E tanulmány a Kárpát-medence 10–11. századi temetőinek régészeti vizsgálatát tekinti át. Röviden kitér a társtudományok eredményeire és az interdiszciplináris együttműködés lehetséges területeire. A modern régészeti kutatások a regionális jellegzetességek vizsgálata felé mozdultak el. Ezek segítségével pontosabb képet nyerhetünk a 10–11. századi belső népmozgásokról, társadalmi átalakulásról. A kutatási eredmények rávilágítanak a magyarság és a helyben talált népek viszonyrendszerére, valamint a szomszédos népekkel kialakított kapcsolati zónák problémakörére is. Ezek eredményeként lehetővé válik, hogy a Kárpát-medence 10–11. századi leletanyagát beillesszük az európai történeti folyamatokba.

 

 

 

 

The study offers an overview of archaeological research on the 10th–11th-century burial grounds of the Carpathian Basin, with a brief look at the main findings of the related disciplines and the potential fields of academic collaboration. Current archaeological research is now increasingly engaged in the study of regional characteristics, whereby we can gain a more detailed picture of the inner population movements and social transformation of the 10th–11th centuries. New research findings have shed light on the interaction between the ancient Hungarians and the local population groups as well as on the problem of the contact zones with the neighbouring peoples. As a result, it is now possible to fit the 10th–11th-century finds of the Carpathian Basin into a broader European framework.

 

 

 

 

 

 

 

 

A dolgozat címében szereplő jelző első ránézésre meghökkentőnek tűnhet: ugyan mitől lenne dinamikus a jelzett időszak? Nos, véleményem szerint, két irányból megközelítve is kiérdemelte ezt a minősítést a magyar honfoglalás és államalapítás kora. Egyik részről, a kutatás korábban soha nem tapasztalt mennyiségi és minőségi gyarapodásának lehettünk a tanúi az elmúlt évtizedek során. Ez jelenti egyrészt a témakörrel foglalkozó hagyományos tudományágak (történelemtudomány, nyelvészet, régészet, néprajz, antropológia stb.) szerepének bizonyos fokú átrendeződését és ezeken belül a régészeti kutatások jelentőségének a növekedését is. A nagyberuházásokat megelőző feltárások során hatalmas településrészleteket tártak fel, még ha ezek belső időrendjének és településtörténeti tanulságainak a megállapítása távolról sem lezárt folyamat. Más feltárások kapcsán nagyon jelentős a temetkezésekhez kapcsolódó leletanyag látványos bővülése is. Ez utóbbi nemcsak folyamatos mennyiségi gyarapodást jelent (napjainkra kb. 2000 lelőhely hozzávetőleg 40 000 sírját ismerjük a 9. század vége és a 12. század első harmada közötti időszakból), hanem komoly minőségi előrelépés is történt: egyre több a teljesen feltárt, jól dokumentált, s így magas forrásértékű lelőhely. Szerencsés módon ez együtt járt az alapkutatások felgyorsulásával, a 10–11. századi sírok és temetők leletanyagának a közzétételével, egy, a Régészeti Intézet, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke és a Magyar Nemzeti Múzeum együttműködésében szerkesztett korpuszsorozatban. Ennek eredményeként napjainkra az alapvető régészeti forrásbázis a hajdani szállásterület hozzávetőleg 50%-áról mindenki számára teljeskörűen hozzáférhetővé és kutathatóvá vált (vö. Révész, 2020). A források bővülése a kutatások módszertani megújulásával is együtt járt, a szűken vett régészeti elemzések mellett folyamatosan növekszik a természettudományos vizsgálati eredmények beépítése a szintézisekbe. Különösen örvendetes, hogy ez a folyamat nem áll meg a határainknál. Szlovákia területén már az 1960-as évektől kezdődően komoly hagyománya van a 10–11. századi temetők közzétételének és elemzésének (Anton Točík [1968], Mária Rejholcová, Milan Hanuliak, Nevizánszky Gábor és mások). Ugyanezt a munkát Erdély és a Partium területén Gáll Erwin végezte el, s kulcsfontosságú a vukovári temető feldolgozása Željko Demo részéről. A német kutatók érdeklődését korábban Jochen Giesler (1981) és Mechtild Schulze-Dörrlamm (1988) dolgozatai jelezték, a 2000-es évektől viszont Falko Daim (Römisch-Germanisches Zentralmuseum, Mainz) irányításával nemzetközi projektek foglalkoztak e témakörrel.

 

 

 

 

A régészeti leleteket valamely esemény történetének a rekonstruálására csak ritkán, s korlátozott mértékben lehet felhasználni. A 19–20. század fordulóján ugyan gyakori és kedvelt eljárásmód volt az, hogy a honfoglalás kori temetők lelőhelyeit Anonymus Gestája alapján megrajzolt útvonalakkal hozták összefüggésbe, s e leleteket a honszerző csaták, táborozások emlékeinek tartották, rövidesen nyilvánvalóvá vált azonban, hogy ez a módszer nem tartható. A temetők ugyanis egy-egy közösség többéves vagy évtizedes tartózkodásának a régészeti emlékei, nem pedig konkrét történeti események lenyomatai. Végeredményben az sem tisztázott, hogy pontosan mikor, s milyen módon történt a honfoglalás. A ma általánosan használt 895–896-os dátumot korabeli írott források nem őrizték meg, az csupán a millennium előkészületeire felkért, Pauler Gyula által vezetett tudományos bizottságnak az eseménytörténetből kikövetkeztetett, „közmegegyezésen” alapuló javaslata volt. Valójában az új haza birtokbavétele a történeti források szerint legalább három ütemben történt: valamikor 894 után a Duna–Ipoly vonaláig terjedő területet foglalták el, majd 900-ban (egy Észak-Itáliába vezetett hadjáratot követően) csatolták országukhoz a Dunántúlt, s 902–904 között, a Morva Fejedelemség leverése után a Dunától északra lévő területeket a Morva folyóig.

 

 

 

 

A Kárpát-medence 10. századi leletanyagának megítélése az elmúlt másfél évszázad során komoly változásokon ment át. A 19–20. század fordulóján Pulszky Ferenc, majd Hampel József nyomán magyarnak csak azokat a sírokat tartották, amelyek gazdag mellékleteket (lovas temetkezés, fegyverek, ékszerek, ruhadíszek, rangjelző tárgyak) tartalmaztak. A szegényes drótékszerekkel, egyszerű használati tárgyakkal vagy mellékletek nélkül eltemetett férfiak és nők hagyatékát a helyben talált, többnyire szláv népességgel azonosították, s ezt a nézetet elfogadták (s többnyire vallják ma is) a környező országok kutatói. A Kárpát-medence belső területei így hirtelen megteltek „szláv” temetőkkel (Hampel, 1907). A régészeti hagyaték ezen etnikai alapú felosztásának tarthatatlanságát ismerte fel az 1950-es évek végén Szőke Béla, s kimutatta, hogy a szegényes leletek valójában a honfoglalás kori köznép (a belső területeken zömmel magyar, a peremvidékeken szláv csoportokkal kevert) emlékeit jelzik (Szőke, 1962). Az etnikai felosztást elvetve, a különböző temetőket így egy-egy társadalmi réteg hagyatékának tekintette. Nézeteit a magyar kutatás magáévá tette, s a mai napig alkalmazza. Annak ellenére, hogy rövidesen kiderült: az általa felállított társadalmi kategóriákba (törzsi-nemzetségi arisztokrácia – középréteg – köznép) a konkrét lelőhelyek csak igen nehezen sorolhatók be. Egy-egy temetőben ugyanis többnyire különböző jogállású személyeket hantoltak el, így azok többsége aligha tekinthető valamely meghatározott társadalmi réteg hagyatékának. Ezt a több évtizedes patthelyzetet oldották fel Kovács László kutatásai (Kovács, 2013). Az ő javaslatai szerint a 10–11. századi temetőtípusok vizsgálata során mellőzni kell a (régészeti eszközökkel amúgy is nehezen meghatározható) társadalmi, illetve etnikai szempontokat. Helyettük pusztán az adott temető sírszámára és használati idejének hosszára kell koncentrálnunk. Így egy csapásra eltűntek a kutatást korábban merev kategóriákba szorító, az előrelépést meggátoló béklyók. Kovács László módszerét magam tovább finomítottam (Révész, 2020). Ennek során bevontam a vizsgálatokba a csupán töredékesen ismert lelőhelyeket is, kísérletet téve az azok által kirajzolt tendenciák felvázolására. A temetők leletanyagának összetételére és időrendjére koncentrálva, egymástól térben és időben elkülönülő regionális csoportok rajzolódnak ki, elénk tárva a 10–11. századi Kárpát-medence folyamatosan változó, rendkívül dinamikus képét. E munkát az egész Kárpát-medencére kiterjedően tervezem elvégezni, jelen fázásában a Keleti-Kárpátoktól a Duna–Ipoly vonaláig terjedő területet vizsgáltam át. Eredményeimet az alábbiakban összegezem (részletesen lásd Révész, 2020).

 

 

 

 

Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a magyar településterületen számos, a 10. század korábbi évei során nyitott temető használata a század második felében megszűnik, olykor egész régiók területén. Ezek sorába tartozik mindenekelőtt az a Felső-Tisza-vidéki terület is, amelyet vezéri sírjai, katonai kíséretet rejtő temetői nyomán a korábbi fejedelmi uralmi központ helyével azonosítottunk. A temetőelemzések azt mutatják, hogy pontosan ugyanebben az időszakban nagy változások következtek be az itt élt népesség életében. Számos térségben a 10. század első felében nyitott temetők sorának használata megszakad: vagy nem használták tovább azokat, vagy az addig oda temetkező közösség mellé vagy helyébe újabb csoportok települtek. A 10. század közepe után lépték át a magyar közösségek a Zala folyó vonalát is, s telepednek meg Zala és Vas megyék területén, a Szerémségben, Dél-Erdélyben a Maros középső folyása körzetében, de a Kárpát-medence belső részén is olyan területeken, amelyeket korábban nem, vagy csak gyéren népesítettek be. Megváltozott a leletanyag összetétele is: megjelentek az új típusú fegyverek (kétélű kardok, nyéltámaszos balták és bárdok, frank szárnyas lándzsák) és lószerszámok. A 10. század második felében és a 11. század elején hirtelen és látszólag érthetetlen módon újra feltűnnek a 8. század végi, 9. századi avar és Karoling peremkultúrából ismert ékszertípusok, illetve azok változatai. Egyes települési gócokban olyan ékszertípusok jelentkeznek, amelyek hordozói eredetileg a Keleti-Alpok területén laktak (ún. Köttlach-kultúra). Mindezek más, újonnan feltűnő karikaékszerekkel (állatfejes karperecek, fonott vagy rombusz átmetszetű nyak- és karperecek, gyűrűk) nagyon gyorsan, néhány évtized alatt elterjedtek az egész Kárpát-medencében. Lényegében ekkor vált egységessé (mondhatni: uniformizálódott) a térség lakóinak ékszeranyaga. Ezzel párhuzamosan fokozatosan eltűntek a sírokból a korábbi, keleti jellegű viselet tárgyai: legelőbb a férfiak méltóságjelvényei (aranyozott ezüstveretes övek, szablyák, tarsolylemezek, veretes tarsolyok, készenléti íjtegezek), az új típusú fegyverekkel felszerelt férfiak ilyeneket már nem használtak. Némi fáziskéséssel ugyanerre a sorsra jutottak a női ékszerek és ruhadíszek is. Miként történhetett mindez?