A háború utáni első békeprojektnek tervezett fesztivál az európai kultúra ügyének jelképe lett. Ausztria akkor az egykori monarchia saint-germaini békeszerződés utáni maradványaként élte meg napjait. Sokak szerint ez a kezdeményezés egyike volt az új önmeghatározáshoz vezető lépéseknek.

Az alapötletet az 1876-ban kezdődő Bayreuthi Ünnepi Játékok sikere adta – a karmester Karl Richter már a következő évben felvetette egy salzburgi Mozart-fesztivál gondolatát, amit 1904-ben a színházat megújító Reinhardt, a zenét megújító Richard Strauss és a költői nyelvet virtuózan használó Hofmannstahl élesztett fel, ám pénz híján nem tudott még megvalósítani.

A később megalakult egyesület aztán előteremtette azt is, és 1920. augusztus 22-én, a Salzburgi Dóm előtt megszólaló Hofmannstahl Jedermann (Akárki) című misztériumjátékával elkezdődött a száz éve tartó sikersorozat.

Mai arculata, amely szerint együtt érvényesüljön a nyelv és a zene, 1922-re alakult ki, amikor maga Richard Strauss vezényelte Mozart nagyszabású Da Ponte-operái közül a Così fan tuttét és a Don Giovannit.

Ebből a tíz évtizedből már közel négyet kísért végig a helyszínen dr. Székely György főorvos, aki gyermekkora óta szimbiózisban él a zenével: hegedűn és klasszikus gitáron játszik, ő szorgalmazta a négy orvosból álló Semmelweis Vonósnégyes 1983-as létrejöttét, szervezte és mind a mai napig szervezi fellépéseit, gondoskodik arról, hogy mindig csatlakozzék hozzájuk egy-egy muzsikuskiválóság is, aki nemcsak „emeli az est fényét”, de akitől hihetetlen sokat tanulnak is ezek a kiváló amatőr muzsikusok.

1993-tól már nem csupán zenerajongó, „civil” nézőként, de akkreditált újságíróként köszöntik őt (is) a salzburgi fanfárok.

Az évek során a különböző sajtóorgánumokban publikált beszámolók, esszék egy kötetbe rendezése azonban nem lenne olyan lebilincselő olvasmány, mint amilyen A muzsika valódi hangja. A szerző számos interjút készített a fesztiválok résztvevőivel, amelyek az ünnepi játékok történetét felvázoló, a különböző intendánsi korszakokat bemutató fejezetek között, azokat személyessé téve és színesítve jelennek meg.

Az Anschluss és maga a világháború természetesen megálljt parancsolt a Reinhardt, Stefan Zweig és Hofmannstahl nevével fémjelzett programoknak, a fegyverek elhallgatása után azonban feléledt a város kulturális élete. Újból színre vitték a Jedermannt, és elkezdődött a máig tartó sztárparádé: Wilhelm Furtwängler, Karl Böhm, Herbert von Karajan követték egymást a karmesteri dobogón. Karajan elérte, hogy felépítsék a Nagy Házat, hogy ne csak Mozart, de a zenetörténet legkülönbözőbb korszakainak mesterművei is megszólaljanak. A kor legelismertebb rendezői és szólistái jegyezték az előadásokat. A korszakismertetőkben Székely György különös gonddal emlékezik meg azokról a magyar művészekről, akik felléptek ott az évek során.

Az 1992-ig tartó Karajan-időszakot követő évből való a Végh Sándorral készült, igazi zenetörténeti értéket képviselő beszélgetés, amely nemcsak a muzsikus és Bartók zenéje közötti szimbiózisról mesél. Szakemberek számára minden bizonnyal a hangszeresként előadott vonósnégyesek és a dirigensként bemutatott zenekari művek különleges szempontú elemzése jelenti a legtöbbet. A salzburgi fesztiváloktól megigézett olvasó pedig pillanatképet kaphat a sztárkultusz előtti időszakról, amikor még a Mester megszólítás is túlzásnak számított.

A Karajan teremtette Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok 1992-es rendezvényein mutatkozott be a városban az egyedülálló karriert befutó Marton Éva, aki a 2019-es interjúban már múlt időben beszélt a világsztárok és Salzburg nevének összekapcsolódásáról, sőt, az ő salzburgi pályafutásában nemcsak a muzsikusok, de a lemeztársaságok versengése is központi szerepet játszott.

Karajan magyar sajtófőnökével, Csobádi Péterrel 1994-ben beszélgetett Székely György; a kötetben publikált interjú úgy Karajan, mint a salzburgi fesztiválok és a legmagasabb szintű zenebiznisz műhelytitkaiba avatja be az olvasót.

Gerard Mortier (művészeti) és Hans Landesmann (gazdasági) 1989 és 2011 közötti irányító tevékenysége határozta meg a fesztivál, sőt, fesztiválok „Karajan-éra” utáni történetét, amelyet az operajáték reformja, a modern zene és művészet térnyerése jellemzett. Megkerülhetetlenné vált a kortárs muzsika. Már 1993-ban több ciklusban összesen huszonöt hangversenyen szólaltak meg kortárs darabok: például Karlheinz Stockhausen, Ligeti György, Kurtág György művei. Fellépett a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván és Eötvös Péter vezényletével és sok más magyar művész is.

Az 1995-ös, emlékezetes Traviata-előadás a Rost Andreával készült riport főtémája (így, egy szóban, ahogy a zeneművek főtémáját is írjuk). A Riccardo Muti vezényelte előadás a 75. születésnapját ünneplő Salzburgi Játékok egyik fő attrakciója volt a fesztivál tematikáját meghatározó 20. századi bécsi iskola mesterei, Arnold Schönberg, Alban Berg és Anton Webern művei mellett. A hatalmas színpad és a kérdéses kimenetelű rendezés ellenében létrejött interpretáció óriási sikert aratott. A következő évben Solti György volt a szerző riportalanya, s végeredményként egy újabb zenetörténeti csemege született Híd múlt és jelen között címmel. Az annak idején Arturo Toscanini mellett „gyakornokoskodó” karmester, aki a szerző jelenlétében vezényelhette Richard Strauss Rózsalovagját, már a hangrögzítés (akkori) legújabb vívmányait is sikeresen kamatoztatta: ötven éven át készített lemezeket a Decca céggel, mintegy negyven operát és 250 hangszeres művet rögzítettek, számos Grammy-díjat zsebelve be ezekkel.

Mérföldkövet jelentett – természetesen – a 2006-os év: vajon mivel rukkol elő Mozart szülővárosa a szerző születésének 250. évfordulója alkalmából? A 2002 és 2006 között regnáló Peter Ruzicka kortárssá avanzsálta Mozartot, formabontó, ha úgy tetszik polgárpukkasztó operarendezéseket segített színpadra, felújíttatta a kiváló akusztikájú Mozart-házat, megnyitotta a Kis Fesztiválszínházat, ahol a komponista minden színpadi művét bemutatták.

Az elkövetkező évek a folyamatos újat keresésről szóltak. Egyre több ritkán játszott zeneművet mutattak be, az ismert operák rendhagyó felfogásban kerültek színpadra, s ezenközben (ragaszkodva a talán legfontosabb salzburgi tradíciókhoz) sorra érkeztek a sztárok, hiszen Salzburgban fellépni mind a mai napig egyet jelent a nemzetközi elismertséggel, a jók között is a legjobbak klubtagságával.

2007-ben, amikor Ruzicka távozott, a fesztivál vezetésének feladatát öt évre a Scala művészeti vezetője, a közönség által rajongva ünnepelt Riccardo Muti kapta meg. Az ő ötlete volt egy újabb salzburgi fesztivál, a Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok gondolata, amellyel szülőföldje, Nápoly zenéje előtt kívánt tisztelegni. A klasszikus nagymesterek stílusát is meghatározó „nápolyi iskola” alig ismert szerzőinek darabjait tűzte műsorra, óriási sikerrel. Székely György kötete a Pünkösdi Ünnepi Játékok telitalálataként említi Cecilia Bartolit, aki 2012-ben vette át az eseménysorozat művészeti irányítását, elképesztő leleményeséggel tematizálva a programokat; annak idején az ő újítása volt a tematikusan megszerkesztett koncertprogramok sora, amihez számos énekes csatlakozott az évek során. Így lett a 2012-es fesztivál központi szereplője a szép és rafinált Kleopátra (Szerelem és hatalom), majd az Áldozatok a zenetörténetben, majd a Rossinissimo következett, benne a Bartoli nevétől már elválaszthatatlan Hamupipőkével. És így tovább, évadokon keresztül. S ha valaki meg akarná vádolni Ceciliát, hogy saját magára szabta a műsorokat, ne tegye! A meghívottak között nemcsak kiemelkedő hangszeres művészek (köztük Schiff András) és karmesterek, de akár riválisnak mondható énekesek is voltak. Kálmán Péter is részesülhetett a Bartolival való közös munka számára is feledhetetlen folyamataiban, amelynek kapcsán elbűvölő riport is született Egy buffo is kaphat főszerepet! címmel. És ezen a ponton kapott helyet a Schiff Andrással készült 1998-as beszélgetés is (Költészet és zene). A címből sejteni lehet, hogy elsősorban dalszerzőkről lesz szó; és valóban, az interjúval egyik kedvencének, Schumann-nak hódolt a zongorista.

Ki gondolná, hogy a napjaink egyik legnagyobb zeneszerzőjének tartott Eötvös Péter nemcsak komponál és dirigál, de elkötelezett híve és rajongója Mozartnak is? Hosszasan mesélt erről a vele készített interjúban, ahogy a kortárs óriásról, Kurtág Györgyről is, akihez egyaránt fűzik szakmai és baráti kapcsolatok.

Az utolsó beszélgetések egyikét 2019-ben rögzítette a szerző Várjon Dénessel. A zongorista már huszonöt évesen olyan versenygyőzelmek birtokában volt, amelyek feljogosították, hogy Végh Sándorral kamarázhasson a Mozart-házban, a Camerata Salzburg társaságában. A világ ma egyik leggyakrabban foglalkoztatott pianistája azóta is rendszeresen megfordul a Salzburgi Ünnepi Játékokon, és mind a mai napig Végh Sándor számára az etalon. „Magyar vagy, akkor játssz magyarul” – mondta. És Várjon Dénes ma is ehhez tartja magát.