Ezekre az újságcikkekre megjelenésükkor a Régészeti Intézet nem kívánt válaszolni, egyrészt, a tudományos világon kívülről érkező, nem tudományos indíttatású és tudományos válaszra nem váró vádak képtelensége miatt, másrészt azért, mert az ilyen típusú sajtóválaszok sebek ejtésén túlmenően kevéssé segítik az érdemi vitát és a további kutatást. Fontosabbnak tekintjük a Régészeti Intézet (kezdetben MTA Régészeti Kutatócsoport) idevágó tevékenységének kutatástörténeti elemzését. Az alábbi tények további kutatásaink alapját jelentik, egyben egy olyan adatsort is, amely alapján az intézet idevágó tevékenysége külső szemlélő számára is reálisan felmérhető.

A második világháború után a magyarországi régészet előtt tornyosuló (jellemzően a műemlék-helyreállítások, az ipari beruházások, vízszabályozások és leginkább a nagyüzemi földművelés kapcsán felmerülő) új feladatok ellátására az MTA II. osztálya már 1955-ben tervezetben foglalta össze egy megalapítandó régészeti kutatóintézet fő feladatait: korszerű kutatómunka természettudományi laboratórium segítségével, a legfontosabb régészeti kérdések tervásatások segítségével történő megválaszolása, széles körű együttműködés a hazai régésztársadalommal, végül, de nem utolsósorban, a régészeti lelőhelyek és régészeti leletek részletes nyilvántartása. Mindez, ha el is tekintünk a túlméretezett feladatoktól, a történelmi materializmus módszereinek erőltetésétől és a központosított tudományirányítás túlkapásaitól (olyan ötletekkel és elvárásokkal, amelyek évtizedeken át a közelmúltig tartó ellentéteket szültek a meghatározó súlyú, régészeti vonatkozású intézmények között), 1958-ban tudományos felkészültségében a kor európai gyakorlatába jól beleillő intézet alapításával járt. Ebben nagy szerepet játszott, hogy az alapítók közül Gerevich László igazgató, valamint Barkóczi László (római kor), B. Kutzián Ida (rézkor), Patek Erzsébet (bronzkor és vaskor), Párducz Mihály (vaskor, szkíták, hunkor) vagy a Régészeti Intézetnek külső munkatársként dolgozó, az MTA tagjai közül 1949-ben politikai okokból kizárt Fettich Nándor (népvándorlás kor, honfoglalás kor) a háború előtti magyarországi régészet legkiválóbb, nemzetközileg is elismert fiatal, illetve középkorú képviselői voltak.

Az új intézet kezdettől fogva a hazai régészet teljes spektrumának művelését tűzte ki célul, nagy nemzetközi kitekintéssel (ebből egyedül a paleolitikum maradt ki), és ezt a széles merítést soha nem korlátozták kutatási területeket kizáró tabutémák. Erős korlátot csupán a meglehetősen kötött létszám okozott, ami miatt a kora középkor terén (is) korosztályonként legfeljebb egy-két szakember jutott (és jut ma is) egy-egy fontos téma korszerű művelésére. Szempontunkból fontos mozzanat, hogy az intézet, Gerevich László akadémikus vezetésével, a katedra nélkül is iskolateremtő Holl Imre közreműködésével hamarosan a középkori régészet (és a régészetet segítő természettudományos vizsgálatok, módszerek) egyik legfontosabb hazai műhelyévé vált, a résztvevők nevéhez a budai várpalota és a budai polgárváros, valamint Sopron és Kőszeg, majd a Pilis királyi alapítású egyházi intézményei (Pilisszentkereszt, Dömös) kutatása mellett kivételesen fontos, korai faluásatások (Csút, Sarvaly) fűződtek.

A népvándorláskorral, a magyar honfoglalás korával, illetve a magyarok korai történetével összefüggő korai kutatások kezdetben Erdélyi Istvánhoz kapcsolódtak, akinek – a Leningrádi Állami Egyetem Régészeti Tanszéke aspiránsaként – lehetősége nyílt arra, hogy az egykori Szovjetunió területén a korai magyar történettel összefüggő lelőhelyeket és múzeumi tárgyakat kutathasson, természetesen az akkori, rendkívül szűkös és nehézkes körülmények között. Erdélyi – aki a Kárpát-medence és az eurázsiai sztyeppe elkötelezett kutatójává vált – különös tekintettel a hunok, avarok és magyarok keleti kapcsolataira, 1961–1990 között tizenkét régészeti expedíciót vezetett Mongóliába, akadémiai támogatással, a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetével együttműködve, elsősorban hsziung-nu kori temetők kutatására (Noin-Ula/Nojon Uul, Najmaa Tolgoj, Duulga Uul: Erdélyi, 2000). 1975 és 1982 között a szovjet–bolgár–magyar ásatások egyik vezetője volt a szaltovói kultúrkomplexum egyik emblematikus lelőhelyén, a majaki földvárban folyó feltárásokon. Nevéhez több hazai kora középkori ásatás és feldolgozás is fűződik (Jánoshida, Környe, Fenékpuszta, Pilismarót, Gergelyiugornya). Oroszországi tanulmányútjai nyomán született akadémiai doktori értekezése (Erdélyi, 1982) az avar kori tárgyi hagyaték keleti párhuzamainak széles körű gyűjtésével. Utalni kell rá, hogy a mongol és a szovjet fél hivatalos magyarországi partnerének mindenkor a Magyar Tudományos Akadémiát tekintette, ami azt jelentette, hogy az Akadémia saját kutatóin kívül más, szovjet ösztöndíjra vagy hazai forrásból kutatásra pályázó kollégát is támogathatott és támogatott is. Itt jegyezzük meg, hogy az egykori TUKUFA (Tudományos Kutatási Fejlesztési Alap) révén az MTA külső régészeti kutatásokat is segített. Ezek a korai expedíciók bizonyos fokig ötletszerűek voltak, nem tudunk következetes, éveken áthúzódó kutatási tervekről. Ugyanakkor több részpublikáció is született a mongóliai és oroszországi eredményekről, és az orosz kutatók magyar vonatkozású kutatásait is sikerült megjeleníteni Magyarországon. Erdélyi István számos saját közleményben számolt be (Erdélyi, 1961), illetve tanulmánykötetet szerkesztett a korai magyarokkal kapcsolatba hozott emlékanyag kutatási fejleményeiről, így a tankajevkai temető ásatási eredményeiről is (Erdélyi, 1977).

1965-ben csatlakozott a Régészeti Intézethez Bakay Kornél, aki a honfoglalás kor és a korai Árpád-kor kutatásának nagy ígéreteként indult pályáján. Gondosan összeállított és dokumentált korai munkái a Székesfehérvár környéki és Ipoly-menti 10–11. századi temetőkhöz (Bakay, 1978), a magyar államalapítás kérdéseihez kapcsolódtak. A kora középkor (ezen belül a magyar honfoglalás kora) kutatásának alig látható, de fontos műhelye volt az – elvben – az ország egész területére kiterjedő, a határon túli területekre is adatgyűjtést végző Magyarország Régészeti Topográfiája (MRT) című vállalkozás, amely, elsősorban Torma István irányításával a korszakba tartozó számos, korábban bizonytalan lelőhely azonosítását végezte el, és a korábban kizárólag temetőelemzésekre támaszkodó régészeti kutatás kiegészítéseként felfigyelt a késő népvándorlás kortól a kora Árpád-korig terjedő időszak településeire is.

Az egykori Régészeti Kutató Csoport 1967-től már intézetként működött, kutató részlegei 1973-tól osztályokká alakultak. Ez utóbbiak közül nagy hangsúllyal említjük a korábbi Természettudományos Részlegből kinőtt, a régészethez kapcsolódó természettudományokkal foglalkozó Interdiszciplináris Osztályt, munkatársai között az akkor már nemzetközileg elismert Bökönyi Sándor archeozoológussal, aki utóbb, akadémikus igazgatóként is sokat tett az intézetben folyó vagy más partnerekkel együttműködésben végzett természettudományos kutatások sikeréért. Napjaink sajtónyilatkozatainak visszatérő állítását, miszerint a régészet és a természettudományok kapcsolata friss áttörés eredménye lenne, több évtizedes, hazai és külföldi szakemberek bevonásával zajló szerves, átgondolt fejlesztés cáfolja, amelyhez az MTA komoly támogatást nyújtott, s amit a Régészeti Intézet maga is művelt és művel.

Az 1970-es évek más szempontból is új hangsúlyokat és új témákat hoztak a kora középkor kutatásában, az akkori fiatal munkatársak (Bálint Csanád, Jankovich-Bésán Dénes, Kovács László, Szőke Béla Miklós) munkái nyomán. Ők kezdetben szinte valamennyien kapcsolódtak valamiképpen az MRT munkálataihoz, majd az abból kinövő, kisebb területegységek alapos településtörténeti és természettudományos vizsgálatára törekvő mikroregionális kutatásokhoz. Ez az új kutatási irány először a Békés megyei topográfia kapcsán bontakozott ki Gyomaendrőd környékén az 1980-as évektől, majd a kis-balatoni leletmentések kapcsán Zala megyében, a hahóti medencében, mindkét esetben együttműködésben a megyei múzeumi szervezettel. A kora középkor két jelentős intézeti településásatása a Békés megyei Örménykúton (Bálint Csanád, Jankovich B. Dénes) és a szomszédos Hunyán (Szőke Béla Miklós) zajlott. Az avarkor és a 10–11. század települései korszerű régészeti kutatásának elindítása rendkívül jelentős lépés volt, ugyanis a megtelepedett élet nyomait mutató maradványok és az ezekből álló településhálózat léte perdöntő a Kárpát-medencét érintő nomadizmus-vitákban.

Az 1980–1990-es évek meghatározó jelentőségű intézeti kutatóinak témáit és fő eredményeit itt foglaljuk össze, előrebocsátva, hogy tevékenységük máig tart, és több évtizedes előzmények nyomán jelentős munkák előkészítése zajlik.

Ebben az időszakban indultak Bálint Csanád elméleti megalapozottságú kutatásai, először a honfoglalás kor terén (a lovastemetkezések kérdése, a pogány magyarok hitvilága, Dél-Magyarország 10–11. századi sírleleteinek bemutatása), majd az avar kor emlékeit kezdte vizsgálni tág történeti kontextusban, az eurázsiai sztyeppe, Irán (szászánida leletek), Kína, Bizánc és Nyugat-Európa viszonyrendszerében. Feldolgozta egy késő avar kori település leletanyagát (Eperjes) és a kiemelkedő jelentőségű veretes övet rejtő Üč Tepe-i (Azerbajdzsán) sírt, kézikönyvet írt a sztyeppe régészetéről és további monográfiákat az avarok keleti és mediterrán kapcsolatairól, valamint a nagyszentmiklósi kincsről (Bálint, 1989, 1991, 1992, 2004, 2019).

Pályatársa, Kovács László tanulmányai és könyvei a honfoglalás és az államalapítás kori temetők közlése és értékelése, a temetőtípusok meghatározása és rendszerezése, a temetkezési szokások, kronológiai kérdések, tárgytípusok (különösen a fegyverek) és a korai pénzforgalom (a máramarosi dirhemkincs, valamint a kora Árpád-kori pénztörténet teljességre törekvő feldolgozása) terén meghatározóak, amennyiben egy írott történeti forrásokban erősen szűkölködő időszak megismerését a régészeti leletekből kibontakozó, történeti súlyú megállapításokkal segítette (Kovács, 1989, 1997, 2013, 2019). Kandidátusi disszertációja korai fegyvertörténeti kutatásaihoz kapcsolódóan helyszíni kutatásokat végzett az egykori Szovjetunió múzeumaiban a honfoglalás kori fegyverzet keleti előzményeinek és kapcsolatainak részletes feltárása érdekében. Különösen fontos volt a hozzájárulása ahhoz, hogy – együttműködve a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékével (Révész László) és a Magyar Nemzeti Múzeummal – a Magyarország honfoglalás kori és kora Árpád-kori sírleletei című sorozat korpuszkötetei országos összefogással megjelenjenek. E sorok írásával egy időben jelent meg a sorozat 14. kötete. Kovács László társszerkesztője volt a magyar honfoglalás 1100. évfordulója emlékére az MTA Őstörténeti Bizottsága által szervezett előadások négy tematikus kötetének.

Szőke Béla Miklós az utóbbi évtizedekben a Karoling-kori Dunántúl kutatására koncentrált. Munkatársával (Müller Róbert) felismerte a Kis-Balaton térségében az avar kori temetők népességének továbbélését a 9. században, egyben a 9. századi Dunántúl etnikai és kulturális sokszínűségét. Együttműködésben a Magyar Nemzeti Múzeummal, közös tervásatást kezdeményezett a Karoling-kori Dunántúl legjelentősebb központja, Zalavár-Mosaburg területén. A kivételesen fontos emlékeket feltáró ásatássorozattal párhuzamosan folyik az anyagfeldolgozás, amely lehetővé tette, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum állandó régészeti kiállításán a látogatók 2014-től részletes, modern képet nyerhessenek erről a korszakról (Szőke, 2014). Számos részpublikáció után 2019-ben jelent meg a Karoling-kori Pannonia történetét bemutató kötet, az avar kaganátus felbomlásától a keleti Karoling-tartomány berendezkedésén át a Dunántúl Karoling fennhatóságát megtörő 907-es brezalauspurci („pozsonyi”) csatáig (Szőke, 2019).

E sorok írója 1989-ben csatlakozott az intézethez. Bökönyi Sándor igazgatótól kapott feladata korábbi székelyföldi kutatásainak folytatása volt, tematikus kötetek megírásával, új, magyarországi témák kezdeményezése mellett. Azóta az Erdély középkorával kapcsolatos kutatások beépültek az intézet munkarendjébe (ahol soha nem jelentettek tiltott témát). A középkori székelyekről szóló, a térség történetét a magyar honfoglalás időszakától átfogóan vizsgáló monográfiája 2012-ben jelent meg (Benkő, 2012), a székely írás fennmaradt emlékeinek korpusza hamarosan nyomdába kerül (Benkő et al., 2021).

1994-től Bálint Csanád vette át az intézet igazgatását, ahol a korábbi témák – a kora középkor területén is – töretlenül folytatódtak a Tudományos Osztály keretében. Ezt a munkát Bálint Csanád iskolateremtéssel, számos fiatal munkatárs bevonásával, pályázatok, kutatóutak ösztönzésével segítette, a témába vágó kandidátusi és PhD-értekezések megírását kezdeményezte. A pályázatokra egyre nagyobb szükség lett, ugyanis az intézetek önálló kutatást lehetővé tevő költségvetési kerete fokozatosan szűkült, az MTA erre fordítható anyagi eszközei az OTKA-hoz kerültek. E folyamat formális előnye a pályázati rendszer nyíltsága és jobb elszámoltathatósága volt, súlyos, máig ható hátránya viszont a kutatási témák szétaprózódása és az egyéni pályázatok dominanciája a nagyobb, intézeti szintű projektekkel szemben. Ez a folyamat az intézeti tervezést és a csak hosszú távon eredményes intézeti munkákat (például az MRT-t) nagyon nehéz helyzetbe hozta. Egyre nehezebbé vált a tervásatások megszervezése, a szocializmus évei jelentette kényszerű bezártság során a magyar régészetben is felhalmozódott lemaradások pótlása mellett talán ezzel is összefügg az elméleti, módszertani munkák bizonyos túlsúlya a leletfeldolgozásokkal szemben. Ugyanakkor a napi intézeti eszmecseréken (is) alapuló elméleti meggondolások révén közelebb kerültünk a rítus, a társadalmi presztízs és elosztás, valamint az akkulturáció kérdésköréhez, amit napjainkban már a korábbiaknál sokkal pontosabb radiokarbon mérésekkel, archeogenetikai vizsgálatokkal, továbbá a migráció és a táplálkozás kérdésében perdöntő stabilizotóp vizsgálatokkal lehet kiegészíteni, jelentősen elmozdulva a régi, tipokronológiai szemléletmódtól.

Az utolsó harminc év kora középkori kutatásait folyamatosan gazdagították a fiatal kutatók új témái (az akkori fiatalok között ma már az MTA doktora címet viselő egyetemi tanárok is vannak), akiknek egyes munkáit a viszonylag gyors és költséghatékony megjelentetést biztosító intézeti könyvsorozat, a Varia Archaeologica Hungarica fogadta be.

Az 1980-as években Bálint Csanád támogatásával induló kutatók pályája az avar kori és a magyar honfoglalás és kora Árpád-kori kerámiaművesség vizsgálatával kezdődött. Szakdolgozatok és doktori disszertációk elemezték ezen évszázadok sír- és településkerámiáját, alapvető adatokat nyerve ezzel a 7–11. századi települések időrendi vizsgálatához. Takács Miklós az Árpád-kori kerámia kutatásával tűnt ki, köztük a sokat emlegetett, de valójában kevéssé ismert vagy félreismert cserépbográcsokkal (Takács, 1989). Autópályás ásatási tapasztalataival és kiterjedt szakirodalmi ismereteivel az Árpád-kori falusias települések meghatározó kutatója lett, majd kutatásait kiterjesztette az avar kor települései felé is (Takács, 2010, 2019), munkatársai közül kiemelkedett Merva Szabina, aki Visegrád Karoling-kori előzményeit azonosította. Vida Tivadar pályája az avar kori sírkerámia kutatásával és a töredékesen is mintegy 1600 síros budakalászi avar temető feltárásával indult, majd a leletanyag szisztematikus feldolgozása mellett a romanizált és germán kultúrájú népcsoportok avar kori továbbélésének, és számos tárgytípusnak nemzetközi szinten is elismert vizsgálatával folytatódott (Vida, 1999, 2016). Az általa szervezett nemzetközi együttműködés keretében feltárt szóládi langobard temető esetében először került sor a közösség minden egyénére kiterjedő bioarcheológiai vizsgálatra. Ő kezdeményezte az avar eredetkérdés vizsgálatához rendkívül fontos genetikai kutatásokat, és társszerkesztőjeként, a Magyar Nemzeti Múzeummal együttműködve a Monumenta Avarorum Archaeologica (eddig 13 kötet), majd a Monumenta Germanorum Archaeologica Hungariae sorozatot, melyekhez most csatlakozik a szarmata leletkorpusz (Masek Zsófia).

Bollók Ádám már egy fiatalabb korosztály ígéretes kutatója, kiemelkedő eredményekkel az avar kori kereszténység és a honfoglalás kori díszítőművészet terén (Bollók, 2015), nagy kitekintéssel a késő antik-kora bizánci Mediterráneum szélesebb térségére. Bíró Ádám és Csiky Gergely az avar kor és a honfoglalás kor fegyverzetének ismert kutatói (Csiky, 2015), utóbbi sikerrel fáradozik – eddig hat kutatóúttal – a mongóliai régészeti expedíciók feltámasztásán. Az avar kori veretes övekről Samu Levente fiatal kutató írt fontos tanulmányokat. Langó Péter bizonyos kora Árpád-kori tárgytípusok (keresztek, gyűrűk) elemzésében és a Kárpát-medence délkelet-európai kapcsolatainak feltárásában ért el eredményeket (Langó, 2007). 2005–2010 között a Régészeti Intézet bizánci OTKA-projektje keretében tevékenykedett Türk Attila, aki ezektől az évektől kezdve, több akadémiai kutatócsere-programra is támaszkodva és fontos szakmai kapcsolatok kiépítése nyomán újraindította és minden korábbi kísérletnél eredményesebbé tette a magyar őstörténeti kutatások érdekében az egykori szovjet tagköztársaságok területére szervezett expedíciókat. Erre az időszakra esett több olyan temetkezés felfedezése, amelyek az etelközi magyarként meghatározott régészeti horizont első részletesebb körülírásához döntő lökést adtak. A feltárt, illetve az oroszföldi múzeumokban megismert emlékanyag alapján a korábbi magyar szállásterületekről és a magyarok vándorlásáról markáns, vitát is kiváltó elméleteket fogalmazott meg.

A Régészeti Intézet és az MTA több egykori kutatóintézete intenzív közreműködésével készült a Korai magyar történeti lexikon (9–14. század), amely számos 10–11. századi témát és régészeti lelőhelyet, illetve történeti és őstörténeti kérdést tárgyalt, az akkor elérhető legfrissebb szakirodalomra támaszkodva (Kristó et al., 1994). A munka előkészítése, a jelentős tudományos teljesítmény mellett rávilágított a korai magyar történelem kutatásának számos fehér foltjára, belső ellentmondásaira és a szakemberhiányra is. A munka során több vonatkozásban is felmerült a kapcsolattartás és a tudományos diplomácia kényes kérdése mindazon országokkal, ahol a határon túli területeken régészeti emlékek találhatóak, vagy a magyar őstörténet-kutatás kapcsán a hazai tudománynak tennivalói vannak. A kérdés köztudottan többféleképpen és többféle kimenettel is megközelíthető. A Régészeti Intézet hagyományosan a jó személyi kapcsolatokban és közös projektekben látta (és látja) tudományos mozgástere bővítésének lehetőségét, terepi és múzeumi kutatások kezdeményezését. Ilyen szempontból említendő a magyar vonatkozásai miatt kiemelkedően jelentős csekeji (Čakajovce, Szlovákia) 9–12. századi temető értékelő kötetének közös kiadása a nyitrai Régészeti Intézettel 1995-ben. Ugyanezt mondhatjuk azokról a nemzetközi kiállításokról is (Europas Mitte/Európa közepe, nagyszentmiklósi kincs, kereszténység a Kárpát-medencében 300–800, Karoling-kor és honfoglalás kor stb.), amelyek rendezésében és a kapcsolódó konferenciakötetek, kiállítási katalógusok megírásában intézeti kutatók is jelentős súllyal vettek részt.

2003-ban létesült az intézet archeogenetikai laboratóriuma, Mende Balázs Gusztáv vezetésével, akadémiai forrásokból, amivel a korábban elsősorban fizikai antropológiára, történeti állattanra és paleobotanikára kiterjedő természettudományos kutatások jelentősen bővültek. Felszerelése, kutatói gárdájának kiegészülése és nemzetközi kapcsolatainak kiépítése hosszú éveket vett igénybe, kezdeti kutatásai főként az őskor területén hoztak jelentős új eredményeket. Tevékenysége fokozatosan terjedt ki a népvándorlás kor és az Árpád-kor időszakára, valamint – Türk Attilával együttműködve – a magyar őstörténetben potenciálisan érintett kelet-európai temetők embertani anyagára. A laboratórium részt vállal az Árpád-ház Program feladataiban is, elsősorban korai okleveles adatok által is megvilágított dunántúli hatalmi központok (Zalavár, Székesfehérvár, Visegrád) és – egyéb intézeti kutatásokkal összefüggésben – középkori székelyföldi embertani leletek vizsgálatával. A labor nemzetközi beágyazottságát mutatja, hogy egy nagy presztízsű, a kora középkori Közép-Kelet-Európa népességtörténetét kutató ERC Synergy Grant projekt (HistoGenes) partnere lett, a nemzetközi kutatás élmezőnyét képviselő kollégákkal.

2013 óta e sorok írója irányítja az intézetet. A középkori székelyekkel kapcsolatos kutatási témái a korai magyar történet számos kérdését is érintik, maga azonban nem őstörténész, érdeklődése az eredetkérdésekkel szemben inkább a magyarság középkori és kora újkori története, regionális tagolódása, központjai és környezettörténete felé fordul. Természetes, hogy egy tematikájában kiegyensúlyozott, az újkőkortól a kora újkorig kutató intézetben a magyarság korai századainak régészete is fontos terület, a kora középkor feltárásának összetett szempontrendszere mentén, ahol az eredmények gyakran váratlan irányból érkeznek. Csak a legutóbbi években derült fény például arra, hogy a késő népvándorlás kortól a kora Árpád-korig terjedő időszak környezeti hatása (erdőirtás, legeltetés) jóval erőteljesebb annál, mint amit korábban feltételeztünk; mindennek részletes történeti értékelése még előttünk álló feladat.

Áttekintve a Régészeti Intézet több évtizedes kutatásait és az ezeket megalapozó vagy kiegészítő akadémiai erőforrások nyújtotta lehetőségeket, utalnunk kell a magyarországi kutatás töredezettségére is, aminek javítását csak hosszú távon, a szakemberek, a tudományos iskolákat fenntartó egyetemek és más kutatóhelyek közötti valós bizalom és együttműködés erősítésével lehet elérni, amit az MTA hagyományosan tudományos bizottságokkal, tematikus konferenciákkal és kötetekkel segített. Az utóbbi idők gyors sikerre törekvő, de kevéssé kompetens intézményszervező kísérletei – mint látni fogjuk – önmagukban kifulladhatnak, ilyet az őstörténet-kutatás terén közelebbről is tapasztalhattunk. Ebben a tudományos műhelyek saját eredményeire és a közös munkára egyaránt épülő, lépésről lépésre eredményre vezető folyamatban a Régészeti Intézet évtizedek óta, elődeink és mostani kollégáink munkájával, szemléleti újításokkal és a folytatás igényével vett és vesz részt, sok megjelentetett munkával, készülő kéziratokkal, tehetséges fiatalok bevonásával. Ha ezt bárki is rossz iránynak tekinti, csak reménykedhetünk, hogy állásfoglalása csupán a tények nem ismeretét és nem a tények (valamint a kutatók és bizonyos kutatóhelyek) félresöprésének igényét tükrözi. A Régészeti Intézet továbbra is elkötelezett abban, hogy az emberi civilizáció hajnalától a kora újkorig terjedő nyolc évezred aktuális régészeti témáiról a jövőben is a tudomány szigorú szabályai és valós, ellenőrzött eredményei alapján fejtse ki a véleményét.