A „második réteg” összefoglaló elnevezés, a 10–14. századi nyelvi hatásokat jelenti (a besenyő, az úz, a böszörmény, a káliz vagy a volgai bolgár). A besenyő és kun elemek szétválasztása nem könnyű, hiszen egymáshoz igen közel álló nyelvek, a többiekkel való kapcsolat jellege pedig források hiányában nehezen határozható meg, de a néhány átvett szón kívül hatásuk vélhetően nem lehetett jelentős. Problematikus a kipcsak réteg elhatárolása a honfoglalás előtti rétegtől is, a WOT ezért tárgyalja ezeket a 13. század előtti jövevényszavakkal együtt. A csuvasos, illetve köztörök rétegtől való elhatárolás tíz hangtani kritérium (Vásáry, 2013, 231.) együttes alkalmazásával lehetséges, s ennek eredményeként 52 szó minősíthető kipcsaknak, azon belül zömében kunnak, de körük bővülhet a kun tájszavak további elemzésével. E rétegnek csaknem a fele közszó, s egy (ajnároz) kivétellel főnevek (például: buzogány, csákány, komondor, kuvasz, tábor), a másik részük tájnyelvi (például: csabak ’halfajta’, csiger ’rossz minőségű bor’, kajtár ’vándormadár’) és néhány régies (például: bóda ’kis pajzs, fegyverek markolata’, gügyű ’házasságközvetítő’) (WOT, 2011, 2/1340–1342.; Vásáry, 2013, 234–242.).

A harmadik, időben hozzánk legközelebb álló jövevényszavak a 15–17. századból, a török hódoltság idejéből valók, és a köztörök ágba tartozó oszmán török nyelből vettük át őket. E jövevényszavak nem csekély hányada nem közvetlenül, hanem délszláv közvetítéssel került a magyarba (ti. eltörökösödött balkáni szlávok, azaz bosnyákok, szerbek [rácok] révén), ezért ugyanaz a szó a törökből, illetve a szlávból is átkerülhetett, például deli ~ dalia, tepsi ~ tepszia stb. – Kakuk, 1987, 95., 100.). Az ilyen szavak száma jóval magasabb (hozzávetőleg 1000), mint amennyi túlélte a török hódoltságot; az átvételek földrajzi és társadalmi elterjedtsége is igen eltérő volt. Általánosan használatos 250–300 szó lehetett, melyek közül ma már csak 60–70 él tovább, s ezen belül is kb. 15–20 köznyelvi, például dohány, kávé, kefe, papucs. Az anyagi kultúra elemeit tekintve az öltözködés (pamut, zseb, csizma stb.), az étkezés (tarhonya, pite, ibrik stb.) és természetesen a hadi élet szavai (handzsár, levente, dandár stb.) voltak túlsúlyban az átvételek között (Kakuk, 1987, 96–100.).

Az uráli nyelvcsalád az altaji nyelvek csoportjával együtt egyike az eurázsiai nyelvcsaládoknak (ilyenek még az indoeurópai nyelvek). Egy sor tipológiailag azonos vagy hasonló tulajdonságuk (például a magánhangzó-harmónia vagy a gazdag eset- és képzőrendszer) vetette fel genetikai összetartozásuk gondolatát. Az urál-altaji hipotézis azonban éppúgy nem bizonyult igazolhatónak, mint ahogyan az altaji nyelvek csoportját alkotó török, tunguz és mongol nyelvek egymás közötti rokonsága sem, de tény, hogy a viszonylagos földrajzi közelség kedvezett a hasonló vonások kialakulásának. A rokonság az altaji és velük együtt a török nyelvekkel már az uráli nyelvekre vonatkozóan is felmerült, s ez tovább kíséri a magyar nyelvi közösség történetének alakulását vándorlásai, illetve török nyelvi kontaktusai megítélésében. (Az utóbbiak mellett jelentős a közép-iráni, főleg az alán nyelvi átvételek száma: 20–25 szó, például: híd, gazdag, özvegy, vám, vásár.)

A magyar nyelv hangtani és szerkezeti tulajdonságainak, valamint szókészletének nem jelentéktelen hányada vitathatatlanul közös az uráli, illetve finnugor nyelvekkel (ezt ősi örökségnek nevezzük). E tulajdonságok és elemek az idők folyamán természetesen változtak vagy eltűntek, nem kis mértékben éppen nyelvi kontaktusok révén, de mindezek ellenére kétségtelenül igazolják a magyar nyelv finnugor eredetét. Ez az ősi örökség képezi az egyik nagy csoportot a belső keletkezésű és a nyelvi kontaktusok révén a nyelvbe került elemek mellett.

A magyar nyelv előtörténetében a finnugor korszakot követő szakaszt az ugor egység képezi. A magyar, a hanti és a manysi nyelv közös előzményével, az ugor alapnyelvvel kapcsolatban az utóbbi időkben, alternatívaként, inkább egy, az Urál hegység déli régiójára lokalizálható ugor nyelvszövetség gondolata merült fel2, mégpedig a közös innovációk viszonylag alacsonyabb száma miatt. Bárhogyan is, az azonosságok alacsonyabb száma ellenére a hangtani és alaktani egyezések, valamint a hozzávetőleg 120 közös szó nem hagy kétséget összetartozásukat illetően. A korai ősmagyar–őstörök kapcsolatok arra utalnak, hogy az ugor idejében a magyarnak lehettek dialektális változatai, amelyek izoglosszát alkottak más ugor dialektusokkal, de a korszak végére olyan tulajdonságai is kialakulhattak, amelyekben az ősmagyar nem osztozott más nyelvi változatokkal (Bakró-Nagy, 2013, 184–185.). Ez a korszak nevezhető a korai ősmagyarnak, s ide helyezhetők a török nyelvi kapcsolatok kezdetei.

Az ezt követő időszak a honfoglalást megelőző, az 5–9. század közötti szakasz. A turkológiai kutatás erre a fél évezredre helyezi azt a korszakot, amikor a sztyeppei vándorlások során a magyar beszélőközösség – az azonos nyelvet vagy nyelvi változatot beszélők csoportjára közösségként utalunk, és nem népként – török nyelvű közösségekkel került olyan intenzív kapcsolatba, amelynek hatása máig meghatározó szókincsünket illetően. Ez a bolgár-török (csuvasos), illetve köztörök kapcsolatok ideje, melyben meghatározó a nyugati ótörök nyelvvel való kapcsolat volt. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a nyelvek külső és belső története nem minden esetben harmonizálható pontosan. A nyelv külső története a beszélőközösség története: az ő területi helyzetük változásait, kapcsolataikat más nyelvi közösségekkel, kölcsönös egymásra hatásukat, a közösségen belüli változataikat stb. írja le. A nyelv belső változásai, melyek a hang- és grammatikai rendszerében, szókincsében mennek végbe, csak a legritkább esetekben köthetők külső eseményekhez és pontos dátumokhoz. Egy belső változás idejének megállapítása mindig valamilyen más változáshoz, illetve állapothoz képest történik: megelőzi-e azt vagy követi (relatív kronológia). A bolgár-török jövevényszavak esetében is a szavak átvett hangalakja jelöli ki az átvétel időszakát, mert az átvétel eredménye más lett volna egy későbbi periódusban. Ezen időintervallumon belül azonban az átvétel idejének szűkítésére elsősorban a nyelven kívüli, külső adatok alapján tehető kísérlet.

A nyugati ótörök az 5–13. század között Kelet-Európában beszélt ótörök nyelvi változat, amelyet változatos elnevezésekkel illetnek (onogur, bulgár-török, kazár stb). Földrajzi közelségükből és érintkezéseikből adódóan különálló nyelveknek és dialektusoknak azonos vagy hasonló tulajdonságokat és változási folyamatokat mutató együttese: az ogur nyelv (Róna-Tas, 1998; WOT, 2011). Feltételezhető, hogy ebben a korszakban török nyelvű csoportok is csatlakoztak a magyarokhoz, olvadtak bele, asszimilálódtak. A nyugati ótörök belső tagoltságáról ugyancsak különféle hangváltozások tanúskodnak, aminek nyomán igazolható, hogy csuvasos típusú változat, valamint a kipcsak tulajdonságokat mutató kun is beletartozott (Agyagási, 2013).

Az ótörök átvételeknek3 csupán 17%-a ige, 83% más szóosztályokat (főneveket, mellékneveket, határozószókat képvisel4) (WOT, 2011, 2/1143.). Ez a megoszlás megfelel a nyelvi kölcsönzésekről általában tudottaknak, s oka legalábbis kétféle: egyrészt a világ dolgaira főleg főnevekkel, ritkábban melléknevekkel utalunk, másrészt meg az igék beillesztése az átvevő nyelvbe jóval bonyolultabb, például az eltérő ragozás miatt. E szavak jelentése igen széles skálán mozog, kiterjednek az élet minden területére, még arra a tartományra is, amelyet alapszókincsnek nevezünk, tehát például a testrésznevekre. Azaz e szóréteg mind mennyiségileg, mind minőségileg arra utal, hogy a magyar beszélőközösség jó ismerője volt a mindennapi életét átszövő török kultúrának.

Milyen kulturális kép alkotható a nyugati ótörökkel kapcsolatba került magyarokról? Az állattartás tekintetében a lótartásra vonatkozó török elemek hiánya feltűnő, és arra utalhat, hogy akkor a magyar már tapasztalt lótartó közösség volt. A három ugor nyelvet jól elkülöníti a többi finnugortól a bennük közös lótartási terminológia (ló ~ manysi low ~ hanti loγ, nyereg ~ manysi näwrā, hanti noγər). A magyarok már korábban is ismerték az állattartást, a török kapcsolatok révén azonban annak új rendszerével ismerkedhettek meg, nem szólva a halászatról és solymászatról (WOT, 2011, 2/1160–1162.). A földművelésre, azon belül a szőlőtermesztésre és kertgazdálkodásra vonatkozó elemek jellege (és száma) olyan életmódot tükröz, amelyben a földművelés téli szálláshelyekre lokalizálódott (WOT, 2011, 2/1161.). A társadalmi, politikai berendezkedésre vonatkozó szavak pedig olyan törvénykezési rendszer hatásáról tanúskodnak (bíró, börtön, erkölcs, törvény), amely a finnugor vagy ugor eredetű szórétegből nem mutatható ki. A hiedelem- vagy hitvilágbéli, vallási terminusok (például: báj, bálvány, boszorkány, böjt, táltos, igéz, sárkány stb.) kultúrtörténetileg ugyancsak jelentősek. Az átvételek közül nem egy több alakváltozatban (például bicsak, bicska) vagy több jelentésben (kalauz, kalóz) is bekerült: ezek a változatok vagy már az átadó nyelvben megvoltak, vagy a magyarban jöttek létre. E tények két igen fontos körülményre hívják fel a figyelmet: az átvételek különféle időintervallumokban történtek, és más és más nyelvhasználati változatot képviselhetnek.

Az alapszókincshez tartozó jövevényszavak kérdése felveti, hogy miért lehetett szükség rájuk, hiszen – alapvető fogalmakról lévén szó – többnyire az átvevő nyelvben is létezhettek, akárha valamilyen hosszabb szószerkezet formájában, s így van ez a magyar esetében is. Némileg elnagyolt meghatározással alapszókincsnek azt a réteget nevezzük, amelybe az emberre önmagára és az őt legközvetlenebbül körülvevő környezetre utaló elemek tartoznak, a „mindennapi” nyelvhasználat elemei, legyenek akár főnevek, igék vagy egyéb szófajú szók (testrésznevek, testi folyamatok és funkciók elnevezései, rokonságnevek, a flóra és fauna nevei stb. Swadesh, 2006 [1971], 275.). Ezek olyan lexémák, amelyek megvannak a világ valamennyi nyelvében, közös tulajdonságuk, hogy jelentős részük mindenütt ősi eredetű, alakjuk és jelentésük kevésbé változékony, és ritkábban találhatók közöttük kölcsönzött elemek. Nyilvánvaló például, hogy a magyarok az ótörök kapcsolatok előtt is ismerték a térd vagy a boka szavakkal jelzett testrészeket, e szavaink mégis török eredetűek. Utalhatnak-e vajon ezek igen intenzív vagy hosszan tartó kapcsolatra, ha a szóalkotás, a meglévő szó jelentésének bővítése stb. is alkalmazható a dolgok megnevezésére? A magyarázat ezekben és még egy sor más esetben is a szavak használati körének a megváltozásában kereshető, például abban, hogy eredetileg állati testrészekre utaltak. Tehát nem a jelentés változott, hanem az a fogalmi, illetve lexikai mező, amelybe az idők során e szavak átsorolódtak Amennyiben az állattartással kapcsolatos elemekként kerültek a nyelvbe, akkor kulturális hatásról lehet szó, amelyhez viszont nem szükségesek hosszan tartó kapcsolatok (Thomason–Kaufman, 1988, 76–77.).

A szakirodalomban ismételten (például Sándor, 1998, 2011) felmerül a kérdés, vajon hogyan lehetséges, hogy miközben a szókincsre oly jelentős hatást gyakorolt a török, a magyar nyelv hangrendszerében, szerkezetében (grammatikájában) ilyen hatások nem mutathatók ki. Nyelvünk nem alkalmazott török hatást mutató grammatikai szerkezeteket. Az ótörök és magyar kapcsolatok révén új hangok nem kerültek a magyarba, mindössze azzal számolhatunk, hogy egyes hangok a szavaknak olyan pozícióiban jelentek meg, amelyekben korábban nem (szókezdő k mély magánhangzók előtt, illetve a b és a ǰ [dzs] szókezdő helyzetben). Rag, jel vagy képző kölcsönzésére sincsenek példák – egy sor képzett szó is átkerült, de ezek a képzők nem váltak le az alakról, s így nem képviselnek jövevényképzőket –, és már meglévő alaktani elemek használati körének módosulására sincsenek példák. Mondattani szerkezetek (például szórend) átalakulása ugyancsak erősen kétséges. A nyelvi elemek átvétele nélkül, csupán a szerkezet átvételéről lehet szó, egyrészt a korábban az egyes szám harmadik személyű birtokosra utaló jel (-ja/-je: kalap-ja) általános birtokjellé válása esetében, másrészt pedig, az összetett múlt idejű igealakokra (hallotta vala) hathattak a hasonló ótörök szerkezetek (É. Kiss, 2013). Mindez azért is figyelemre méltó, mert ismeretes, hogy a grammatikai kölcsönzés tipológiailag eltérő grammatikájú nyelvek közötti jóval bonyolultabb folyamat, azaz a tipológiai hasonlóság megkönnyíti a jövevényelemek vagy mintázatok beépülését az átvevő nyelvbe. A török és a magyar esetében pedig éppen az utóbbiról van szó, azaz tipológiai eltérésekből fakadó nehézségek sem magyarázzák az ilyen hatások elmaradását. Eleddig egyetlen olyan jelenség ismeretes, amelyik erősebb kontaktushatást tükröz: a török jövevényigék vagy tőalakban éltek tovább, vagy pedig valamilyen magyar igeképző járult hozzájuk (dől, késik, enged stb.). Ezzel szemben a német vagy szláv eredetű igéken mindig szerepel egy denominális (főnévből igét létrehozó), ún. honosító képző (például szláv kalapál, német brilliroz). A török jövevényigék ugyanúgy viselkednek, mint az ősi eredetűek és a belső keletkezésűek, ami nemcsak egy mélyebben beágyazó átvételi stratégiára utal, hanem a kontaktusnak egy erőteljesebb fokára is. Hogy jelentősebb grammatikai hatások nem mutatkoznak, azért sem csodálnivaló, mert nyelveken átívelő megfigyelés szerint igen nagy számú szó átvétele az egyik nyelvből a másikba nem jár együtt szükségképpen jelentősebb szerkezeti hatásokkal is (Thomason–Kaufman, 1988, 78.).

Az iménti kérdéskör szorosan összefügg a két- vagy többnyelvűség5 jelenségével, illetve azzal, vajon hány nyelvűek voltak a honfoglaló magyarok? Könnyen belátható, hogy a nyelvi kölcsönzések olyan beszélőket is feltételeznek, akik nemcsak értik, de használják is mind a két nyelvet. Ha ugyanis a kapcsolatba került közösségeknek legalább néhány beszélője valamilyen mértékben nem érti a másik nyelvét, nemhogy kölcsönzésre nem kerülhet sor, de a kommunikáció maga sem lehet sikeres. A kétnyelvűségnek egy sor meghatározása létezik, de kifogástalan definíció nincs. Azért sincs, mert a kétnyelvűség több aspektusból is vizsgálható: a pszicholingvisztikától a szociolingvisztikán keresztül a pragmatikáig és a grammatikai leírásokig stb. Általánosabb megfogalmazásban tehát kétnyelvűségről akkor beszélünk, amikor az egyének vagy a közösség csoportjai mindennapi életükben két nyelvet használnak (Borbély, 2014, 23.), s az emberiségnek legalább a fele kétnyelvű. Attól függően tehát, hogy a beszélői közösség tagjai közül hányan használnak két nyelvet, létezik egyéni, csoportos, illetve társadalmi kétnyelvűség. A megjelölések magukért beszélnek, történeti szempontból a lényeg pedig az, hogy egy közösség akkor is nevezhető kétnyelvűnek, ha annak nem minden tagja használja mind a két nyelvet. A nyelvi kapcsolatokból származó kölcsönzések, interferencia-jelenségek, a kétnyelvűség folyamatai alapvetően társadalmi tényezők következményei, amelybe éppúgy beletartoznak a politikai, hatalmi, kereskedelmi viszonyok, mint a presztízs is, mert a beszélőközösség szociolingvisztikai története, és nem a használt nyelvi szerkezet határozza meg elsődlegesen a kétnyelvűséget (Thomason–Kaufman, 1988, 35.). A lehetőségek a homogén egynyelvű társadalmaktól (amelyekben a beszélők túlnyomó többségének vagy egyáltalán nincs, vagy csak alig van kapcsolata más nyelvekkel) terjedhetnek az erősen heterogén társadalmakig, melyekben az egyén kétnyelvűségének foka igen magas.

Súlyos kérdés, hogy az őstörökből származó magyar elemek miként tanúskodnak a közösség kétnyelvűségéről. A kontaktusnyelvészet megfigyelései szerint a széles körben alkalmazott ún. kölcsönzési skála fokozatait a nyelvi kontaktus intenzitása határozza meg, azaz a kapcsolat időtartama és a kétnyelvűség mértéke (Thomason–Kaufman, 1988, 47–48.). Egy ötfokozatú skála egyik végén a csak ritka, alkalomszerű, kevéssé intenzív kapcsolatok helyezkednek el a maguk szókincsbéli kölcsönzéseivel, a másik végén pedig az igen intenzív kapcsolatok, amelyben szinte bármilyen grammatikai–szerkezeti kölcsönzés előfordulhat. Az imént a törökből átvett elemekről, illetve hatásokról mondottak alapján igen intenzív, az egész beszélőközösségre kiterjedő és hosszú ideig tartó kétnyelvűségről aligha beszélhetünk. Az a kérdés, hogy a magyar–török kétnyelvűség a magyar közösség mekkora hányadát jellemezte, milyen volt az esetleges megoszlása (kor, nem, társadalmi réteg szerint), a nyelvi adatok alapján aligha mérhető fel.

S végül, elődeink évszázadokkal ezelőtti magyar–török kétnyelvűségében semmi új nincs, hiszen a 10. század közepén Bíborbanszületett Konstantin császár már tudósított róla:6 „…letelepedtek a türkökkel [= magyarokkal] együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket. Ennek következtében a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik nyelvét is.”