A fiatal korösszetétel jelentette előnyöket azonban úgy tűnik, hogy több mint semlegesítették a fejlődő országoknak a bevezetésben röviden vázolt gyengeségei, és a többlethalálozást tekintve a járvány igazából még pusztítóbbnak is bizonyult körükben, mint a fejlett országok esetében. 2021. májusi adatok alapján például a koronavírussal összefüggésbe hozható többlethalálozások 86 százaléka esett a fejlődő országokra, holott a Föld lakosságának csak 80 százalékát teszik ki (Gill– Schellekens, 2021). Hasonló következtetésekre jutott az Economist (2021) modellezése is: 2021. november elejéig a járvány globálisan 10,6 és 19,9 millió közötti többlethalálozáshoz vezetett (a középérték 17,1 millió), és ennek közel 88 százaléka a fejlődő országokban következett be. Az adatokból az is világos, hogy minél szegényebb egy ország, annál magasabb volt a többlethalálozás.

Az elmúlt három évtizedben a fejlődő világ lakosságának egészségügyi mutatói látványosan javultak. A legszegényebb (a Világbank besorolása szerint „alacsony jövedelmű”) országokban a születéskor várható átlagos életartam az 1991-es 51 évről 2019-re 63,7 évre emelkedett, a közepes jövedelműekben pedig 64-ről 72 évre. Ugyanebben az időszakban az alacsony jövedelmű országokban az ezer élve születésre jutó csecsemőhalandóság 108-ról 48-ra esett vissza (World Bank, 2021a). A koronavírus-járvány hatására azonban ez a javuló tendencia nemcsak, hogy megtörni, de egyenesen a visszájára fordulni látszik. Az OECD-tagállamokban már látszik, hogy 2020-ban csökkent a születéskor várható átlagos élettartam (Islam et al., 2021); a fejlődő országokra vonatkozóan egyelőre kevésbé vannak megbízható adatok. A Dél-afrikai Köztársaság esetén azonban több mint háromévnyire becsülik a veszteséget 2021-ig bezárólag: 62,4-ről 59,3 évre (Medicalxpress, 2021).

Az Economist többlethalálozási becslései három és félszer magasabbak, mint a hivatalosan jelentett koronavírus-halálesetek száma. Ezekbe a becslésekbe beleszámítják azokat is, akiknek nem közvetlenül az új koronavírus okozta a halálát, hanem a túlterhelt vagy egyenesen összeomló egészségügyi rendszerek miatt nem jutottak ellátáshoz más betegségeikkel. A hosszabb távú közegészségügyi következményeket azonban ez sem tudja számításba venni: a kieső jövedelmek miatti alultápláltság vagy a más járványok (például a kanyaró) elleni oltási kampányok felfüggesztése akár több évtizedre is visszavethetik a fejlődő világ egészségi mutatóit.

 

A szegény háztartások számára így reális veszéllyé vált az éhezés, és ezt tovább súlyosbították a járvány okozta akadozások az élelmiszerellátási láncokban (University of Oxford, 2021). A szegények helyzete azonban még azokban az országokban sem volt jobb, ahol volt valamiféle munkanélküli-ellátás vagy más szociális védőháló, tekintve, hogy a hivatalosan nem bejelentett, informális munkahelyek aránya általában magas a Globális Dél országaiban. A megfelelő szociális támogatások hiánya tehát a legtöbb fejlődő országban betartathatatlanná tette a szigorú karanténokat és lezárásokat.

A déli országok nagy többsége bezárta az iskolákat, és újranyitásuk sokkal lassabban haladt, mint a fejlett országok esetében. A Világbank az elmúlt évszázad legnagyobb oktatási válságaként jellemzi a kialakult helyzetet (World Bank, 2021c). A járvány első évében a dél-ázsiai és latin-amerikai országok tanulói számára az oktatási napok 78 százaléka elmaradt (Evans et al., 2021). Az otthoni tanulást nemcsak a technológiai eszközök és az internetkapcsolat hiánya akadályozta, hanem sok esetben, különösen a városokon kívül, még az áramhiány is. A tanulásból való ilyen mértékű kimaradás a legszegényebb országok legszegényebb gyerekeit, és azon belül is elsősorban a lányokat érintette, potenciálisan meghatározva egész életüket alacsonyabb jövedelmek és nagyobb szegénység formájában (Evans et al., 2021). Az alacsonyabb iskolázottságú lányok nagy eséllyel korábban férjhez fognak menni, ami a további oktatásból és a munkaerőpiacról való végleges kiesésüket jelenti. Emellett általában több gyerekük is fog születni. Az iskolák újranyitása sem feltétlenül jelent megoldást: nem minden család fogja tudni ugyanis megengedni magának, hogy a gyerekeit visszaküldje az iskolába. Akárcsak a születéskor várható élettartam esetén, a járvány a beiskolázottság esetében is egyfajta „vissza a múltba” hatással fenyeget: az alacsony jövedelmű országokban a nettó alapfokú beiskolázottság jelentősen emelkedett az elmúlt három évtizedben (az 1991-es 48,4 százalékról 2017-re közel 81 százalékra), ám járvány hatására mindez várhatóan a visszájára fordul majd.

 

A fejlett országokbeli lezárások második következménye a hazautalások csökkenése. A hazautalások fontos jövedelemforrást jelentenek sok fejlődő országban: 2019-ben például a GDP több mint 5 százalékát tették ki harminc alacsony jövedelmű országban (UN DESA, 2019). Mivel a hazautalások közvetlenül a családokhoz jutnak el, ezért szegénységcsökkentő hatásaik jelentősek. Miután a fejlett országokban élő, bevándorló hátterű dolgozók elvesztették a munkájukat, vagy jövedelempótló programokba kényszerültek, nehezebben tudták támogatni a szülőországukban maradt családtagjaikat. A Világbank szerint az alacsony és közepes jövedelmű országokba irányuló hazautalások nagysága 7 százalékkal csökkent 2020-ban, és további 7,5 százalékos csökkenést jósoltak 2021-re (Oxford Economics, 2021).

A harmadik közvetett hatás abból ered, hogy a fejlődő országoknak a fejlettekkel kellett versenyezniük a szűkös egészségügyi termékekért: maszkokért és védőfelszerelésért, lélegeztetőgépekért, oxigénért, gyógyszerekért, és végül a koronavírus elleni vakcinákért. Bár ezen termékek kínálata viszonylag hamar tudott alkalmazkodni, rövid távon azonban előfordult, hogy a fejlett országok „elkapkodták” a készleteket a fejlődők elől. A vakcinák esetében ez különösen látványos volt: a fejlett országokat nem volt nehéz azzal vádolni, hogy túlzott készleteket halmoztak fel vakcinákból (Dyer, 2020), a fejlődők pedig a sor végére kerültek. 2021 novemberére az európai országok már lakosságuk nagy részét beoltották, sokakat három dózissal is, míg Afrikában átlagosan ekkor még csak tizenöt dózist adtak be száz lakosra vetítve.

 

Kétségtelen, hogy a fejlődő országoknak és különösen a legszegényebb államoknak nemzetközi pénzügyi segítségre van szükségük ahhoz, hogy rövid távon életeket mentsenek, és a lakosság megélhetését óvják, egyfelől, másfelől pedig, hogy hosszú távon támogassák a gazdaságaik újjáépítését. Ahhoz, hogy a lezárások működjenek, és az embereknek ne kelljen választaniuk az előírások megszegése és az éhezés között, olyan szociális védőhálókra van szükség, amelyek elérik az informális dolgozókat és a vidéki szegényeket is (Bargain–Aminjonov, 2020). Ennek a leghatékonyabb formája a készpénztranszfer (Loayza, 2020). Fejleszteni kell továbbá az egészségügyi rendszereket (Valensisi, 2020), mind a kapacitások növelésével, mind a gyógyszerekhez, vakcinákhoz és más eszközökhöz való hozzáférés javításával (Loayza, 2020). Támogatni kell az oktatást is, hogy hatékonyan tudja segíteni a tanulókat a felzárkózásban: több jobban képzett tanárra van szükség, Covid-biztos iskolákra, és a leghátrányosabb helyzetűek célzott támogatására (Evans et al., 2021). Az OECD (Organisation for Economic Co-operation and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) becslései szerint a fejlődő országoknak nagyjából kétezermilliárd dollárra van szükségük ahhoz, hogy a járvány által okozott károkat helyrehozzák, és ebben az összegben nincs benne az a finanszírozási igény, amelyre a fenntartható fejlődési célok (Sustainable Development Goals, SDGs) eléréséhez egyébként is szükség lenne (OECD, 2021).

A fejlett országok egyrészt nemzetközi fejlesztési segélyeik emelése, másrészt a fejlődő országok adósságszolgálati terheinek csökkentése révén tudnak hozzájárulni ehhez a finanszírozási igényhez. A segélyezés kapcsán két tényező is nehezíti azonban a fejlett világ érdemi reakcióját. Egyrészt, a járvány a fejlett országokat is súlyosan érintette zuhanó gazdasági teljesítmények és emelkedő költségvetési hiányok formájában; korábbi válságokból pedig tudjuk, hogy az ilyen helyzetekben a nemzetközi segélyek csökkentése gyakran előforduló takarékossági intézkedés, méghozzá a viszonylag alacsony politikai kockázatából következően. Másrészt pedig, a koronavírust csak akkor lehet legyőzni, ha mindenhol a világon legyőzik, magas átoltottság, megelőző intézkedések és széles körben rendelkezésre álló gyógykezelési lehetőségek révén. A vírus elleni küzdelem tehát egy globális közjószág (Loayza, 2020), és mint az ilyen közjószágokkal összefüggésben gyakorta megfigyelhető, a világ országai ösztönzést érezhetnek, hogy potyautasként viselkedjenek, és megpróbálják elkerülni a segélyek érdemi növelését, arra számítva, hogy majd más megteszi ezt helyettük.

Ezek a dilemmák érvényesek a fejlődő országok adósságszolgálatainak csökkentésére is, de itt további problémák is felmerülnek. Sok fejlődő ország a magánszektor, illetve Kína felé van eladósodva, utóbbi pedig eddig nem nagyon mutatott hajlandóságot az adósságok elengedésére. Gyakori továbbá az olyan érvelés, hogy az adósságok elengedése csak ösztönzést nyújtana a fejlődő országoknak újabb hitelek felvételére. Nincs továbbá garancia arra – különösen a rosszul, autokratikusan kormányzott országok esetében –, hogy a felszabaduló forrásokat valóban szociális védőhálók kiépítésére vagy az egészségügy fejlesztésére költenék.

A fejlett világ eddigi válasza alátámasztani látszik az elméleti szkepticizmust. Az OECD (2021) szerint 2020 októberéig a nemzetközi közösség összesen 159 milliárd dollárnyi finanszírozást jelentett be a fejlődő országok koronavírus elleni küzdelmének támogatására. Emellett 2020 májusában a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF) és a G20 tagállamai negyven fejlődő ország részére hiteltörlesztési moratóriumot hirdettek, amely 2021 végéig ötmilliárd dolláros megtakarítást jelenthet az érintetteknek (World Bank, 2021b). A moratóriumot kérő országoknak vállalniuk kell, hogy az így felszabaduló összegeket szociális, egészségügyi vagy gazdasági célokra költik, és alávetik költségvetésüket a Világbank és az IMF ellenőrzésének. Mindez messze elmarad a finanszírozási igényektől. Egyrészt a 159 milliárd dollárnyi segélynek egy jelentős hányada hitel, másrészt nem világos, hogy mennyi belőle az addicionális forrás, vagyis kérdéses, hogy a donorok nem már meglévő, más célokra beígért segélyeket „csomagoltak-e át”. Bár az adatok problémásak és hiányosak, úgy tűnik, hogy a fejlett OECD-tagállamok mindössze 12 milliárd dollárnyit fizetnek a 159 milliárdból, és ennek is csak alig több mint a fele új forrás (összehasonlításul, az Egyesült Királyság csak arra elköltött körülbelül 1,1 milliárd dollárt, hogy 2020 második felében támogassa az ország éttermeit, lásd: The Guardian, 2020). A 159 milliárd „maradéka” a Világbanktól, illetve nem tradicionális donoroktól, elsősorban az arab országoktól és Kínától származik. A törlesztési moratórium pedig pusztán a törlesztések időleges felfüggesztését jelenti, nem az adósságok akárcsak részleges elengedését.

A hosszabb távú kilátások sem túl biztatóak. A nemzetközi segélyezésben közismert, hogy a donorok által beígért összegeknél rendszerint jóval kevesebb kerül ténylegesen folyósításra, és nincs ok azt feltételezni, hogy ez most másképp lenne. Sok donorállam jelezte már, hogy nem fogja tudni fenntartani jelenlegi támogatási szintjeit. Az Egyesült Királyság, amely az Egyesült Államok és Németország után a világ harmadik legnagyobb donora, 2021 nyarán bejelentette, hogy nemzeti jövedelme 0,7 százalékáról 0,5-re csökkenti a segélyei nagyságát. Kétséges, hogy vajon más országok tudnak-e ellensúlyozni ekkora csökkenést.