Azonban a 20. század közepétől a kiemelkedő kutatói és a közoktatási tanári pálya közötti átjárhatóság egyre nehezebbé, számos területen lényegében lehetetlenné vált. Ma már elképzelhetetlen, hogy megismétlődjék Novobátzky Károly példája, aki középiskolai szakfelügyelőként rendszeresen publikált kora vezető tudományos folyóirataiban, majd a közbenső egyetemi beosztások kihagyásával átvette a budapesti Tudományegyetem Elméleti Fizikai tanszékének vezetését.

Fel kellett ismernünk, hogy a fizika, matematika és kémia területén a közoktatásban gyakorló tanárok számára aránytalan nagy erőfeszítést követel az élvonalbeli szakpublikációkhoz vezető kutatások folytatása, és ennek alapján tudományos fokozat szerzése. A kutatási képességeket és ambíciót ápoló tanárok és tanárjelöltek már az egyetemen vagy a diploma megszerzését követően rövid tanítási kitérővel a kutatóintézetek felé vették útjukat.

Az alapvető jelenségek kutatásának frontvonala egyre távolabb került a klasszikus tudományos ismereteknek a közoktatásban elsajátítható körétől. Az 1970-es évektől számos próbálkozás volt a modern tudományos vívmányok beépítésére a kötelező tananyagba. E kísérletek élére kiváló kutatók álltak, ám legtöbbször zsúfolttá, a napi tapasztalatok körétől eltávolodva a fiatalok számára követhetetlenebbé tették a tudomány fejlődési irányait.

A középfokú végzettség megszerzésének tömegessé válásával a modern iskolarendszerben új pedagógiai feladatok jelentkeztek, amelyek lényeges eleme lett az inhomogén szociális hátterű, erősen eltérő jövőképű fiatalok karrieresélyeinek kiegyenlítése. A tanári mesterségben megnövekedett és jelentősen kiterjedt a nem tantárgyspecifikus pedagógiai készségek súlya. A szaktanárok (a szaktudományok vezető kutatóinak támogatásával) megpróbálkoztak kitérni e feladatok elől, például speciális tagozatos osztályokban igyekeztek összegyűjteni az emelt tudományos szintű képzésben érdekelt tanulókat, akik között az eredeti eötvösi tudós-tanári hagyományt követő munka fenntarthatónak tűnt. Az elmúlt évtizedekben ezen osztályok indításának lehetősége beszűkült. A hagyományos tanulmányi versenyek iránti érdeklődés csökkent, miközben a legkülönbözőbb témájú időleges hírnevet ígérő versengések népszerűsége gyorsan nőtt. A szűkebb, de elmélyült tudományos tájékozottsággal szemben a naprakészen széles körben informált, történetmesélő tanári személyiségek népszerűsége nőtt a fiatalok körében. A tanár tudósi kvalitásainak formális (előmeneteli, jövedelmi, önálló döntési jogokat biztosító) és informális (tanulói és szülői közösségi) elismerése is háttérbe szorult.

Azt jelenti-e mindez, hogy le kell mondani az eötvösi értelemben vett tudós tanári minőség érvényesítéséről? Esetleg a közvéleményben élénken élő tudós tanári mítoszt „ügyesen” át kell irányítani egy általánosabb pedagógusi kiválóság megnevezésére (amint ezt a Magyar Tudomány 2021. októberi számában Dóra László cikke sugallja)?

Véleményem szerint a tudós-tanár elismerő címét meg kell őriznünk a közoktatásban működő szaktanárok legjobbjai számára. Tartalmának korszerű megújítására van szükség, ami a szaktanári munka egészének megújításában is irányt mutathat!

A tudomány és a közönség elszakadási tendenciáját fékezni, a tudomány népszerűsítésének hagyományos formáin túllépni igyekvő kezdeményezések végül a pedagógián belül egy új kutatási terület létrejöttéhez vezettek. Az 1980-as években megerősödött a tantárgy-pedagógia, a pedagógusoknak a tanítás tartalmaihoz kötődő tudásával (angol kifejezéssel Pedagogical Content Knowledge) kapcsolatos kutatómunka. Legjobb képviselői részben neveléstudományi, részben szaktudományi intézetek keretében végzik kutató-oktató munkájukat.

A tantárgy-pedagógia a modern tudás leghatékonyabb megjelenítési módját, a tanulásban leghasznosabbnak bizonyuló analógiákat, példákat, magyarázatokat, tanulói demonstrációkat kutatja. Feltárja egy-egy speciális jelenségkör értő elsajátításának és alkalmazásának nehézségeit, a tanulók életkorától és társadalmi hátterétől függő előzetes tudást/előítéletet és az azzal szemben hatásos eljárásokat tudatosan illeszti be a tanítás stratégiájába.

Az eötvösi tudós-tanár eszmény legkiválóbb képviselői mindezekkel az ismérvekkel ösztönösen, mintegy művészi intuíciójuk révén (lásd például Öveges József) rendelkeztek. A tantárgy-pedagógiai kutatások tudományos módszertana is épít az ösztönös tanári kiválóságra, annak ismérveit reprodukálható, széles körben elterjeszthető professzionális magatartássá alakítja.

Európában és Észak-Amerikában az egyes tantárgyi témákban a tanulói-tanári gyakorlat kritikai elemzésével, a tanulás hatékonyságát segíteni szándékozó segédeszközök, tanítási eljárások beválásának tudományos minősítésével, eredményes iskolai intervenciók terveinek kidolgozásával foglalkozó kutatói csoportok alakultak ki. Széles spektrumban nemzetközi konferenciákat szerveznek, amelyeken nagy számban vesznek részt gyakorló tanárok. Széles körben olvasott, az anonim szaktársi bírálat természettudományokban elfogadott eljárását szigorúan követő folyóiratokban nagy számban jelennek meg szaktanárok (társ)szerzőségével született közlemények. Egyes kutatási projekteken önálló tanszékeken vagy intézetekben a tantárgy-pedagógia professzorainak vezetésével együtt dolgoznak kutatók és gyakorló tanárok.

2014-ben a Magyar Tudományos Akadémia elindította Tantárgy-pedagógiai Kutatási Programját, amely 2021-ben zárult. A támogatott kutatócsoportokban több mint négyszáz, a közoktatásban dolgozó pedagógus részvételével folytak a kutatások. Ezekbe további száznál több pedagógusjelölt is bekapcsolódott. Eredményeik széles nyilvánosságot kaptak hazai és nemzetközi konferenciákon. Több tantárgyi programban hatásuk volt a tantervek alakulására. Előreléptek, igaz egyelőre még szerény mértékben, a tantárgy-pedagógiai nemzetközi folyóiratokban közölt publikációk számában is. Ezek megalapozták gyakorló tanár szerzőik PhD-fokozatának megszerzését.

A kutatásokban aktívan részt vevő, az eredményeket napi tanítói tevékenységében kutatói tudatossággal alkalmazó, innovatív tanárszemélyiségek új generációjával születik újjá a magyar oktatásügy unikális hagyományát megtestesítő tudós-tanár ideál, amely százötven év után harmóniát teremt Eötvös és Kármán pedagógiai eszméi között.