lehet a távolságtartást a „tudomány függetlenségének” jeligéjével. Ami ebben az esetben gyakran puszta takaró. Mi lehet az oka?

Néhány kortársam – jobbára ők is az ún. társtudományok reprezentánsai – vállalja csak, hogy tudósként a nevelésügy (beleértve az oktatás) teljes rendszerének kritikai ábrázolására adja fejét. A praxis – a sors tréfájaként – ezért nem is kíváncsi a mainstream pedagógiai kutatási eredményekre. Már rég nem bízik abban, hogy az ő kérdéseire kap mindettől releváns választ. A megszorított, redukált pedagógiai szaksajtónak mára alig vannak olvasói. Vajon miért?

Ki a tudós?

Aki egyszer mindezekre a vitakérdésekre „jó” választ ad.