Az európai demokratikus közvéleményben mostanság széles feltáró viták zajlanak, amelyek részletesen mutatják be a vírusválság nemzetközi és nemzeti összefüggéseit. A kiindulópont a hármas válságnak mint három összekapcsolódó globális válságnak a felismerése, ami továbbvisz az uniós együttműködés és azon belül az egészségügyi politika fokozott integrációjának szükségessége felé. Az utóbbi időben a nemzetközi sajtódiszkurzus egyik fő motívuma a gazdasági-szociális és az ökológiai, valamint a koronavírus-válság szoros kapcsolatának, közös gyökereinek felmutatása volt. Bármilyen közhelyes is, a hármas válság közös lényege az emberközpontúság, hiszen minden nagyobb történelmi fordulatnál az emberi beruházás új konkrét tartalmat nyer. A vírusválság nemcsak az embert állította a figyelem középpontjába, hanem az emberek egészségét is a gazdasági-társadalmi fejlesztéssel és a környezetvédelmi dimenzióival szoros összefüggésében mutatta fel. A brutális válságfolyamat ugyanis egyfelől rövid időn belül tömeges munkanélküliséget idézett elő, és beindította a gazdasági-társadalmi válságkezelési folyamatokat, másfelől – drasztikusan csökkentve a termelést és a közlekedést – átmeneti javulást hozott a környezetszennyezés „iparában”.

A hármas válság közkeletű elemzéseinek végső kicsengése így az, hogy a globalizáció a jelenlegi formájában már a vírusválság kirobbanása előtt elérkezett a határaihoz, kontraproduktívvá, káros és romboló erővé vált, és jelentős méretű globális újraszabályozásra szorul (lásd például a COP26-találkozó [Conference of the Parties, 26th Session] napirendjét, Glasgow-ban, 2021. október–november fordulóján). A hármas válság tehát vizsgáztatja a társadalmak és a politikai rendszerek ellenálló képességét a gazdasági-szociális, az ökológiai és az egészségügyi dimenziók együttese mentén, közvetlenül a kormányzási kapacitás, mélyebbről pedig az egész társadalmi működés szerkezete felől. Két komoly, hosszú távú strukturális problémával minden uniós országnak szembe kell néznie. Az egyik a munkaerőpiac – s vele a társadalom – szétmorzsolódása, a másik pedig a nemzedékek konfliktusa, ami a nemzetközi sajtónak is a két kedvenc példája a jelenlegi hármas válság komplexitására vonatkozóan.

A társadalom szétmorzsolódása a foglalkoztatás rendszerének olyan radikális átalakulását jelenti, amelyben lényegében meggyengül az európai típusú társadalombiztosítás mint általános egészségügyi alapszolgáltatás, mivel a társadalom széles rétegeinek a gazdasági és az egészségügyi rendszerből való kizárása találkozik egymással. Az úgynevezett „gig economy”, amit sokszor haknigazdaságnak fordítanak, azt jelenti, hogy a fejlett társadalmakban alapvetően megváltozott az „alkalmazott” vagy a „munkás” fogalma. Ennek leírása még bizonytalan a lassan formálódó tudományos terminológiában, a média szóhasználatában pedig úgy fogalmazódik meg, hogy a munkavállalók egyre növekvő aránya „rendszeres alkalmi munkásként”, hagyományos munkahely nélkül dolgozik. Ezt a kiterjedt foglalkozási formát azért nevezik például „személyes szolgáltatásnak”, mert az érintettek jelentős része nem sorolható be az önfoglalkoztatás kategóriájába sem, ami valamiféle tartós jogi és szociális helyzetet jelent, hanem tartósan/rendszeresen alkalmi munkát vállal, s ez az életmód és megélhetés széles mezejét átfogja. Ezt a „szabadon lebegő” csoportot a hármas válság idején nem kellett elbocsátani, hiszen a gazdasági válság nyomása alatt egyszerűen megszűnhetett a rendszeres „alkalmi” munkájuk. Ezért egyszerre estek ki a gazdasági és az egészségügyi rendszerből, miközben érdemi segítségért valójában sehova sem fordulhattak, mert nem volt biztos státusuk a szétrepedezett társadalomban, és így nem kaphattak egészségügyi, sőt esetleg szociális alapszolgáltatást sem, vagy csak magánjelleggel és piaci alapon. Következésképpen csak vékony szálon integrálódnak a társadalomba, és minden kisebb zökkenőnél kiszorulnak a közszolgáltatások szolidaritási világából, amit perspektivikusan csak a szociális állampolgárság kiterjesztésével és megszilárdításával mint az intézményesült „inkluzív demokrácia” kialakításával lehet korrigálni.

Az újraegyesítés másik terepe a nemzedékek reintegrálása, mivel a fejlett társadalmak másik nagy ízületi betegsége az, hogy a társadalmi-gazdasági helyzetük szerint a válságban élesen szétválnak és a mindennapi életben is egymással szembefordulnak a nemzedékek. A második világháború után születettek, a hatvanas évek lázadói és az ezredfordulósok ütközése, valamint a generációs közelítés/elnevezés az amerikai szociológia legsikeresebb exportcikke volt már a hármas válság előtt is, és a nemzedékek konfliktusa felerősödött Európában is a jelenlegi tartós válságban. Mindenki mindennel elégedetlen lett, így a nemzedékek egymással is. Egyre hangosabb köztük a csatazaj, mostanság főleg az „újranyitás” és a „normalitáshoz való visszatérés” körül. A vírusválság a felszínre hozta és kiélezte ezeket az ellentéteket, nem is beszélve a köztük lévő középnemzedékről, amely valójában a hármas válság legtöbb terhét viseli. A fiatalok lázadása révén nem véletlen, hogy a részvételi demokrácia kérdése is erőteljesen felmerült. Az EU-ban a válságkezelés fontos mozzanata volt a „következő generáció” szempontjának kihangsúlyozása és pénzügyi dimenziójának az előtérbe állítása az újjáépítés (recovery) finanszírozásában, ami megmutatkozik az uniós stratégia elnevezésében is („NextGenerationEU”).

Megkerülhetetlen feladattá vált tehát az egészségügyi rendszer radikális reformja, mert a vírusválság – és a potenciális hasonló válságok – fenyegetése szükségessé teszi, hogy a stratégiai forgatókönyveket erről az oldalról is kidolgozzák. A mindenkit érintő emberi beruházás elsőbbsége jegyében fel lehet oldani az egészségügyben a két fentiekben jelzett, most még egyre jobban mélyülő szociális paradoxont, és kivenni ezt a témát az elhanyagolt ügyek dossziéjából. A politikában ezért új fogalmakkal teli új szótár lépett életbe az EU-ban. Ahogy korábban előtérbe került a fenntartható fejlődés kategóriája a gazdaságban, most a pandémia révén egyre gyakrabban kerül elő a ’reziliencia’ (resiliens) fogalma, ami a sokkszerű külső hatásokkal szembeni rugalmas ellenállást, a válságokon keresztüli megújulás képességét jelenti. A reziliens egészségügy tekintetében meg kell különböztetni a tágabb értelemben vett egészségügyi rendszert (health system), amelyben a társadalmi rendszer összes főbb strukturális tényezői egybeépülnek – és ezáltal döntő hatással vannak a társadalom egészségügyi állapotára –, és a szűkebb értelemben vett egészségügyi ellátó rendszert (health care system), amely magát a közvetlen gyógyítási/ellátási/gondozási rendszert jelenti. Az EU már elindult egy szélesebb megközelítésben a szociális integráció és kohézió megújítása felé, s benne az egészségügyi ellátórendszer mint „szociális higiénia” össztársadalmi jelentőségének a felismerése felé is.

Két új alapelv került előtérbe a globális közgondolkodásban: egyrészt az állam új, ellátási/gondozási szerepe a társadalom komplex működtetésében/fejlesztésében, másrészt a „demokrácia egészsége” és az „ellenálló képesség” elve mint a szociális állampolgárság mindenkire való kiterjesztése és a társadalom fenntartható módon való alkalmazkodóképességének kialakítása (lásd: Cornwall G7 Summit Documents, 2021; Delina, 2020). Egy „Panax”, azaz „mindent gyógyító” programra van szükség a társadalomban – nemcsak a kiterjesztett egészségügyi ellátásban, hanem a szélesen felfogott „társadalmi” ellátásban is –, és az EU dokumentumai 2020 tavaszától 2021 végéig ennek a körvonalait vázolták fel.