Az utóbbi években jelentősen felerősödött az igény a honfoglalás kori magyarság eredetének kutatására. Ebben a tanulmányban a kérdéskör archeogenetikai eredményeinek jelen állását foglaljuk össze. Bemutatjuk a Kárpát-medence honfoglalás kori népességét érintő korábbi tanulmányokat, és kitekintünk a legfrissebb, eurázsiai népmozgásokat feltáró genomikai közlésekre. A honfoglaló népesség etnogenezisének kutatása önmagában a Kárpát-medence 8–10. századi sírjaiból nyert genetikai adatok alapján csupán a találgatások szintjéig juthat el, elengedhetetlen a feltételezett forrásterületek (Volga–Urál-vidék, kelet-európai füves és erdős sztyeppe) vizsgálata és ezek összehasonlító elemzése is. A genomikai módszerek az utóbbi években elérték a hazai archeogenetikai kutatásokat is, ezek használata és az eredmények interpretálása új távlatok mellett azonban új kihívásokat is jelent a kutatóközösség számára.

 

 

 

 

Recently, there has been a significant upsurge of interest in research on the origin of the ancient Hungarians of the Conquest period. In this study, we summarise the current results of the archaeogenetic analyses conducted as part of ethnogenesis research projects. We present the findings of previous studies focusing on the early Hungarian population of the Carpathian Basin as well as the latest genomic publications exploring Eurasian population movements. Research on the ethnogenesis of the early Hungarian population–based on the genetic data obtained from the 8th-10th-century burials of the Carpathian Basin–provides no more than educated guesses and therefore the study and comparative analysis of the data from the assumed source areas (Volga and Ural regions, Eastern European grass and forest steppe area) is indispensable. During the past few years, next generation sequencing and genomic methods have made an impact on Hungarian archaeogenetic research. The use of these methods and the interpretation of the new results provide not only new perspectives, but also new challenges for the academic community.

 

 

 

 

 

 

 

 

A honfoglaló népesség a 9. század végén hosszú vándorlás után, kelet-európai szállásterületük irányából érkezett a Kárpát-medencébe. A nyelvészeti adatok arra utalnak, hogy az uráli eredetű magyar nyelvet hordozó közösség (melynek önállóvá válását a nyelvészeti kutatás Kr. e. 1000 és Kr. e. 500 közé teszi) az Urál vidékén, annak keleti oldalán alakult ki (Fodor, 2009). A régészeti kutatások az utóbbi években jelentős előrelépéseket tettek a magyarok vándorlása kelet-európai „nyomainak” feltárása terén. Ezt a modern természettudományos módszerek nyújtotta vizsgálatok is kiegészítik.

 

 

 

 

Archeogenetikai vizsgálataink a csont- és fogleletek DNS állományára irányulnak. A sejtekben kétféle DNS található: sejtmagi és mitokondriális DNS (mtDNS). Ez utóbbi minden sejtben százas vagy akár többezres nagyságrendű kópiaszámban van jelen, ezért történeti korú csontokból is hatékonyan kinyerhető és vizsgálható. Kizárólagos anyai öröklődése révén alkalmas az anyai leszármazási vonalak vizsgálatára. Az mtDNS bázissorrendje, az ún. nukleotid szekvencia mintázata adja az egyén haplotípusát. Az egyes haplotípusokat törzsfa alapján haplocsoportokba soroljuk. Az apai vonalak vizsgálata a sejtmagban található Y-kromoszóma szekvenciamintázata alapján, az mtDNS-hez hasonló módon lehetséges. A későbbiekben is tárgyalt filogenetikai fa az egyik legfontosabb és legszemléletesebb eszköze a filogenetikának (azaz leszármazási kapcsolatok vizsgálatával foglalkozó tudományágnak). Ez segít például egy-egy anyai vagy apai leszármazási vonal eredetét visszakövetni térben és időben. Míg az apai és az anyai vonalak vizsgálata az adott személy egy-egy őséről árul el adatokat, a sejtmagi genom testi kromoszómái számos ős kombinált eredetinformációját hordozzák.

 

Mitokondriális DNS-vizsgálatok. Az elmúlt években több kutatócsoport is vizsgálta a magyarok eredetét archaikus és modern kori egyének genetikai elemzésével. Az első, úttörő kutatások a mitokondriális DNS hipervariábilis régiójának szekvenciaazonosítására irányultak (például Csősz et al., 2016).1 Ma már száznál is több, a Kárpát-medencéből előkerült, a magyar honfoglalás kori népesség temetőiben nyugvó egyén2 teljes mitokondriális genom szekvenciáját ismerjük (16 569 bázispár a teljes mitogenom, szemben a hipervariábilis régió 300–400 bázispár hosszúságban vizsgált szakaszaival) (Neparáczki et al., 2017; Neparáczki et al., 2018; Csáky et al., 2020b). Az archaikusak mellett több mint 160 recens magyarországi minta teljes mitogenom szekvenciája található meg a nemzetközi adatbázisokban (Batini et al., 2017; Malyarchuk et al., 2018; Tombácz et al., 2019). A figyelem középpontjában álló honfoglalás kor előtti évszázadokról is egyre több információt nyerünk. Az avar kori elit vizsgálata egy jelentős belső-ázsiai magra derített fényt, amelyet apai és anyai vonalakon is igazolni lehetett (Csáky et al., 2020a). A népvándorlás kori előzmények feltárása folytatódik az ERC Synergy HistoGenes program keretében (URL1).

 

 

A mai magyarság az egyetlen finnugor nyelvet beszélő nép Közép-Európában, ám a nyelvi izoláció ellenére a mai magyarok genetikai összetétele a többi európai népéhez hasonlatos. Ezzel szemben a honfoglalás kori (10. századi) magyarság genetikai képe az eddigi eredmények alapján keletebbre mutat. Az ezzel a témakörrel foglalkozó összes tanulmány szerzői azt állapították meg, hogy a honfoglalás kori népesség jelentős hányada (30–40%) kelet-eurázsiai elterjedésű mitokondriális haplocsoportot hordoz, ugyanez az arány a modern magyarokban mindössze 1–5% (1. ábra, Csősz et al., 2016; Neparáczki et al., 2018).

 

Y-kromoszomális vizsgálatok. A magyarok apai leszármazási vonalairól jelenleg kevesebb információ áll rendelkezésünkre, mint az anyai vonalakról. A honfoglalás kori magyarság apai vonalait két, nemrégiben megjelent tanulmány vizsgálta. Fóthi Erzsébet és munkatársai három nagy területről eredeztetik az apai vonalakat, melyek szerintük független törzsek (akár etnikumok) forrásai is lehetnek: 1.) a Bajkál-tótól az Altájig terjedő térség, 2.) a Nyugat-Szibériától a Dél-Urálig húzódó területek és 3.) a Fekete-tenger és az Észak-Kaukázus térsége (Fóthi et al., 2020). Neparáczki és munkatársai szerint az apai vonalak összetétele a jelenleg feldolgozott Y-adatok alapján a mai baskírokéra hasonlít leginkább (Neparáczki et al., 2019). Ezzel szemben a mai magyarok – apai vonalaikat tekintve is – a körülöttünk élő európai népekhez hasonlítanak a legjobban (Tambets et al., 2018). Az Y-vonalak diverzitása ugyanakkor a Neparáczki vezette kutatócsoport értékelése szerint is arra utal, hogy a honfoglalás kori magyarságot több, különböző eredetű csoport alkotta. Köztük a Kelet-Eurázsiából származó csoportot jellemezték az N1a-M2120, R1a-Z2124 és Q1a-F1096 Y típusokkal (Neparáczki et al., 2019). Az N1a (korábban N-Tat vagy N3 névvel is illetett) Y-haplocsoport potenciális kapcsolatot jelenthet az uráli nyelvcsalád mai képviselői között, ezért több tanulmány is specifikusan a haplocsoport alcsoportjaira irányult. Az N-B540 például összeköti a hantikat, mansikat, mai magyarokat és a baskírokat. Az N-B545 alcsoportot pedig (az N1a N-Z1936 alcsoportján belül) megtalálták a mai magyarok, illetve a török nyelvet beszélő mai baskírok és tatárok vizsgálata során is (Post et al., 2019). Az N1a csoport az eddig vizsgált honfoglalás kori magyarok között jelentős arányban fordul elő (25%) (Neparáczki et al., 2019; Fóthi et al., 2020), ám a mai magyar népességben mindössze 1–4%-ban van jelen (Post et al., 2019). A honfoglalás kori Kárpát-medencében két főbb N1a változatot is észleltek már: a mai észak-szibériai jakutok és evenkek mellett a baskírok egyik törzsére is jellemző N-M2004/M2019/M2118 és a Volga–Urál vidék felé mutató N-Z1936 (Neparáczki et al., 2019; Fóthi et al., 2020). Az archaikus DNS töredékes volta miatt azonban az N1a alcsoportra bontása sok esetben eddig nem volt lehetséges, így jelenleg az N-Z1936 ágon belüli alcsoportok pontos meghatározása sem igazolt a honfoglalás kori mintákban (2. ábra).

 

 

A második, kelet-eurázsiainak vélt Q1a-F1096 csoportba sorolt mintáról Kenézlő-Fazekaszug temetőjéből szintén túl keveset tudunk ahhoz, hogy eredetét (akár evolúciós értelemben) lokalizálhassuk (Neparáczki et al., 2019). A Q1a csoport rendkívül szerteágazó elterjedéssel és alcsoportrendszerrel bír, a kelet-eurázsiai (altáji) kapcsolatok mellett egyaránt elképzelhető nyugat-szibériai vagy észak-kaukázusi eredő is, például a Q1a-L715 csoporton keresztül (párhuzamok fellelhetők a Damgaard et al., 2018; Narasimhan et al., 2019-es tanulmányokban is). További SNP-vizsgálatokkal elérhető pontosabb Y-haplocsoport-besorolás és teljesebb referencia adatbázis közelebb vihet minket ezen apai vonalak valódi történetéhez.

 

 

 

 

Ahhoz, hogy a számos, lehetséges előzményként felmerülő népesség között eligazodjunk, tekintsünk át néhány fontosabb, eurázsiai léptékű archeogenomikai eredményt az elmúlt évekből. A Kr. e. 3. évezred első felében a jamnaja időszak genetikai kirajzása a kelet-európai sztyeppéről elérte nemcsak Európát, hanem az Altáj vidékét is (az afanaszjevói kultúra révén), új típusú génállományt terjesztve keleti és nyugati irányba egyaránt (Allentoft et al., 2015). A „jamnaja” genetikai hatás később, a Kr. e. 2. évezredben megjelent Közép-Ázsiában és az Indus völgyében is (Narasimhan et al., 2019). Az utóbbi években több Közép- és Kelet-Ázsiával foglalkozó archeogenomikai tanulmányt is közöltek, melyek rávilágítottak egyrészt a hatalmas területen elterjedt vaskori szkíták (a szkíta kultúrkörbe sorolható népességek), másrészt a Hsziungnu Birodalom (Kr. e. 209 – Kr. u. 98) időszakában a mai Mongólia területén élt népességek genetikai változatosságára, számos Eurázsiát átívelő genetikai keveredési esemény mellett (Narasimhan et al., 2019; Jeong et al., 2020). Míg a szkíta időszakban a magyarországi leletek eltérő genomikai mintázatot adnak keleti, kulturális értelemben vett rokonaikkal összehasonlítva, addig az Altáj vidékén jelentős dél-nyugati (iráni) genetikai kapcsolatok fedezhetők fel (így a szaka és a paziriki kultúrák népességeiben, Damgaard et al., 2018; Jeong et al., 2020). A hsziungnu időszakban a kelet-európai sztyeppe és a mai Észak-Irán térségének lakossága is összekapcsolódott genetikailag Belső-Ázsiával. Ezért a Neparáczki és munkatársai által „hun őshazaként” leírt régiót már az évezred első felében egy rendkívül kevert népesség lakta (Jeong et al., 2020), ami miatt az egyedi – akár anyai, akár apai – kapcsolatok jelentősége sokkal csekélyebb az őskori vizsgálati lehetőségekhez képest.

 

 

 

 

A tudomány jelen állása szerint mind a szkíták, illetve a hunok és a magyarok összekötése, mind pedig a sztyeppén detektált baktriai genetikai hatás direkt összekapcsolása az Árpád-ház származásával igazolhatatlan. Már csak azért is, mert a genetika/genomika nem alkalmas arra, hogy egy-egy népcsoport vagy dinasztia eredettudatát, nyelvét, etnikai azonosságát, illetve annak folytonosságát ilyen távlatokban igazolja. Az egész eurázsiai népességen végzett nagyfelbontású archeogenomikai vizsgálatok azonban finomíthatják a genetikai eredetre vonatkozó becsléseinket.

 

 

Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetében jelenleg is folyik az a kutatás, amelynek középpontjában további, a korai magyarokhoz régészeti vagy földrajzi értelemben köthető oroszországi minták archeogenetikai elemzése áll. A mintacsoportban megtalálhatóak a Volga középső folyása mentén feltárt Bolsije Tigani temetőben eltemetett egyének (a korai volgai bolgárokkal keveredett kusnarenkovói/karajakupovói kultúra népessége, Kr. u. 9‒10. század). Köztük a temetkezési szokások és a régészeti leletek vizsgálata alapján egy olyan korai magyar közösség jelenlétét is kimutathatónak tartják a kutatók, akik nem vándoroltak nyugatabbi területekre. Guljukovo, Novo Hozjatovo és Gornovo temetőinek (csijaleki kultúra, Kr. u. 11‒14. sz.) vizsgált mintái a régészeti/történeti feltételezések szerint a Julianus által megtalált, keleten maradt magyar népességet reprezentálják (3. ábra).

 

 

 

 

A kézirat véleményezését köszönjük Türk Attilának és Gerber Dánielnek. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének szövegben említett kutatásai az Árpád-ház Program IV.2. keretein belül, valamint az Innovációs és Technológiai Minisztérium támogatásával a Tématerületi Kiválósági Program: Magyarország és a Kelet kapcsolatának régészeti kutatása (Keleti Örökségünk PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport (TUDFO/51757-1/2019/ITM) projekt keretében valósul meg. E tanulmányt a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíja támogatta.