Az emberiség egyre jobban felismeri, hogy létfontosságú a környező, szűkebb és tágabb világ minél jobb megismerése. A megismerés két legfontosabb területe a tudomány és a művészet. Bár a két látásmód alapvetően különbözik, folyamatos kölcsönhatás mutatható ki közöttük. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktori iskolájának hallgatói hat írásban fejtik ki gondolataikat a témáról, különböző perspektívából közelítve azt.

 

 

Mankind is increasingly realizing that it is vital to get to know the surrounding, narrower and wider world as well as possible. The two most important areas of cognition are science and art. Although the two viewpoints are fundamentally different there is a continuous interaction between them. The members of the Széchenyi Academy of Literature and Art and the students of the Doctoral School of the Liszt Ferenc Academy of Music express their thoughts on the topic in 6 writings, approaching it from different perspectives.

 

 

 

 

 

 

 

Hankiss Elemér felveti a gondolatot: lehetséges, hogy a minket körülvevő világegyetem ellenséges az emberi életformával szemben, s ezért kultúránkat egy ellenséges környezetben kell fenntartanunk és ápolnunk (Hankiss, 2006). Ez messze túlmutat az emberiség és földi környezete kritikussá vált viszonyán, alapvető fontossága ellenére mégsem látszik számottevő igyekezet a gondolat mérlegelésére. Pedig egyre inkább úgy tűnik, az emberiség ebben a vonatkozásban is versenyt fut az idővel: létfontosságú, hogy a világegyetem működésének tanulmányozása és – legalább részleges – megértése segítségével reális képet kapjunk az ember által létrehozott földi létforma helyéről a nagy egészben, mielőtt esetleg visszafordíthatatlan és létformánkra végzetes folyamatokat indítunk el, amelyek idő előtti pusztulással fenyegetik kultúránkat. Ugyanis a tudomány jóvoltából tisztában lehetünk vele, hogy Naprendszerünknek – s benne a Földünknek – szabott ideje van: összeomlása, s vele a földi élet pusztulása, elvben kiszámítható. Egy alkalommal megkérdeztem egyik zeneakadémiai osztályom hallgatóit, van-e szerintük jelentősége a művészetben annak, hogy most élnek az első generációk, amelyek már biztosak lehetnek abban, hogy az a bizonyos „öröklét”, amely számára évszázadok óta alkotnak a művészek, nem reális? Milyen filozófiai, morális, esztétikai következménye lehet egy ilyen felismerésnek? Zavart csönd volt a reakció. Ahogyan – jó esetben – zavart csönd szokott követni minden olyan kérdésfelvetést, amelyre a válaszadás feltételezi az emberi életnél – jó esetben beleértve ebbe a családot is, nagyjából az unokákig – nagyobb léptékű gondolkozni tudást. (Rosszabb esetben agresszív elutasításban részesül minden, a belátható jelent zavaró, annak hedonisztikus élvezetét nehezítő felvetés.)