A szovjet hidrogénbomba atyjaként is számon tartott világhírű fizikus és emberjogi harcos, Andrej D. Szaharov (1921–1989) mondotta magáról: „sorsom nagyobb lett, mint ami személyiségemből következett volna. Én csupán igyekeztem méltónak bizonyulni sorsom alakulásához.” Életének és munkásságának sok elgondolkoztató vonatkozása és tanulsága van, amelyek közül a következőket emelem ki ebben az írásban: – A szovjet diktatúrában a rendszer számára fontos tudomány és technológia művelőit a rendszer megkülönböztetett figyelemben részesítette. Azonban még nekik sem engedte meg, hogy véleményük megjelenhessen a politika alakításában. – Hogyan kényszerítették a kísérleti nukleáris robbantások lehetséges következményei a korábban kizárólag tudományos kérdésekkel foglalkozó Szaharovot politikai állásfoglalásra? – Hogyan fejlődhet valaki egy rendszer feltétlen támogatójából a rendszer engesztelhetetlen kritikusává? – Egy nagy tudós még a legsanyarúbb körülmények között is talál lehetőséget alkotó munkára. – Mi jellemezte Szaharov és Gorbacsov kapcsolatát? – Miben volt hasonló és miben különbözött Andrej Szaharov és Teller Ede? – Szükség lehet-e új Szaharovokra?

 

 

The world-renowned physicist, known also as ‘the father of the Soviet hydrogen bomb’, Andrei D. Sakharov (1921–1989), was also a fierce fighter for human rights. In his words, ‘… my fate was larger than what would have followed from my personality. I was merely trying to be worthy of my fate …’ His life and his body of work contain many thought-provoking lessons and associations, of which I feature the following in this article: – The Soviet dictatorship granted privileges to researchers who worked in selected areas of science and technology important for the regime. However, even they were barred from participation in shaping the policy of the country. – How did hard facts concerning the consequences of nuclear testing force Sakharov to take a political stand? – How did Sakharov develop from a dedicated supporter of the regime into its relentless critic? – Even under the most unfavorable circumstances Sakharov produced good science. – Interactions between Sakharov and Mikhail Gorbachev. – Similarities and differences between Andrei Sakharov and Edward Teller. – Is there a need for new Sakharovs today?

 

 

 

 

 

 

 

Andrej D. Szaharov (1921‒1989) moszkvai értelmiségi családba született. Apja fizikus volt, tankönyveket és fizikát népszerűsítő könyveket írt, és ismerte az egyik vezető tudóst, a későbbi Nobel-díjas Igor Tamm fizikust, a Szovjet Tudományos Akadémia (SZUTA) Lebegyev Fizikai Kutató Intézetének (FIAN)1 vezető teoretikusát. Ez az ismeretség később segítette Szaharov elindulását a kutatói pályán. Andrej az M. V. Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetemen tanult fizikusnak. Amikor a háború idején az Egyetemet Türkmenisztánba evakuálták, a képzés továbbra is magas szinten folyt. A végzés után egy hadiüzemben dolgozott, ahol lövedékeket gyártottak. Itt újításaival tűnt ki. A háború után tudása alapján kiérdemelte és Tamm ismeretsége meg is hozta számára a lehetőséget, hogy a FIAN-ban kezdhesse el kutatói pályáját.

 

 

Szaharov becsléseket végzett, amelyekben figyelembe vette a kísérleti robbantások nyomán keletkező radioaktív izotópok hosszú távú hatását is. Becslései szerint minden megatonna (egymillió tonna) TNT-ekvivalens (2,4,6-trinitrotoluol-ekvivalens) nukleáris robbantás tízezer emberi áldozattal jár. Mivel 1957-ig már ötven megatonna TNT-ekvivalens4 robbantást hajtottak végre, félmillió áldozattal lehetett számolni. A dolgok iróniája az volt, hogy az adott történelmi pillanatban Szaharov riasztó figyelmeztetéssel felérő becslései összhangban voltak Hruscsov politikai érdekeivel. A szovjet vezető ugyanis moratóriumot hirdetett a kísérleti robbantásokra, míg az amerikaiak folytatták saját robbantásaikat. Szaharov cikkét a szovjet orgánumok nagy hírveréssel és Hruscsov szerkesztői változtatásaival közölték, amelyek növelték a veszélyt indikáló számokat, és amelyeket Hruscsov Szaharovval nem egyeztetett. Amikor aztán Hruscsov politikai érdekei úgy kívánták, gátlástalanul felújította a kísérleti robbantásokat, és Szaharov semmit sem tehetett az értelmetlen robbantások megakadályozására.

 

 

Szaharov egyre inkább részt vett egyének jogainak védelmében. Tárgyalásokra járt, harcolt a vallási szabadságért, az antiszemita diszkrimináció ellen, az emigrálás jogáért, és számtalan ügyet karolt fel. Ismertségét a nyugati sajtó is fokozta, és Szaharov is felismerte a sajtónyilvánosság erejét. Mérföldkő volt a Reflections on Progress, Peaceful Coexistence, and Intellectual Freedom című pamfletjének megjelentetése 1968-ban. A megjelenés éve különlegesen mozgalmas volt ‒ itt utalok a nyugat-európai diákmozgalmakra, valamint a „prágai tavaszra” és brutális elfojtására. A világ közvéleménye szomjazott az iránymutatásra, és ezt vélték felfedezni Szaharov szavaiban. A pamflet legalább tizennyolc millió példányban fogyott el, a publikációs sikerlistán csak Mao Ce-tung és Lenin művei előzték meg, míg olyan sztárszerzőket utasított maga mögé, mint Georges Simenon és Agatha Christie. A pamflet foglalkozott a termonukleáris háború veszélyeivel, a demokrácia kérdéseivel, a szellemi szabadsággal, a fejlett és feltörekvő országok életszínvonala és lehetőségei közötti áthidalhatatlannak látszó szakadékkal és más, hasonló súlyú kérdésekkel. A hatalom birtokosai sok helyen érezték magukat veszélyeztetve Szaharov nézetei által, de sehol sem annyira, mint a Szovjetunióban. A szovjet hatalom paranoiásan rettegett az értelmiségiek véleményétől, és üldözte azokat, akik elolvasták, netán terjesztették Szaharov pamfletjét. A szovjet hatalom szemében addig elsősorban az írók és költők, szociológusok és környezetvédők jelentették a legfőbb ellenséget, akik szellemiségükön kívül semmivel sem rendelkeztek. A hatalom most új jelenséggel találta szemben magát, egy fizikus világtekintéllyel, akadémikussal, akinek a tevékenysége döntően hozzájárult a Szovjetunió szuperhatalmi pozíciójához. Ugyanakkor Szaharov szinguláris jelenség volt, magányos hős, aki azonban megrengette a legyőzhetetlennek és öröknek hitt birodalmat. Amikor neki ítélték az 1975-ös Nobel-békedíjat, nem engedték kiutazni a díj átvételére, és szimbolikusnak is tekinthető, hogy a díjátadáskor (ahol felesége képviselte) Szaharov Vilniuszban tartózkodott egy másik emberi jogi aktivista tárgyalásán. A következő években Szaharov megsokszorozott erővel és tekintéllyel folytatta küzdelmét az emberi jogok tiszteletben tartásáért és más emberi jogi harcosok kiszabadításáért. Olyan drasztikus eszközökkel is élt, mint az éhségsztrájk. A hatóságok tehetetlenek voltak vele szemben, mígnem 1980 januárjában végletes cselekvésre szánták el magukat. Rendeletben fosztották meg Szaharovot minden kitüntetésétől, és bírósági tárgyalás nélkül Gorkijba (korábban és most újra Nyizsnij Novgorod) száműzték. A város zárt terület volt külföldiek számára, ami hozzájárult a kiválasztásához. Egyetlen eszköztől tartózkodtak, nem semmisítették meg akadémiai tagságát. A hétéves gorkiji száműzetés idején egy-két évente engedélyezték egy-két FIAN-beli fizikus akadémikusnak, hogy meglátogassa Szaharovot. Számára ez jelentett, ha mégoly csekély kapcsolatot is a tudományos világgal. Egész idő alatt nagyszámú KGB-ügynök foglalkozott azzal, hogy zaklassa, ellopja a kéziratait, és minden módon megnehezítse az életét. Szaharov még ezek között a körülmények között is mindent elkövetett, hogy kiálljon mások érdekében és védelmében. Erkölcsi tartását jellemzi az is, hogy kínosan tartotta magát a korábbi titkos munkához szükséges biztonsági előírásokhoz. Előfordult, hogy akadémikus látogatóival, akiknek szintén megvolt a biztonsági engedélyük, titkosított tudományos témáról beszélgetett. Egy ponton azonban Szaharov arra hivatkozva állította meg az eszmecserét, hogy bár a beszélgetésben részt vevőknek van biztonsági engedélyük, a beszélgetést titokban lehallgató KGB-ügynököknek valószínűleg nincs.

 

 

Szaharovot Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár uralma idején száműzték, de helyzete nem változott a soron következő szovjet vezetők, Jurij Andropov és Konsztan­tyin Csernyenko alatt és Mihail Gorbacsov főtitkárságának első 18 hónapja idején sem. Amikor a hatalom a legkülönbözőbb eszközökkel igyekezett megtörni Szaharovot, ebből a Tudományos Akadémia sem maradhatott ki. Még a brezsnyevi időkben, 1973-ban az Akadémia negyven tagja aláírt és publikált egy levelet, amelyben elítélték Szaharov tevékenységét. A levél aláíróit gátlástalan eszközökkel gyűjtötték össze, volt, akitől meg sem kérdezték, hogy hajlandó-e aláírni, de odaírták a nevét. Néhány esetben azonban hozzájárulás nélkül ezt nem merték volna megtenni. Petr Kapica megtagadta az aláírást, a Szaharovval sok éven át együttműködő fizikus kollégájától, Jakov Zeldovicstól meg sem kérdezték, hogy aláírja-e. Amikor az Akadémia elnökét, Anatolij Alekszandrovot felhívták, nem tudott a telefonhoz menni, mert felesége szerint részeg volt, így az ő aláírása sem szerepelt. A nyilvánosság azonban csak arról értesült, hogy negyven tudományos tekintély elítélte Szaharov akadémikust. Akik ismerték ezeket a levélírási akciókat, nem tulajdonítottak jelentőséget ennek a levélnek. Más volt a helyzet azzal az akadémikusi levéllel, amelyet 1983-ban hoztak nyilvánosságra, amely a legdurvább nyelven támadta Szaharovot, és amely két jellegzetes ponton különbözött az előzőtől. Ekkor Szaharov már belső száműzetésben volt teljes kiszolgáltatottságban, miközben a KGB folyamatosan üldözte. Ez volt az egyik különbség. A másik az, hogy ezt a levelet mindössze négyen írták alá, ami nagyobb súlyt jelentett, mint az előző levél negyven aláírása. A négy aláíró mindegyike valóban elítélte Szaharov tevékenységét, és valóban aláírta a levelet. Az egyik aláíró Alekszandr Prohorov Nobel-díjas lézerkutató fizikus volt. Ez a cselekedete szomorú foltot hagyott ragyogó pályáján. Érdekes hozzátenni, hogy a jelenlegi orosz hivatalosság elismeréssel tekint a néhai Prohorov közéleti tevékenységére. Egyedüliként a szovjet korszak fizikus óriásai közül, neki állítottak nemrégiben (2015) nagy méretű szobrot Moszkva egyik legforgalmasabb pontján.

 

 

A Szovjetuniónak 1985 márciusától új vezetője lett az ötvennégy éves Mihail Gorbacsov személyében. Hogy le akarta-e bontani a szovjetrendszert, vagy csak belekényszerült a változásokba, ma is vitatott. Tény, hogy Gorbacsov uralma idején Szaharovot még tizennyolc hosszú hónapig száműzetésben tartották, miközben folytak a tárgyalások szabadon bocsátásának feltételeiről. Még ebben az időben is előfordult, hogy Szaharov éhségsztrájkra kényszerült. Szaharov szerint amerikai és elsősorban az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája által gyakorolt nyomásnak is szerepe volt abban, hogy szabadon engedték. Később az is kiderült számára, hogy szabadon engedését Gorbacsov tanácsadói szorgalmazták már akkor, amikor a főtitkár még nem hajlott erre. Ma sok helyen olvasható olyan megfogalmazás, miszerint 1986 decemberében Gorbacsov „meghívta” Szaharovot, térjen vissza Moszkvába, és folytassa hazafias tevékenységét. A valóságban Gorbacsov „megengedte” a visszatérését. A következő években ‒ és már mindössze három év maradt vissza Szaharov életéből, de a Szovjetunióból sem sokkal több ‒ kettejük pályája sokszor kereszteződött. Kezdetben még szinte megközelíthetetlen volt számára a főtitkár/elnök, később közvetlen összecsapásaikra is sor került. Szaharov hazájában is, és nem csak egy kis „okvetetlenkedő” értelmiségi réteg számára, fontos politikai tényező lett. Megnyilatkozásait azért is érdekes felidézni, mert azokat nem homályosítja el az egyre növekvő időbeli távolság Gorbacsov szempontjából jótékony köde.

 

 

Szaharov tudományos eredményeit nagy nemzetközi elismerés övezi, de életének csak rövid és ritka periódusaiban foglalkozott felfedező tudománnyal. Zavartalannak azt a FIAN-ban töltött három évet tekinthetjük, amelyet kandidátusi munkájával töltött. Amint már fentebb utaltam rá, ez a munka és a védés aprólékosan dokumentált; olvasásuk élmény. Fizikai kutatásaiba beletartozott a termonukleá­ris bombán folytatott munka egyik-másik szakasza is. Nemcsak Szaharov, de más fizikusok is, köztük Enrico Fermi, nem tekintették veszteségnek a nukleáris bombák kifejlesztésére áldozott idejüket. Itt nem arra gondolok, hogy a béke megőrzése érdekében végzett tevékenység nem lehetett veszteség, hanem kifejezetten a fizika művelésének szempontjából. Ugyanis mindannyian érdekes fizikának tartották, tele kihívásokkal, Fermi egyenesen a „jó fizika” kifejezést használta. A titkos nukleáris laboratóriumban eltöltött két évtizede során azonban Szaharovnak alig akadt lehetősége más fizikára. Ami volt, azt elsősorban fizikus társa, a nála nyolc fontos évvel idősebb Jakov Zeldovics közvetítésének köszönhette. Fontosnak neveztem a nyolc év különbséget, mert az még a háború előtt izgalmas tudományos feladatok megoldásával telt el. Zeldovicsnak több moszkvai kapcsolata volt, mint Szaharovnak, jobban hozzájutott az új tudományos eredményekhez és aktivitása ösztönzőleg hatott a zárkózottabb Szaharov tevékenységére. A Moszkvában, 1968-tól újra a FIAN-ban töltött időszak és a száműzetés kezdete, 1980 közötti évek egyre kevésbé jelentettek fizikát, mert egyre inkább lefoglalták az emberi jogok védelmének ügyei. Ezután következett a száműzetés, amit a fizikai megpróbáltatások és a nemzetközi irodalom hiánya egyaránt nehezített. Szaharov különlegességére jellemző, hogy ebben az időben is születtek új tudományos eredményei. Moszkvába történő 1986. decemberi visszatérését követően azonban már alkotásra alig volt lehetősége.

 

 

A két tudóst elsősorban az kapcsolja össze, hogy mindkettőt a hidrogénbomba atyjaként emlegetik, Teller Edét az amerikai, Szaharovot a szovjet hidrogénbomba atyjaként. Kétséges, mennyire elismerő vagy éppen elítélő ez a cím, de abban elég széles körű az egyetértés, hogy a kölcsönös elrettentés politikája, akármilyen rémségesen hangzik, hosszú ideig visszatartotta a szuperhatalmakat egymás megtámadásától. Amikor 1985-ben, Szaharov száműzetése idején tiszteletére New Yorkban megjelentettek egy antológiát (Andrei Sakharov and Peace), az egyik fejezetet Teller Ede írta (Lozansky, 1985, 107‒118.). Teller megjegyzi, hogy vannak közöttük hasonlóságok, de az eltérések jóval jelentősebbek, és ezért kettőjük története nem tekinthető párhuzamosnak. Személyesen csak egyszer találkoztak, erre 1988. november 16-án egy, a Teller tiszteletére rendezett ünnepségen, Washingtonban került sor. Csak rövid beszélgetésre volt lehetőségük. Szaharov felszólalt, és röviden kifejtette az akkor vita tárgyát képező Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI) elítélő véleményét. Ez után el kellett mennie, hogy elérjen egy utolsó járatot elutazásához. Teller már csak távollétében mondhatta el, mennyire nem értett egyet Szaharovval, de érdemben nem vitatkozott vele, mert Szaharov véleményét a tudós tájékozatlanságával magyarázta. Tipikusan telleri vitamódszer volt, mert tudnia kellett, hogy Szaharov számára központi kérdésről volt szó, arról nem is beszélve, hogy Szaharov mennyire lelkiismeretesen készült fel minden megszólalására.

 

 

A Muzeon Park Moszkva egyik központi kerületében van, benne egy nagy szoborparkkal, amely úgy indult, mint a budapesti Szoborpark. A letűnt rendszer emlékműveit tervezték összegyűjteni benne, és egy darabig el is jutottak. Aztán a folyamat megrekedt, sok régi emlékmű a helyén maradt, a Muzeon Parkban viszon megjelentek olyan alkotások, amelyeknek nem volt közük a szovjet rezsimhez. Így alakulhatott, hogy ma egymás szomszédságában áll Feliksz Dzerzsinszkij és Andrej Szaharov szobra. Annak idején Dzerzsinszkij alapította meg a hírhedt KGB hírhedt elődjét (CSEKA, majd GPU, majd NKVD), és monumentális emlékműve évtizedekig a Lubjanka téren, a KGB (ma FSZB) székháza előtt állt. A Szaharov-szobor 2008-ból való, és ha nem lenne mellé írva, hogy kit ábrázol, egy békésen napozó öregúrnak gondolhatnánk. A két szobor együtt szimbolikus, mintha az önkényuralom és az emberi jogokért folytatott küzdelem került volna egymás mellé, egy sajátos David/Szaharov és Góliát/Dzerzsinszkij páros. Az emberi jogokért folytatott küzdelem sokáig reménytelennek látszott, de végül ez a törékeny ember legyőzte a legyőzhetetlennek tartott intézményt. Szaharov halálát követően hatalmasra nőtt tekintélye és tisztelete. A Szovjetunió összeomlásával, az orosz demokratizálódás kezdeti lépéseivel úgy tűnt, hogy Szaharov ‒ a szovjet időkben kedvelt kifejezéssel ‒ „teljes és végleges” győzelmet aratott a Dzerzsinszkijjel szimbolizált erők felett. Az utóbbi évek, már évtizedek, történései szerint azonban Szaharov győzelme nem volt sem teljes, sem végleges. Vajon jönnek-e majd új Szaharovok?