Thuróczy János forrása tehát két 14. századi krónika volt: az egyik a Képes, a másik pedig a Budai Krónika valamely kézirata. Ezek ugyan éppen a bibliai eredet bemutatásában ellentmondtak egymásnak, minden egyéb tekintetben azonban rendkívül szoros volt a szövegkapcsolat közöttük, ennek okán napjaink tudományos kutatása egy feltételezett 14. századi krónikakompozíció két szerkesztményét látja bennük. Noha a Budai Krónika Hess András 1473. évi ősnyomtatványa után nyerte a nevét, korunkra maradtak azonban korábbi kéziratai is. Ennek a szövege a másikéhoz képest jelentősen rövidebb, létrejöttét már Thuróczy is korábbi időre, I. Károly (ur. 1301–1342) korára tette, míg a másikat I. (Nagy) Lajoséhoz (ur. 1342–1382) kötötte – nem tudni, pontosan milyen szempontok alapján.4 Ez utóbbinak az összeállítója előbeszédében ars poeticát is hagyott az utókorra, amelyben tájékoztatta olvasóit arról, hogy munkáját maga is régi krónikákból (ex diversis chronicis veteribus) állította össze (Szentpétery, 1937–1938, I/240. Comp. saec. XIV. 1.). A filológiai vizsgálatok abból a feltevésből indultak ki, hogy 1358-ban – ezt az évszámot tartalmazza a Képes Krónika előszava – a vetus kifejezés szükségszerűen ’nagyon régi’ jelentéssel bírt, ezért a kutatók a 14. századi krónikakompozíció végső előzményeit azokban a művekben kezdték keresni, melyeket feltehetőleg a 11–12. század során egymást követően írtak a királyi udvarban, ám idővel szemléletük korszerűtlenné vált, és a későbbi történeti munkák kiszorították őket, végül elkallódhattak. A 14. századi írók azonban még minden bizonnyal kézbe vehették ezeket. A Károly-kori összeállító átvette belőlük mindazt, ami a kor időközben jelentősen megváltozott szemlélete szerint vállalható és menthető volt, a Lajos-kori szerző – egyesek Kálti Márkkal (†1358) azonosítják – pedig ezt az alapszöveget kibővítette (interpolálta) más régi krónikák értesüléseivel és szövegrészeivel. Mivel az Árpád-kor első másfél századának története alapvetően a 14. századi krónika hitelén nyugszik, ettől fogva a tudományos kutatás főleg annak a kérdésnek szentelt kiemelt figyelmet, hogy a Képes Krónika szövegbővítményei (interpolációi) mikor működő történetírókra vezethetők vissza, hisz a forrásérték alapjában attól függ, hogy az eseményeket kortárs vagy közel egykorú szerzők vetették-e pergamenre. A szövegkritika módszereivel folytatott beható vizsgálatok ezt követően számos feltételezhető mű egykori meglétére vetettek világot – a nyugati analógiák is a történetírás folytonosságát támasztják alá –: III. Istvánig (ur. 1162–1172) bezárólag szinte minden uralkodónak tulajdonítottak olyan udvari történetírót, aki mecénása szempontjait szem előtt tartva örökítette vagy értelmezte át az elődeitől kapott krónikaszöveget. Végső soron a krónikafilológia arra az álláspontra jutott, hogy kellett legyen a régmúltban egy olyan történetíró, aki az események közeli kortársaként elsőként foglalta össze a magyarok történetét, művét pedig „ősgestának” nevezték el. Az ősgesta keletkezésére nézve nagyjából fél évszázadra (1050–1095/1110) távolodnak el egymástól a tudományos álláspontok.5 Az azonban egységes felfogásnak mondható, hogy a kutatók zöme az ősgesta feltételezésében látja a kora Árpád-kort illető történeti ismereteink hitelességének biztosítékát.

Thuróczy közvetlen forrása, a 14. századi krónikaszerkesztmény a magyarság ősi múltjával kapcsolatban meglehetősen összetett hagyományt tárt olvasói elé, aminek csak egyik összetevője volt a szkíta azonosságtudat. Ennek az „őstörténetről” kialakított képnek az elemei heterogén eredetűek voltak. Egyesek közülük a századokra visszatekintő szóbeliségből származtak (csodaszarvas monda, hétmagyar6, dentumagyar nép- és területnevek), mások a bibliai hagyományból kötelező módon épültek be a tablóba (jáfetita tradíció), megint mások pedig a történetírók tudós felkészültségére, olvasmányaira és iskolában szerzett ismereteire vezethetők vissza (hun és szkíta eredet tézise). Fontos kérdése a krónikafilológiának, hogy mikorra tehető az egyes alkotóelemek bekerülése a történeti íráshagyományba, valamint az is, hogy mikor történt ezeknek a heterogén eredetű ismereteknek az összegződése. Míg ez utóbbit bátran tulajdoníthatjuk a 14. századi íróknak, előbbiekkel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Ma már általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy a hun–magyar azonosságtudat koncepciójának kidolgozására csak egészen későn, 1282–1285 között került sor Kézai Simon gestaíró tollán, így ez a 13. századi történeti munkákból került be – nagyjából változatlan formában – a 14. századi krónikaszerkesztménybe. P. mester ugyanis a megelőző századforduló táján még csak Árpád nemzetségét, a dinasztia alapítóit (Álmost és Árpádot), továbbá a leszármazottaikat származtatta Attilától. Ebből az ötletből kiindulva majd csak Kézai Simon mester formált regényes hun gestájában hun–magyar népi kontinuitást.

Ezzel szemben a szóbeli hagyományokat jóval korábban kellett írásba foglalni, egy olyan korban, amikor ezek még viszonylag tiszta formájukban léteztek, és a keresztény írók csak apró módosításokat eszközölhettek rajtuk. A bibliai „népek családfáján” történő elhelyezésnek a keresztény történetírás követelményeiből kifolyólag már korán meg kellett történnie, ám azt, hogy a szkíta hagyománynak a jáfetita származáselméletre is hatása lett (amely a magyarok eredetét Noé harmadik fiára, Jáfetre vezeti vissza), csak a magas fokú teológiai ismeretekkel rendelkező Nagy Lajos-kori összeállító vette észre. Ily módon a biblikus származáselmélet maga is több módosításon esett át, attól függően ugyanis, hogy az ószövetségi Nimród>Ménróttól (Budai Krónika) vagy Magóg>Magortól (Képes Krónika, P. mester) vezették le a magyarok vagy az Árpádok leszármazását, következett (volna) ősatyaként Noé fiai közül az apja által megátkozott Kám vagy a szeretett fiú, Jáfet. Máig nem alakult ki egyetértés az egyes kutatók között a tekintetben, hogy vajon a szkíta azonosságtudat már a 11. században bekerült-e a történetírás vérkeringésébe, vagy csak a 13. század eleji – a 12. századi ún. reneszánsz műveltségi igényeit magának valló – krónikás alakította ki ezt az elképzelést. Azt azonban senki sem vitatja, hogy a magyarok Szkítiából történt kijövetelének őstörténeti koncepciója az írott forráshagyományból származik: a magyar történetírók vagy iskolai tanulmányaik során, vagy történeti olvasmányaik és kutatómunkájuk révén jutottak ennek ismeretére. Ez utóbbi állítást ugyanis hosszadalmas és részletes, szó szerinti szövegegyezések támasztják alá.

Az persze különös fordulata a sorsnak, hogy a késő középkori és újkori magyar nemesség büszkén vállalt és hirdetett szkíta származástudata végső soron egy olyan író munkájára vezethető vissza, aki nem titkolt elfogultsággal – hogy ne mondjuk: félelemmel teli gyűlölettel – írt a szerinte Szkítiából előtörő magyarokról. Az író Regino, a lotharingiai Prüm bencés apátja volt, akit egy monostori intrika letaszított apáti székéből, minek következtében menekülni kényszerült. Trierben Ratbod érsek nyújtott neki menedéket, az ottani Szent Márton apátság elöljárója lett, végül 915-ben a trieri Szent Maximinus-monostorban fejezte be hosszú életét. Trierben kiterjedt írói munkásságba fogott, foglalkozott egyházjoggal és zeneelmélettel, de a későbbi korokban is fennmaradó hírnevét történetírói munkássága alapozta meg. A műfajilag az évkönyvirodalom körébe tartozó világkrónikája Krisztus születésétől Nagy Károly haláláig (814) írott források alapján foglalta össze az események egymásra következő rendjét. Jámbor Lajos uralmától kezdve azonban leginkább szóbeli értesülésekre és saját emlékezetére támaszkodhatott, így jutott el 906-ig, munkája záróesztendejéig. Műve forrásértéke változó, kronológiai adatai nem teljesen megbízhatóak, az azonban elvitathatatlan tőle, hogy ő volt az első nyugati, latinul alkotó író, aki részletes beszámolót jegyzett fel a keleti frank végekre támadó magyarokról. „Az Úr testet öltésének 889. évében a magyarok igen vad és minden szörnyetegnél kegyetlenebb népe, amelyről az azelőtti nemzedékek azért nem hallottak, mivel nevük sem volt, a szkíta tartományokból és ama mocsarak közül jött elő, amelyeket a Thanais kiáradásával mérhetetlenül kiterjesztett” (Horváth, 1986, 205.).7 Arra már a régebbi történetírás is rámutatott, hogy az idézetben szereplő évszámot nem lehet komolyan venni, az utólag a történtekre 906 körül visszatekintő író egy esztendő alá vonta össze mindazokat az ismereteket, amelyeket a magyarokról összegyűjtött. De az az állítása sem állja meg a helyét, hogy a magyarokat korábban nem nevezték volna néven, hisz a St. Bertin Évkönyvek kortárs írója már a 862. évnél feljegyezte, hogy „az azon népek számára korábban ismeretlen ellenség, akiket magyaroknak hívnak, a [Német Lajos keleti frank uralkodó] országát pusztítja”.8 Noha Regino rövid beszámolója hemzseg a megbízhatatlan állításoktól, jelentősége a történtek megértése szempontjából mégis vitán felül áll.

Trier rendkívül messze esett a keleti frank végektől, ahol a magyarok hadműveleteit a 9. század utolsó évtizedeiben a szemtanúk megtapasztalták. Az egykori prümi apát innét származó szegényes híranyagát (ut fama est) a késő antik geográfia közhelyes módszere alapján kényszerült kiegészíteni. Jordanes (†553 u.), a gót történet írásba foglalója úgy tartotta, hogy az egykori szkíták uralta területről Nyugatra vándorló gót nép valójában maga is szkíta lett volna, amivel egy olyan sztereotípiát keltett életre, melynek segítségével bő tere nyílt az írott források hasznosításának az újonnan tapasztalt jelenségek megértése és leírása érdekében (Deér, 1930, 244.). A szkíták életviszonyairól ugyanis már a „történetírás atyja”, Hérodotosz is bőségesen írt a Kr. e. 5. században. Művét a Kr. e. 1. század során latin nyelven kivonatolta, és szkítákról szóló híradásait beépítette munkájába Pompeius Trogus, galliai származású történetíró, akinek Róma története azonban az idők során elkallódott. Eltűnése előtt azonban, legkorábban a Kr. u. 2. század végén, legkésőbb 500 körül ebből is készült egy kivonat Marcus Iunianus Iustinus római történetíró tollán, ami már Regino számára is bő híranyagot közvetített Hérodotosz szkítáiról. A prümi apát nem is vonakodott ezt a lehetőséget teljességgel kiaknázni, ábrázolásához a 8. században élt Paulus Diaconus langobard történetét is felhasználta, és az így kialakult szkíta leírásba már az eredmény reményében illeszthette be a magyarokról meglévő ismereteit (Szilágyi, 1947). A leírás arányai azonban leleplezőek: a magyarokról szóló beszámolónak mintegy a kétharmadát teszi ki a késő antik és középkori források szó szerinti átvétele, a maradék jutott csak a valós kortársi értesüléseknek (Szűcs, 1997, 374.).

Regino nem állította, hogy a magyarok azonosak lennének a szkítákkal, pusztán abból indult ki, hogy ugyanonnét érkeztek a Nyugat szemhatárára, ahonnét annak idején a szkíták is, így feltehetőleg életmódjuk (Scytharum mores) azonos volt azokéval. Fő törekvése az volt, hogy az újonnan megismert népet elhelyezze saját történeti-földrajzi világképében, amihez a kiindulópontot a szkíta-fogalom biztosította számára. Szkíta alatt azonban, láthattuk, legkésőbb Jordanes óta valójában a nomád életmódot élő keleti harcost értették, illetve talán némi jelentéstöbblettel az egyetemes keresztény birodalom értékrendjével szembeszegülő barbárt (Deér, 1930, 244.; Szűcs, 1997, 373–381.). Regino – bármennyire is sztereotip és tényanyagában megbízhatatlan – ábrázolásának azonban a magyar őstörténet szempontjából két tényező mégis kiemelt jelentőséget ad. Egyrészt a magyaroknak – noha a birodalmi kereszténytől teljesen különböző – kulturális egybetartozását gens néven nevezte. Ennek az értelmét egy másik munkája (De synodalibus causis, 906) szabatos meghatározása világítja meg: „a népek különböző nemzetei származásra, szokásokra, nyelvre és törvényekre nézve különböznek egymástól”.9 Szavaival az életmód (moribus) és a nyelv egysége alapján a néppé válás hosszú folyamatán (az ún. etnogenezisen) átesett barbár társadalmat írt le: a tulajdonképpeni magyar népet. Másrészt létre hívta és útjára indította a szkíta azonosságtudat koncipiálásának lehetőségét. Regino apát gondolatai elterjedésének hatékonyságát az biztosította, hogy halálát követően trieri folytatójával együtt a kora középkori Európa talán egyik legkedveltebb és legközismertebb történeti szerzőjévé lépett elő: Ottó Freisingi püspök is kedvvel forgatta a 12. században.

A jelek szerint Regino Világkrónikáját és benne a magyarok említését már korán megismerték a fiatal Magyar Királyságban is, szövegszerű ismerete a 11. századtól fogva úgyszólván megszakítás nélkül kimutatható. Az általa megteremtett gondolati alap – a magyarok elődeivé megtett szkíták életmódjának és Szkítiának a leírása – ezt követően folytonosan formálódott, mígnem az idők során eljutott a 14. századi krónika összeállítójának tollára. A Szkítia-kép módosulásának a hátterében számos tényező rejtőzött. Egyrészt a Regino teremtette összkép egyes – ellenszenvvel pergamenre vetett – elemei bizonnyal nem nyújtottak megfelelő alapot a velük történő azonosulásra, másrészt a 12. század nagy eszmeáramlatai nyomán megváltozott a művelődési igény, olyan újonnan megismert gyűjteményes kéziratok kerültek forgalomba, melyek érdemesnek bizonyultak a tartalmi kiaknázásra (Kapitánffy, 1971). Az eszmeáramlatok a társadalmi értékrendre is jelentős hatással voltak, de leginkább a 13. századi domonkos és ferences expedíciók után kerültek be a köztudatba olyan új ismeretek, melyek jelentősen átformálták az addigi archaikus földrajzi tudást a Kárpátoktól az Urálig terjedő területről. A szkíták időközben (igazságosak, mert) szegényekből (igazságosak, mert) gazdagokká formálódtak10, a korábban a maeotisi (Meótisz) őshazával azonosított Szkítia területe pedig az újabb leírásokban az Azovi-tengertől északi irányban egyre távolabbi határokig terjedt, ami idővel nem kevés belső ellentmondást szült (Harmatta, 1977, 216.).

A 13–14. századból korunkra maradt történeti munkák szövegszerű összevetése arra az eredményre vezetett, hogy a hazai írók az ezekben olvasható Szkítia-leírást jelentős részben szó szerint Regino munkája nyomán adják elő. Az erre vonatkozó ismeretek láthatólag közvetve Iustinusra vezethetők vissza, majd Regino nyomán épültek be a magyar történetírásba, ám a P. mester és a Kézai Simon által átemelt szövegek eltérnek egymástól. Ez utóbbi jelenség oka csakis az lehet, hogy ismereteiket nem (csak) közvetlenül Reginóból, hanem egy közvetett közös forrásból (is) merítették, ami aligha lehetett más, mint a 11. század közepe táján írásba foglalt ősgesta.11 A magyaroknak a szkítákkal, továbbá a történeti hagyományban megőrzött maeotisi őshaza Szkítiával történt azonosítása az ősgesta 11. század második felében működött írója koncepciójának kellett lennie (az írott források őshaza hagyományát részletesen összeállította: Gombocz, 1917; Gombocz, 1923). Reginónál a szkíták országának az ókorra visszanyúló fogalma még az egész, Kárpátoktól az Urálig terjedő egybefüggő, de közelebbről meghatározatlan területet magába foglalta. Mivel ez a kép később módosulásokat szenvedett, kérdésként merül fel, hogy mi is állhatott pontosan ebben a tekintetben eredetileg az ősgestában? Ennek feltárásában nagy szerep jutott a 13. századi domonkos felfedezőutaknak. Otto testvér, majd Julianus és társai ugyanis az 1230-as években azt olvasták egy régi magyar krónikában, hogy létezik egy Régi Magyarország (Ungaria Maior), ahonnét a magyarok ősei kiköltöztek.12 Mivel Julianusék a beszámoló szerint a keresést a Maeotis (Azovi-tenger) vidékén kezdték, forrásukban a Szkítiával azonosnak tekintett őshazának szükségszerűen ezen a helyen kellett elterülnie, azaz az ősgesta Szkítia-képének nagymértékben összhangban kellett lennie a történeti valóság számos megőrződött elemével, és a származástudat jelképes formában írásba foglalt tradíciójával (a csodaszarvas mondával).

A filológiai vizsgálat azt is megállapította, hogy a 12–13. század fordulóján alkotó P. mester közvetlenül is olvasta és hasznosította a prümi apát művét (Györffy, 1948, 53.), aminek révén az általa leírtak többszörösen egymásra rétegződtek a magyarországi historiográfiában (Györffy, 1948, 48–68.). P. mester regényes gestájában ugyanakkor két, egymásnak ellentmondó Szkítia-leírást tárt olvasói elé. 1. fejezetében az ősgesta szövegéből és közvetlen Regino munkájából átemelte ugyan saját művébe a hérodotoszi–iustinusi Szkítia-ábrázolást, munkája 7. fejezetében azonban az őshazát messze északra lokalizálta, és a magyarokat a későbbi Volgai Bolgária vagy Baskíria területéről költöztette nyugatra. Ennek hátterében az állt, hogy időközben megismert egy másik, Szkítiát ismertető munkát, a 7. században készült Exordia Scythicát, amely jobban megfelelt korszerűségre törekvő igényeinek. Ez ugyan maga is Iustinus munkájának a kivonataként keletkezett, de annak ábrázolását több helyen saját kora földrajzi ismeretei szerint módosította, többek között a meghatározhatatlan – a kutatók által a Kaukázus vidékén keresett (Fehér, 1921) – Phaszisz folyó helyett a Thanaisz (Don) folyót tette meg Szkítia határává. Míg az Exordia felhasználásában P. mester korszerű tudományos igényessége nyilvánult meg, számos jel arra mutat, hogy bizonyos saját (vagy Pesten élő volgai bolgár kereskedőktől, vagy – ami valószínűbb – a domonkos expedíció résztvevőitől a Volga-vidéken élő magyarokról időközben szerzett)13 értesülései ösztönözték arra, hogy a 7. fejezetben módosítson a korábbi, Reginón és az ősgestán alapuló őshaza-képen. A szkíták jellemzésén is alapvető változtatást eszközölt P. mester: míg Iustinus és nyomában Regino a szkítákat szegényeknek mutatta be, a 12. század végi magyar történetíró az Exordia ábrázolását tette magáévá, amely szerint a szkíták gazdagok, sőt P. mester ezt az állítását – talán Pesten élő volgai bolgár kereskedők elbeszélése nyomán, talán a julianusi hírek hatására – Szkítia prémes állatokban (cobolyokban) való gazdagságával is megtetézte. Munkájában az egyik Szkítia-ábrázolás ily módon összhangba került az akkor korszerűnek számító geográfiai világképpel, a szkíták maguk pedig büszkeségre okot adó ősökké léptek elő (Harmatta, 1977, 214–216.). A szkíták jellemábrázolása P. mester számára más szempontból is politikai jelentőséget kapott. Ugyanis jogászi feladatot jelentett neki a magyarok ősei legyőzhetetlen hősiességének kiemelése14, amit hathatós érvnek szánt a Római Birodalom hódításaira és jogrendszerének egységére alapozott, a német császár főhűbérúri hatalmának elismertetésére irányuló törekvésekkel szemben – feltehetőleg ez indokolta a régies iustinusi leírás megtartását (Gerics, 1987, 236.).

Kézai Simon 1282–1285 között írta regényes gestáját, a hun történetet. Munkája összeállításához ő is kiaknázta az ősgestában rejlő lehetőséget, de ismerte P. mester munkáját is (Györffy, 1948, 6–10.). 13. század eleji történetíró és udvari klerikus elődjének munkájában észrevette a súlyos ellentmondást, ezért törekedett a megszüntetésére: a Thanaisz (Don) folyó határfolyó jellegét eltörölte, majd annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a Thanaisz (Don) és az Etyl (Volga) nevek ugyanazon folyó különböző folyásszakaszainak megjelölései. Ő a Julianusék utáni ferences expedíciók híranyagából értesülhetett Baskíria létéről, ami arra ösztönözhette, hogy az anonymusi Dentumoger nevű őshazát három tartományra bontsa. A P. mesternél olvasott névből vonta el a Dencia és Mogoria neveket, majd ezekhez illesztette Barsatiát, ami aligha magyarázható másként, mint Bascardia-Baskíria torzulásaként (Harmatta, 1977, 220.).15 A 13. század végén keletkezett hun történet teljes egészében a 14. században kialakult kettős szerkezetű krónikaszerkesztmény egyik fő komponensévé lett. A 14. századi gestaírók sem voltak elégedettek az örökül kapott Szkítia-leírással, ezért további változtatásokat eszközöltek azon. Ezek közül a legnagyobb következménnyel járó módosítás Szkítia földrajzi szomszédainak átrendezése volt, ennek révén ugyanis a krónikaíró kelet felé indította útjukra a Szkítiát elhagyó magyarokat, majd egy északi kanyarral vezette őket új hazájuk felé (Harmatta, 1977, 208–209.). Thuróczy János a középkor végén – fentebb erről már volt szó – a 14. századi szerkesztmény összeállítóira támaszkodott. Tájékozódott a korszerű földrajzi irodalomban is, többek között olvasta Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa, ur. 1458–1464) földrajzi összefoglalóját, és az ezekből nyert adatok segítségével többszörösére növelte a Szkítia-leírás terjedelmét. Bővítményei elsősorban azt szolgálták, hogy a humanista igények szerint korszerű részletekkel tegye érvelését meggyőzővé; forráskritikai érzéke azonban nem sarkallta arra, hogy kétségbe vonja a régen megszilárdult szkíta hagyományt. Sőt, forrásaiból igyekezett mindazt átemelni, ami a szkíta hősiességet és bátorságot támasztotta alá, eltekintett ugyanakkor az ezzel ellentétes adatok felhasználásától. Ami mégis esetében feltétlenül értékelendő, az az, hogy – Lorenzo Valla latin fordításában ugyan, egy 1474–1475-ös ősnyomtatványban, de – visszatért az ősforráshoz: végre kézbe vette magát Hérodotosz történeti munkáját (Mályusz, 1967, 110–111., 113.). A szkíta azonosságtudat olyan fokra lépett Thuróczy esetében, amin a nála kétkedőbb szemléletű itáliai humanista Antonio Bonfini már nem változtathatott. Bonfini a földrajzi részletek bővítéséhez újabb geográfiai munkákhoz – Ptolemaioszhoz, Sztrabónhoz és másokhoz – fordult, de mindez az eszmei alapokat már nem érintette (Kulcsár, 1973, 21.).

Az ősgestába foglalt autochton magyar őshazahagyomány (az ún. csodaszarvas monda) legkorábban a Kr. u. 5., legkésőbb a 7. századig, földrajzilag a maeotisi mocsarakig vezette vissza a magyar nép őstörténetét. Az ekkortól fogva a kialakuló magyar nép komponenseivé váló csoportok korábbi szállásterületeiről („őshazáiról”) az írott történeti emlékezet nem őrzött meg értesüléseket. Ily módon a magyar etnogenezisben főszerepet játszó két csoport – ezek jelentős részben finnugor nyelvet beszélő előmagyarok és türk nyelvű onogurok kellett legyenek – őshazájaként a tradíció Kuvrat kagán onogur-bolgár birodalmának emlékezetét tartotta fenn, ahonnét a magyarok és a bolgárok ősei kivándoroltak (Györffy, 1948, 34., 55.). Ezekre az ősi hagyományelemekre épült rá a biblikus elemekkel kombinálódott, de a századok során számos módosuláson átesett szkíta képzet, hogy végül a magyar őstörténeti szintézis a 14. századi krónikaíró tollán elnyerje azt a formáját, amit a Képes Krónikában és későbbi leszármazóiban, többek közt Thuróczynál is olvashatunk. A századok során ezt követően a szkíta azonosságtudat mélyen beívódott a magyar nemesség eszmevilágába, és a nemzettudat fő összetevőjévé vált. Ez önmagában is azt bizonyítja, hogy az archaikus nemzettudat legfőbb kötőeleme, a közös vérségi leszármazás fikciója csak lassan – de teljességgel a mai napig sem – adta át a helyét az anyanyelv modern kritériumának.