Kelet-Európából alig 120 síregyüttesről és szórványtárgyról tudunk, melyeket az 5. század közepe és a 7. század középső harmada között élt nomádokhoz lehetne kötni. Az orosz és az ukrán kutatás az ide sorolható leletegyütteseket három kronológiai horizontba osztja be, melyeket a történeti forrásokból ismert egyes nomád népek – például: ogurok, szavirok, kutrigurok – beköltözéséhez köt. Ezzel szemben a vizsgált időszakban a leletanyagban és a temetkezési szokásokban markáns kontinuitás mutatható ki, ezért sokkal több figyelmet kell szentelni a belső fejlődés vizsgálatára, természetesen nem zárva ki kisebb csoportok esetleges beköltözésének lehetőségét sem. A kora középkori nomád leletanyag kelet-európai kontextusba helyezéséhez elengedhetetlen a lelőhelyek földrajzi helyzetének vizsgálata. A korszak temetkezései döntő többségben a Fekete-tenger északi partvidékén és az Azovi-tenger körül kerültek elő. Ezek helyzetében a továbbélő görög kolóniák közelsége játszhatott jelentős szerepet. Több sír a nagyobb folyók – Dnyeper, Don, Volga – mentén, az erdős sztyeppe területén vált ismertté. Ez egybevág az írásos forrásokkal, amelyek szerint a nomádok az észak–déli kereskedelmet felügyelték.

 

 

 

 

Barely 120 graves and stray finds can be linked to the nomads inhabiting Eastern Europe between the mid-5th and the second third of the 7th century AD. Russian and Ukrainian scholarship assigns these find assemblages to three chronological groups, which are in turn associated with the appearance of certain nomadic peoples such as the Ogurs, Savirs and Kutrigurs known from the written sources. However, a high degree of continuity is clearly visible in material culture and burial customs, and thus greater emphasis should be placed on internal development in future studies, while obviously not excluding the possible migration of smaller groups. In order to set the nomadic material in its appropriate Eastern European context, it is essential to examine the geographical location of each site. The overwhelming majority of the currently known burials are located along the northern coast of the Black Sea and around the Sea of Azov, and it seems likely that the proximity of the surviving Greek colonies played a major role in their location. Several burials came to light in the forest steppe belt, along the major rivers such as the Dnieper, the Don and the Volga. This is consistent with the written sources, which record that the nomads controlled the trade between north and south.

 

 

 

 

 

 

 

 

Altziagirek, kutrigurok, onogurok – csak három az írásos forrásokból ismert „népnév” közül, melyek régóta foglalkoztatják mind a hazai, mind a nemzetközi történettudományt. A magyar és a bolgár őstörténet kapcsán az 5–7. századi kelet-európai sztyeppe rendszeresen szóba kerül. A terület jelentősége ellenére elmondható, hogy a téma régészetileg alig kutatott. A vizsgált régióból és időszakból kevesebb mint 120 síregyüttes és lelőhelyhez köthető szórványtárgy ismert, amelyek magányos temetkezésként vagy 2–4 síros temetkezési közösség részeként kerültek elő. Ezek a hátráltató tényezők az értelmezést komoly korlátok közé szorítják. Írásomban – a rendelkezésre álló terjedelmi korlátokra figyelemmel – a sztyeppei régészet két aspektusára, az 5–7. századi nomádokhoz köthető leletanyag kontinuitására, valamint a nomádok és az őket körülvevő, letelepült életmódot folytató közösségek közötti kapcsolatra összpontosítok.

 

 

 

 

A kelet-európai népvándorlás kori nomád temetkezéseket vizsgálva a korszak kutatói egyetértenek abban, hogy a hun leletanyag a régióban az 5. század közepét követő időszakban sem tűnt el. Ezt az időrendi fázist Irina P. Zaszeckaja és Anatolij K. Ambroz egyaránt a hun kori emlékek II. csoportjaként határozta meg. Az ide tartozó leletanyag nagyon heterogén, közös jellemzője az arcábrázolásos veretek megléte és a polikróm díszítésű tárgyak hiánya (1. kép) (Засецкая, 1994, 126–128.).1 Az anyagi kultúrában megfigyelhető eltérések ellenére, a temetkezési szokásokban – a halott fejjel észak felé történő temetése, lókoponya és -lábcsontok2 a sírban – megfigyelhetőek bizonyos elemek, amelyek a hun kori (I.) és az 5. század közepe utáni (II.) csoportok kulturális összetartozására utalnak (Засецкая, 1994, 15–19.). Ugyanakkor a kevés dokumentált síregyüttes miatt nem dönthető el, hogy itt egyértelműen a hun kori közösségek továbbéléséről vagy egy új betelepülési hullámról van-e szó. Habár a szerzők nem teljesen értenek egyet, mely leletegyüttesek tartoznak a II. csoportba, mindkettőjük esetében sírokat (Sipovó 2. és 3. kurgán) és áldozati leleteket (Pokrovszk 17. és 18. és Novogrigorjevka VII. kurgán) egyaránt találunk a számításba vett együttesek között (Амброз, 1981, 13.; Засецкая, 1994, 126.).3 A keltezés tekintetében a két kutató véleménye gyökeresen eltért. Zaszeckaja szerint a II. csoport az 5. század második felére datálható, míg Ambroz azt sem tartotta kizártnak, hogy a hun jellegű tárgyakat tartalmazó leletegyüttesek egészen a 6–7. századig megmaradtak (Aмброз, 1981, 13.; Засецкая, 1994, 126–128.). A két szerzőn kívül Olekszij V. Komar foglalkozott behatóbban a hun emlékanyag kronológiájával, ő a legkésőbbi sír- és áldozati leleteket a 6. század első felére keltezte (Комар, 2000, 44.).

 

 

 

 

 

A 6–7. századi sztyeppei emlékek vizsgálata a nyolcvanas években több helyen egymástól függetlenül indult meg. Míg Ruszlan Sz. Orlov a Fekete-tenger északi partvidéki ásatásokon előkerült, mintegy tucatnyi új sírra koncentrált, addig Somogyi Péter főleg a korábban publikált, de részleteiben soha nem elemzett temetkezéseket vette kiindulási alapul (Орлов, 1985, 98–105.; Somogyi, 1987, 139–148.). Az általuk összegyűjtött emlékanyagra számos elnevezést használtak, ezek közül a „Szivasovka-kultúra” vagy a „Szivasovka-típusú temetkezések” terjedt el (Орлов, 1985). Az ide sorolt temetkezések a Déli-Bug és a Volga bal partja közötti területen – főleg folyók völgyében – kisebb gócokban sűrűsödnek. Amik összekapcsolják őket, azok a nagyjából egységes temetkezési szokások, így az őskori kurgánok másodlagos felhasználása, a halottak fejjel északkelet, kelet, ritkábban észak felé tájolása, a padmalyos és a kétoldali padkás sírok használata, a részleges ló- és juhmaradványok, ritkábban egész állatok sírba helyezése, valamint a koponya mellé tett edények megléte. A mellékletek közül az öv-, lábbeli- és lószerszámveretként egyaránt előforduló öntött, ritkábban préselt, ún. maszkos veretek a leggyakoribbak (2. kép), de több esetben kerültek elő egy- vagy kétélű, P alakú függesztőfüles kardok, valamint íjmerevítő agancslemezek (Somogyi, 1987, 145.). A Szivasovka-típusú temetkezéseket tradicionálisan a 6. század második felére, a 7. század elejére datálták (Орлов, 1985, 104.; Somogyi, 1987, 145–147.). Komar a korábbitól gyökeresen eltérő értelmezést javasolt. Az ukrán kutató a fent említett sztyeppei temetkezéseket a kelet-európai sztyeppei elitet képviselő Malaja Perescsepina-típusú gazdag leletegyüttesekkel kapcsolta össze. Ezeket a bennük található 7. század középső harmadára datálható érmek alapján a század második felére keltezte, amit a Szivasovka-típusú temetkezések többsége kapcsán is érvényesnek tartott (Комар, 2006a, 85–124.). Ugyanakkor Komar nem vette figyelembe, hogy Malaja Perescsepina és Voznyeszenka esetében áldozati leletegyüttesekről van szó (Комар, 2006a, 9–23.), ezért a bennük található leleteket nem feltétlenül kell egy időszakhoz kötni. Ráadásul a maszkos veretek a Perescsepina-típusú leletegyüttesekben csak egyesével fordulnak elő, így elképzelhető, hogy azok sokkal korábbi lelethorizontot képviselnek (Комар, 2006a, 202., рис. 37, 41, 54). A legkésőbbi Szivasovka-típusú temetkezések a Heraclius solidusával datált joszipovkai és a II. Constans solidusát tartalmazó zsuravlihai, melyekben azonban már nem voltak maszkos veretek (vö.: Беляєв–Молодчикова, 1978, 89.; Комар, 2006b, 405–407.).

 

 

 

 

 

A legkésőbbi hun kori és a Szivasovka-típusú temetkezések közti hiátust Mihail M. Kazanszkij a Sipovó-horizonthoz köthető sztyeppei leletanyaggal javasolta kitölteni (Храпунов–Казанский, 2015; Казанский, 2019). Fontos megjegyezni, hogy ennek a terminológiának elsősorban időrendi vetülete van, a horizont a kelet-európai 430/470–530/570 közötti időszakra keltezhető emlékanyagra utal, így a sztyeppevidék mellett például az Észak-Kaukázus esetében is használták (Казанский–Мастыкова, 2010). Az ide tartozó lelőhelyek többsége síregyüttes, de a Livencovszkij–VII 35. kurgánban egy, a hun korra jellemző áldozati leletegyüttest találtak. A temetkezési szokások esetében az északi, északkeleti tájolást, az akna- és padmalyos sírformát, illetve az egészvázas és részleges lovastemetkezéseket emelhetjük ki (Храпунов–Казанский, 2015, 182–186.).

 

 

 

 

A Volga vidékén előkerült hun kori és 6–7. századi sírokat az ötvenes évek szovjet kutatása mint a legkésőbbi szarmata emlékanyagot kezelte (Максимов, 1956). A későbbi szerzők munkáiban a belső fejlődés hangsúlyozása helyett a leletanyag változását az írásos forrásokban szereplő újabb és újabb nomád törzsek megjelenéséhez kötötték. Ez a hozzáállás a mai napig tetten érhető (Комар, 2006a; Казанский, 2017, 2020). Azonban vannak olyan jelek, amelyek az 5–7. századi sztyeppei népesség továbbélésére utalnak.4 Alekszandr I. Ajbabin már a Krím környéki nomád anyag kapcsán megállapította, hogy a temetkezési szokásokban a fent említett időszakban folyamatosság figyelhető meg (Ajbabin, 2011, 88.). Egyes temetkezési szokások – például az É–D-i tájolás, a padmalyos sírformák, a részleges állattemetkezések már az 5. század elején megjelennek, így felmerül a kérdés, mennyiben beszélhetünk a hun kori két csoport között folytonosságról (vö. Засецкая, 1994, 12–22.). Míg a rítusra a konzervativizmus a jellemző, addig az újabb leletegyüttesekben az anyagi kultúra folyamatosságára utaló jelekkel is találkozhatunk. Jó példa erre a livencovszkiji áldozati lelet, ahol hun típusú lószerszámdíszek mellett P alakú függesztőfülek, míg a Malaj II temetőben talált sírban cloisonné technikával díszített keresztvasú kard és öntött maszkos veretek kerültek elő (Казанский, 2019, 106–107.). Habár a rendelkezésre álló adatok még nem elegendőek a kontinuitás/diszkontinuitás kérdésének eldöntéséhez, az eddigi előkerült leletanyag fényében mindenképpen át kell gondolnunk a korábbi merev, nomád csoportok migrációján alapuló szemléletet.

 

 

 

 

A sztyeppei régészet a forrásanyag szűkössége miatt főként a keltezésre és az etnikus értelmezésre fókuszál, kevés eset kivételével nem próbálja azokat a környezetükben vizsgálni.5 A korábbi kutatás a sztyeppei temetkezéseket az elhelyezkedésük alapján a nagyobb folyóvölgyek szerint csoportosította (további irodalommal lásd Рашев, 2005, 90–91.). Ez a felosztás azonban mesterséges, sem az anyagi kultúrából, sem a temetkezési szokásokból nem következnek ezek a csoportok. Sokkal célravezetőbb, ha a temetkezéseket a Pontusz-vidéki görög gyarmatvárosok felé mutató kapcsolatok tükrében vizsgáljuk (vö. 3. kép). A Boszporuszi Királyság városai a hagyományos régészeti felfogás szerint a hunok 370-es évekbeli támadásai során elpusztultak, és csak a legfontosabbak – például Pantikapaion vagy Tyritake – épültek újjá (Gajdukevič, 1971, 500–503.). Andrej F. Sazanov a települések felső rétegében talált import kerámia- és üvegleletek vizsgálatával megállapította, hogy ezek a 6. század utolsó negyedéig lakottak voltak, a pusztulási nyomok a türkök 576-os támadásához köthetők (Сазанов, 1989). Ahogy az a nomád sírok elterjedését ábrázoló térképen (3. kép) is látszik, ezek körbeveszik a késő antik lelőhelyeket. Az eltérő életmódot folytató közösségek egymásra gyakorolt hatása a fegyverzetben a legszembetűnőbb, itt például a Kercsből, valamint a Vostocsnomalajból ismert lamellás páncélok hasonlóságára (Ишаев, 2013), vagy a Tyritakéből, Ilicsből vagy Tanaisból ismert sztyeppei típusú íjmerevítő csontokra utalhatunk (Круглов, 2005, 77., 80., 81.). A női kiegészítők között olyan tárgytípusokat – kifli alakú fülbevalókat, antropomorf függőket és Karpovka-Anke 4 típusú tükröket – találhatunk, amelyek a sztyeppén, de főleg annak a peremterületén – így a Boszporuszi Királyság volt területén – ismertek nagy számban (Мастыкова, 2020). A városok területéről még nincs tudomásunk sztyeppei rítusú temetkezésekről, a népesség lehetséges keveredése azonban csak bioarchaeológiai módszerekkel tisztázható megnyugtatóan.

 

 

Az írásos és a régészeti források alapján a nomádok a Bizánci Birodalommal is élénk kapcsolatban álltak. A kapcsolattartás legfőbb helyszíne a délnyugati-krími Cherszon környéke lehetett, amelytől mindösszesen 50 km-re az Alma-folyó völgyében már sztyeppei temetkezések sorakoztak. Ugyanakkor nemcsak a krími temetkezések tartalmaztak bizánci eredetű leleteket. A nomádokkal való diplomáciai kapcsolatok eredményeként értelmezhetők az éremkincsek, melyek közül a legjelentősebb a Belojarovka határában talált I. Jusztinianosz 50 solidusából álló leletegyüttes (Кропоткин, 1962, 36.). A balkáni erődökben nagy számban megtalálható tárgytípusokat hagyományosan a birodalmi katonasággal hozzák összefüggésbe. Ezek közül kiemelendők a Sucidava-típusú csatok, melyek három nomád leletegyüttesből is ismertek. Az itt talált példányok legjobb párhuzamai a mai Bulgária területéről ismertek, így Igor O. Gavrituhin felvetette, hogy az elhunyt személyek vagy hozzátartozóik is itt szolgálhattak (Гавритухин, 2009, 156–157.). Bizánc és a nomádok közötti kapcsolat újabb aspektusára világít rá az Izobilnoje határában talált, a 6. század végére keltezhető temetkezés, melyben többek között egy bizánci amfora is volt (2. kép 21). Nyilvánvaló, hogy ez nem önmagában került a végső tulajdonosához, hanem abban valamilyen folyadékot – valószínűleg bort – tároltak. Ez véleményem szerint nem csupán meglévő kereskedelmi kapcsolatra utalhat, hanem arra is, hogy a helyi társadalom bizonyos rétegei átvehették a mediterrán életmód egyes elemeit.

 

 

 

 

A korai magyar történet vizsgálatában hosszú időn keresztül meghatározó volt az az elképzelés, miszerint a magyarság korai csoportjai már a vizsgált időszakban megjelentek a Fekete-tenger északi partvidékén. Ez az elmélet elsősorban nyelvészeti és filológiai érveken alapul. A régészeti emlékanyagot elemezve Komar mutatott rá, hogy habár bizonyos temetkezési szokások – ÉNy–DK-i tájolás, lábhoz tett lóbőrös temetkezés – már az 5. század végén megjelentek a régióban, de ezek sosem együtt, egy temetkezés kontextusában fordulnak elő (Komar, 2018, 78–83.). Ezért a korai magyar csoportok Fekete-tenger-vidéki jelenléte az 5–7. században régészetileg nem bizonyított.

 

 

 

 

Kelet-Európa 5–7. századi emlékanyagának szisztematikus vizsgálata a maga kevesebb mint negyven évével a Kárpát-medencei avar kor vagy a kelet-európai szaltovói kultúra kutatottságához képest még gyerekcipőben jár. A lehetőségeinket ezenkívül az is nagyban befolyásolja, hogy a két említett forráscsoporthoz képest esetünkben nem ismertek nagy sírszámú temetők. Mégis, ha meglehetősen kis számban is, de évről évre növekszik a publikált leletegyüttesek száma, amelyek – az eddig közzétett leletanyag csekély mennyiségének köszönhetően – alapvetően meg is változtathatják a korábban kialakult képet.