The title made its appearance as a result of the north-east expansion of the dynasty at the end of the 12th century, and became a standard part of the titulature under Andrew II (1205–1235).

From being a mere title, it turned to be a short-lived reality for the second son of Andrew, Coloman, in 1214–1221: Coloman was crowned King of Halych with the permission of Pope Innocent, and thereby a new kingdom was created. However, the same title was also used by Prince Daniil, who was crowned king by the legate of the pope in 1253. Hungarian Kings used the title King of Halych continuously, despite the fact that its territory became part of the Kingdom of Poland in 1340. In the middle of the 14th century, in the negotiations concerning the succession to the Polish throne between King Louis the Great (1342–1382) and Casimir the Great (1333–1370), the use of the title too, was among the debated issues. Hoping to ascend the Polish throne, Louis renounced more than once his claim to the title. When Louis became King of Poland, a personal union was created between Poland and Hungary (1370−1382), but Halych was treated by him as a part of the Crown of Hungary, the lieutenants placed in charge of governing Halych were Hungarian magnates. After the death of Louis, his elder daughter Mary governed Halych as King of Hungary, but in 1386 Halych was finally given to her younger sister, Jadwiga, the King of Poland as a result of an intra-dynastic arrangement. In the following years the internal structure of the territory changed, which ensued not only the disappearance of the title itself but also the change of its name (Russia Minor/ Little Russia).

A rex Galiciae cím a magyar királyok címei között jelent meg a Halics megszerzésére irányuló magyar expanzió következében. III. Béla király (1172‒1196) címei között fordult elő egyetlen alkalommal, az 1189. május 2-án a dalmát Zára (ma: Zadar) számára kiállított oklevélben (Bele gloriossissimi regis Ungarie […] nec non Galacie). Az oklevél kelte arra az időszakra esik, amikor Béla hadjáratot vezetett Halicsba 1188 tavasza ‒ 1189 augusztusa között. A hadjáratra a magyar királyhoz menekült Vlagyimir Jaroszlavics fejedelem támogatása teremtett alkalmat, a rokonság pedig jogcímet. Béla édesanyja ugyanis Eufrozina Msztyiszlavna volt, Izjaszlav Msztyiszlavics kijevi nagyfejedelem (1146‒1154) testvére, akinek kérésére Béla apja, II. Géza király (1141−1162) hat alkalommal is küldött hadat. A halicsi Rurik-ággal való kapcsolat pedig ennél régebbi: Béla nagyapja, II. Béla király (1131‒1141) idejére nyúlik vissza. III. Béla expanziós törekvését nem koronázta siker. A félreállított Vlagyimir fejedelem lengyel segítséggel, II. (Igazságos) Kázmér (Kazimierz Sprawedliwy) krakkói (1177‒1194) és mazóviai fejedelem (1186‒1194) támogatásával jutott vissza Halicsba, ami előrevetítette a lengyel területi igényeket (Font, 2021, 159.; Font−Barabás, 2017, 19−20.).

A rex Galiciae cím II. András (1205‒1235) titulusai között folyamatosan jelen volt: Dei gratia Hungarie, Dalmatie, Croatie, Rame, Seruie, Gallicie Lodomerieque rex. II. András 10-12 éves lehetett az 1188. évi hadjárat idején, ő volt kiszemelve arra, hogy a magyar király nevében Halicsban uralkodjék. Nyilván személyes tapasztalatai és a rokonság is belejátszott abba, hogy 1205-ben Roman Msztyiszlavics fejedelem özvegyének kérésére azonnal elindult hadai élén Halicsba. A 13. század elején a magyar és lengyel expanziós érdekek összeütközésbe kerültek. II. András és Fehér (Biały) Leszek krakkói fejedelem (1202‒1227) hol rivalizáltak egymással, hol kompromisszumot kötöttek.

A legtöbb következménnyel járó egyezség 1214-ben a szepesi találkozón született, erről a Halics−Volhíniai Évkönyv tudósít (PSZRL II, 732.). A találkozó pontos idejére és a tárgyalások témájára nincs közvetlen forrásunk, de a későbbi események alapján tudjuk rekonstruálni (Pauler, 1899, II/54–55.; Włodarski, 1966, 58.; Pasuto, 1950, 200.; Procházková, 1998, 66.; Nagirnyj, 2011, 171.; Dąbrowski, 2012, 83–84.; Font−Barabás, 2017, 31−40.). A két uralkodó felosztotta egymás között a halics‒volhíniai területet, és a kor szokása szerint megegyezésüket rokoni kapcsolattal erősítették meg. II. András Kálmán nevű hatéves fiát eljegyezték Leszek négy év körüli kislányával. A találkozót követően II. András a pápához fordult, hogy engedélyezze a gyermek Kálmán halicsi királlyá koronázását. András királynak fennmaradt két, III. Ince pápához (1198−1216) írott levele és egy 1234-ből való adománylevél, amely a koronázásról tudósít. Ezek az oklevelek a helyszín és az időpont vonatkozásában nem igazítanak el, de megerősítik a koronázás tényét (CD, III/1, 163−164.; ÁÚO, VI, 374−375., 546.).

II. András III. Ince pápának címzett első levele 1214-ben íródott, valószínűleg nem sokkal a szepesi megállapodás után. András király több ügyben fordult a pápához, elsőként engedélyét kérte ahhoz, hogy János esztergomi érsek felkenhesse Kálmánt halicsi királlyá (filium nostrum […] in regem inungat). A másik levélben köszönetet mondott az engedélyért, és kérte a pápát, hogy küldjön aranykoronát Kálmán számára (coronam auream Regie dignitati congruentem filio nostri conferre). Továbbá azt ígérte, hogy Halicsból papot fog küldeni a lateráni zsinatra, amelynek kezdete 1215. november volt. Így ez a levél 1215 augusztusában keletkezhetett.

Magyarországon az esztergomi érseket illette a koronázás joga, de ez a magyar király koronázására vonatkozott, amihez nem volt szükség pápai engedélyre. Kálmán esetében azonban nem erről volt szó, hanem egy előzmények nélküli, új koronázásról, ezért volt szükség a pápa engedélyére. A magyar király levelében az áll, hogy a kérés a római egyházhoz csatlakozni kívánó Halics előkelőinek és népének kívánsága (Galiciae Principes et populus, nostri ditioni subiecti humiliter a nobis postularunt). A szepességi egyezségre az első levél egyáltalán nem utal, a második levél a házassági megállapodást (contractum) említi, és a pápa közbenjárását kéri, hogy a lengyel fejedelem, Leszek nyújtson segítséget az ostromlott Halics várában tartózkodó Kálmán számára. Ebben a levélben megköszönte II. András, hogy a pápa hozzájárult Kálmán királlyá koronázásához (referentes gratiarum actiones, quod postulatio nostra super coronando filio nostro […] effectum), azaz ekkor már nem felkenésről, hanem koronázásról beszél. A levél végén aranykorona küldését kéri, ami szerinte a halicsi uralom megszilárdítását eredményezné (perpetuam stabilitatem pretendat). A korona megérkezéséről nincs adatunk, de az 1234. évi oklevélből következtethetünk rá (filium nostrum optento ex indulgencia Sedis Apostolice dyademate, Illustrem Regem Gallicie feliciter inunctum fecissemus inclite coronari).

A kevés adat miatt a koronázás helyére és idejére vonatkozóan számos elképzelés született. Biztosra vehető, hogy a koronát még III. Ince küldte, így a lehetséges terminus ante quem 1216. július 16-a (III. Ince halála), a terminus post quem: 1215 augusztusa lehet. Úgy véljük, joggal vetődött fel, hogy külön kell választani a felkenést és a koronázást. Az oklevelekből a következő kép rajzolódik ki: János esztergomi érsek a pápai engedély birtokában még Magyarországon felkente és megkoronázta Kálmánt, aki ezt követően indult el Halicsba. A királlyá tétel ceremóniájában alapfeltétel a felkenés, ami az uralkodó Istentől ráruházott hatalmát szimbolizálja; de nem képzelhető el a ceremónia a korona nélkül sem. A halicsi tapasztalatok nyomán II. András szükségesnek látta a halicsiak előtti reprezentációt, Kálmán királyi státuszának bemutatását, ezért kért a pápától aranykoronát. Az első koronázás 1214 legvégén, de legkésőbb 1215 legelején történt, mielőtt Kálmán Halicsba indult a magyar sereggel. Ez a koronázás történhetett Esztergomban is, hiszen nem fűződött hozzá semmilyen korábbi hagyomány. Valószínű, hogy ez alkalommal jelölte ki II. András Kálmán királyi udvarának tisztségviselőit is, akik közül név szerint csak Aba nembeli Demeter asztalnokmestert ismerjük. 1216 első felében kerülhetett sor az újabb koronázásra, amikor András és Kálmán egész Halicsot uralta. A koronázás helyszíne az egyetlen püspöki székhely, Halics lehetett. Pauler Gyula jogosan vetette fel, hogy Kálmánt kétszer is megkoronázták, de a javasolt időpont (1217) nem fogadható el. Kállay Ubul datálása, az 1215–1216 fordulóján Magyarországon lezajlott koronázás ideje, szintén nem illeszthető az események sorába. A szakirodalomban nagyon sok eltérő álláspont fogalmazódott meg, többnyire az 1214. évet vagy 1215 valamelyik periódusát jelölik meg (Kállay, 1903, 672−673.; Pauler, 1899, II/ 57.; Font−Barabás, 2017, 42−44.).

Kálmán halicsi királyi címe ellenére – nemcsak kiskorúsága miatt – a magyar királynak alárendelt volt. II. András valójában magát tartotta Halics és Volhínia királyának, okleveleiben a címei között folyamatosan szerepelt a Galiciae Lodomeriaeque rex titulus, azt követően is, hogy Kálmánt megkoronázták (Barabás, 2017, 30−33.). Kálmán halicsi királyi címét élete végéig használta, attól függetlenül, hogy Halicsból 1221-ben végleg távozni kényszerült. Az ő személyéhez köthető a rex Galiciae cím – azaz Halics királyságként való értelmezése –, a tényleges koronázás, amit az 1214-ben megszerzett pápai engedélynek és az 1215 végén a pápai udvarból küldött koronának köszönhet.

A Rurik-dinasztia fejedelmei közül Danyiil Romanovics (Bartnicki, 2005; Holovko, 2006; Dąbrowski, 2002, 2012) kapott koronát IV. Ince pápától 1253-ban. Danyiil négyéves gyermek volt 1205-ben, amikor apja halálát követően anyja II. András segítségét kérte. Danyiil ekkor került a magyar királyi udvarba, és 1211-ig itt nevelkedett. Még Kálmán halicsi koronázása előtt, az 1211. nyár végén vezetett hadjárat során őt akarta II. András Halics élére állítani (de nem királyként!). A magyar csapatok távoztával Danyiil helyzete tarthatatlanná vált, és anyjával együtt a volhíniai Belzbe, majd onnét Krakkóba menekült. A nagykorúságát elérve szembefordult Leszek krakkói fejedelemmel. 1219-ben Volhínia egyik kisebb központjában, Beresztyében tudott megkapaszkodni. Feleségül vette annak a Msztyiszlav fejedelemnek egyik leányát, aki fellépett a magyar‒lengyel törekvésekkel szemben, és a sztyeppén élő kunok katonai erejére támaszkodott. Tőle szenvedett vereséget Kálmán halicsi király serege 1221-ben. Az 1220-as években Danyiil Volhíniában terjeszkedett, Halicsban részben apósa, Msztyiszlav, részben pedig a vele szövetségben maradt II. András király befolyása maradt meg.2

IV. Béla (1235−1270) Halics kérdésében sem folytatta apja politikáját. 1235‒1238 között Danyiil többször kapott segítséget a magyar királytól, de ennek a nagysága nem érte el a korábbi magyar expanziós sereg létszámát, és Béla személyesen nem is vett részt benne. A Rusz fejedelmeinek nyugat felé fordulását jelentősen befolyásolta az 1238‒1242 közötti mongol támadások sora, ahogy 1242 után IV. Béla véleménye is megváltozott északkeleti szomszédjával kapcsolatban. Egyik lányát, Annát, a Csernyigovból Magyarországra menekült Rosztyiszlav Mihajlovicshoz adta feleségül, és támogatta vejét Danyiillal szemben a Halics feletti uralom megszerzésében. 1245. augusztus 17-én a Jaroszlavl vára alatti csatában a magyar sereg vereséget szenvedett. Ezután IV. Béla Danyiillal békét kötött, és Konstancia nevű leányát Danyiil fiához, Levhez adta feleségül (PSZRL, II, 800−805., 809.; Senga, 1987, 606.). Danyiil kénytelen volt a mongol uralomnak behódolni, amint erre utal IV. Béla egyik oklevele is, de nem tett le a mongol befolyás visszaszorításáról. Ez a cél vezette IV. Ince pápával (1243‒1254) folytatott levelezésében, ezért vállalta az egyházi uniót (DPRU, I, 45.). IV. Ince a Szentszék befolyásának kiterjesztése céljából királyi címet ajánlott Danyiilnak, ahogy más ruszbeli fejedelmeknek is, de egyedül Danyiil fogadta el. A „latin világgal” való szövetkezés jeleként Opizo de Mezzano pápai legátus 1253. november 24‑én Drogicsinben Danyiil fejére tette a koronát (PSZRL, II, 827.). Danyiil csak személyében menekült meg a mongolokkal való együttműködéstől, valószínűleg ez lehetett az oka többszöri magyarországi tartózkodásának (1259, 1260–1261), amikor testvére, Vaszilko és fia, Lev részt vettek a mongolok Krakkó elleni támadásában.

Danyiilnak a magyar királyi udvarban töltött gyermekévei és számtalan későbbi látogatása, valamint a magyar koronázási szertartás ismerete − 1235-ben jelen volt IV. Béla koronázásán − olyan tapasztalatot jelentett, amellyel más ruszbeli fejedelmek nem rendelkeztek. IV. Béla koronázásán Danyiil szerepet is vállalt, ő vezette a király lovát, a király testvére, Kálmán pedig a király kardját vitte (SRH, I, 467.). Danyiil bizonyára tisztában volt azzal, hogy a megkoronázott király Dei gratia uralkodik, azaz Isten kegyelméből kapott felhatalmazás teszi törvényessé hatalmát és de iure az előkelők fölé emeli. Kálmán halicsi királysága pedig precedenst teremtett a halicsi királyi címre. Az 1253. évi koronázás és a királyi cím hozzájárulhatott a Danyiil nevéhez tapadó „halicsi” jelző elterjedéséhez. Jóllehet, királyként nem Halicsban uralkodott, székhelye az 1240. évi mongol támadást követően Holm lett.3 Danyiil fia, Lev a saját alapítású Lvovot (= Lev városa, a mai Lviv) részesítette előnyben. Az egykori fejedelemség déli részét elfoglalták a mongolok. Danyiil koronázása nyomán utódait az ukrán történetírás királynak nevezi, holott nem tudunk a koronázásukról, és arról sem, hogy Danyiil királyi címe öröklődő lett volna. A lengyel forrásokban ugyanolyan címmel (duces) jelennek meg, mint a lengyel fejedelmek. Danyiil unokája, Jurij a latin nyelvű lengyel forrásokban: dux Russiae Georgius; az ő fiai pedig duces totius terrae Russiae, Galliciae et Lodomeriae (MPV, I, no. 83.). Úgy gondoljuk, Danyiil koronázása csak személyre szóló, ad personam érvénnyel bírt.

Halics és Volhínia sorsát jelentősen befolyásolta, hogy ütközőterületté vált a sztyeppén kialakult Aranyhorda és az egységesülő Lengyelország között. A lengyel széttagolódás felszámolását Łokietek Ulászló (Władysław) alapozta meg Nagy- és Kis-Lengyelország együttes birtoklásával (1306‒1320). Ulászlót 1320-ban királlyá koronázták. Erre a háttérre és a Rurik-fejedelmekhez fűződő rokoni szálakra támaszkodva Ulászló saját jelöltjét ültette az 1323-ban megüresedett Halicsi Fejedelemségbe. Támogatottja, Bolesław−Jurij (Jurij Trojdenovics / II. Jurij) volt, Trojden szandomiri fejedelemnek és Máriának ‒ Jurij Lvovics leányának ‒ a fia. Trojden anyai ágon litván eredetű családból származott. Ulászló jelöltjének, Bolesław–Jurijnak uralmát (1324–1340. április 7.) a halicsiak kedvezőtlenül fogadták (Rutheni unanimiter sibi in ducem dominum suscipierunt), Halics utolsó fejedelme gyilkosság áldozata lett (Włodarski, 1966, 266.).

Károly Róbert ruszbeli kapcsolatára egyetlen esetet találunk Thuróczy krónikájában: „Az Úr 1338. évében Péter és Pál apostolok ünnepe táján Lochka úr, a ruténok fejedelme vitézeinek válogatott népével Visegrádra jött Károlyhoz, Magyarország királyához és barátságuk teljes megerősödését ígérte neki.” (Thuróczy, 170, cap. 125.) Az említett ruszbeli fejedelem 1338. június végi / július eleji látogatásának célja és körülményei is ismeretlenek. Az idézett fejezetben szereplő személyt (Lochka) a lengyel–ukrán történetírás Bolesław–Jurijjal azonosította. Legújabban Dariusz Dąbrowski a személynevet a Vladimir név változatának gondolja (Lothka = Wołodko), és a fejedelem udvarának egyik tagját jelölhette (Dąbrowski, 2002, 280−281.). Meglátásunk szerint az említett Lochka inkább a litván Gedimin fia Lubarttal lenne azonosítható, aki házassága révén Volhínia egyik részét, Luckot uralta már az 1330-as években, és 1340‒1349 között Halics megszerzéséért Kázmérral is szembeszállt. Lubart (Liubart, Liubartas) születési évét nem ismerjük, de 1340-ben már ott volt a halicsi részekért Kázmérral szemben álló litván seregben. Elképzelhető, hogy 1338. évi látogatása összefüggött Lajos lengyel trónörökösödésének előkészítésével (Rowell, 1998, 155−160.).

1349-ben történt meg az „osztozkodás” a lengyelek és a litvánok között a keleti szlávok lakta területi felett fennhatóságról. A korábban litván uralom alatti volhíniai Vlagyimir ekkor került III. (Nagy) Kázmér lengyel király (1333‒1370) uralma alá, és ez a település szerepelt abban az oklevélben, amelyet Kázmér 1349 decemberében a Német Lovagrend kereskedői számára állított ki. A területi viták csak jóval később, az 1366–1370 években jutottak nyugvópontra Lengyelország és Litvánia között. Ennek értelmében az egykori Halicsi Fejedelemség mongol uralomtól megkímélt területe teljes egészében a lengyeleké lett (Hellmann, 1981, 747.; Wyrozumski, 1982, 90−101.). A terület tényleges birtoklásáért zajló küzdelem háttérbe szorította az uralom jogi alátámasztását. A rex Galiciae Lodomeriaeque címet − mint Árpád-kori örökséget − folyamatosan feltüntették az Anjou uralkodók címei között. A terület feletti fennhatóságot fokozatosan megszerezve Kázmér király a Rusz egész földje urának és örökösének (heres et dominus tocius terre Russie) tekintette magát (Acta Grodskie, I, 6.). 1350 elején Nagy Lajos király (1342−1382) lemondott a halicsi királyi cím használatáról, de kikötötte, ha Kázmér örökös nélkül hal meg, akkor a cím és a terület külön fizetség nélkül visszaszáll a magyar királyra (Wyrozumski, 1982, 86.). A trónutódlásról folyó alkudozás közben Lajos többször is lemondott a rex Galiciae cím használatáról, de mindegyik eset gesztus volt csupán, mivel Halics ténylegesen Kázmér uralma alatt állt. 1370‑ben Kázmér fiúörökös nélküli halálakor a területtel együtt Lajoshoz került.

Lajos király Russia Minort a Magyar Királyság részének tekintette, ahogy Thuróczy fogalmazott: „erős sereggel a Magyarország Szent Koronájának alávetett Rusciába utazott” (Thuróczy, 199. [cap. 160]). A lengyel−magyar perszonálunió idején a területet egy vajda irányítása alá helyezte, így született meg a Rusz királyság vajdája (regni Rusciae vayvoda) tisztsége. Ebben az időben az irányítás egy-egy báró kezébe került. 1370–1380 között a sziléziai származású Opuliai László viselte a címet, aki emellett egyéb tisztségekkel is bírt. Például 1372-ig nádori címét is megtartotta a pozsonyi, nyitrai, túróci, bihari, krassói és kevei ispánságokkal együtt. Mindebből csak az 1375-ben szerzett abaúji és zemléni ispánságokat tartotta meg 1387-ig, Luxemburgi Zsigmond trónra lépéséig (Engel, 1996, I, 4.; Sperka, 2006, 113−150.; Marzec, 2017, 148−159.). Lajos uralkodásának utolsó éveiben más bárókat találunk a regni Rusciae vayvoda tisztségben, például Kaplai Jánost három különböző alkalommal: 1379–1381 és 1382–1383 között, majd 1386-ban. 1382 és 1387 között Mária mint az ország királynője, rendelkezett Halics ügyeiben (Donationes tamen in Galicia et Lodomeria sola Maria contulerit) (Engel, 1996, I, 4.). Ő ruházta Bebek Imrére 1383–1385-ben, majd harmadszorra is Kaplai Jánosra a regni Rusciae vayvoda méltóságot, amelyet Stibor is viselt egy alkalommal 1387-ben. A halicsi terület ‒ a lengyel forrásokban Russia Minor és nem Halics ‒ Nagy Lajos két leánya között is az osztozkodás tárgyát képezte. Mária fenti intézkedései ellenére a terület 1386-tól Hedvigé lett, és végérvényesen a lengyel koronához került. De királyi cím nem társult hozzá.

Összegzésként elmondható, hogy a pápai engedéllyel Halics királyának koronázott Kálmán herceg rövid uralma ugyanúgy a magyar területi igényt fejezte ki, mint a magyar királyoknak a tényleges területbirtoklás nélkül viselt rex Galiciae címe. Miután II. András Kálmán megkoronázását követően is viselte a rex Galiciae címet, azt jelzi, hogy Halicsot nem önálló, hanem neki alárendelt királyságnak tekintette. Danyiil 1253-ban ugyancsak pápai koronát kapott, de annak semmi nyoma nincs, hogy ez a cím az utódaira is vonatkozott volna. Véleményem szerint ad personam típusú koronázásról volt szó. Halicsnak a mongolok felé kiszolgáltatott helyzetén a koronázás ténye nem változtatott.

Lengyel részről a területi igény a 12. század végétől jelentkezett. A lengyel uralkodók címei között még a 14. században sem jelent meg a rex Galiciae titulus, nem királyságként tekintettek erre a területre, hanem úgy, mint bármelyik lengyel fejedelemségre. Kázmérnak diplomáciai erőfeszítésébe került, hogy a rex Poloniae cím használatáról a cseh uralkodó, Luxemburgi János lemondjon, amire az 1335. november 19-ei visegrádi királytalálkozó adott alkalmat (Rácz, 2009). Ez a körülmény érthetővé teszi, hogy a trónöröklés kérdésében a rex Galiciae cím viselésének joga korábban nem, de Kázmér és Lajos megegyezésében szerepet játszhatott. Lajos többször is lemondott róla annak tudatában, hogy a lengyel koronával ez a terület is uralma alá fog kerülni. 1370 és 1382 között magyar tisztségviselőket neveztek ki Halics irányítására, ami Halics regnum voltát kizárja.

Az egykori Halicsi Fejedelemség területe megváltozott, Kázmér uralma alatt adminisztratív szervezete is jelentősen átalakult. Lajos halála után leányai trónöröklésében bizonyosan előkerült, de nem jutott meghatározó szerephez. Fő törekvés a Magyar és Lengyel Királyság közötti perszonálunió megszüntetése volt. Mint a lengyel korona része 1387-től Hedvig, majd Jagelló uralma alá került: területileg, de külön királyi cím nélkül. Galicia a 18. század végén, Lengyelország felosztásakor került ismét elő, amikor a Habsburg uralkodók magyar királyként az egykori jogigényt felélesztették.