1918. október 31-én az őszirózsás forradalom győzelmét követően Magyarországon Károlyi Mihály kormánya került hatalomra. Az addigi ellenzéki pártok egy részéből álló koalíciónak hamar igen komoly kül- és belpolitikai kihívásokkal kellett szembenéznie. Az utókor ítélete alapján ezekre az új vezetésnek a legkevésbé a hadsereggel kapcsolatban sikerült megfelelő válaszokat találnia. A szerző tanulmánya a Károlyi-kormány katonapolitikáját mutatja be nemzetközi kontextusban, összehasonlítva azt a Monarchia másik vesztes utódállamának, Ausztriának az intézkedéseivel. Az első fejezetben elemzi azokat a politikai és ideológiai előzményeket, amelyek a dualizmus korában meghatározták a hadseregről való gondolkodást. A második részben tárgyalja a Károlyi-kormány katonapolitikáját, kitérve azokra az erőfeszítésekre, amelyeket annak érdekében tettek, hogy le-, illetve felszereljék a visszatérő katonákat. Az utolsó fejezet az ausztriai fejleményeket mutatja be, részletesen elemezve az első és második Renner-kormány katonapolitikáját. A tanulmány amellett érvel, hogy a közkeletű elképzelésekkel szemben a Károlyi-kormány katonapolitikája legalábbis régiós összehasonlításban viszonylag konzervatív volt, és nagyban támaszkodott az 1918 előtt kidolgozott tervekre.

 

 

On 31st October 1918 after the success of the so-called Aster revolution, Prime Minister Mihály Károlyi took power in Budapest. The new government, formed by three former opposition parties, had to face challenges both domestically and in its foreign policy. Among the many critics, there is a consensus that the military policy of the regime failed the most spectacularly. This study examines this issue in the international context, comparing the Hungarian developments with the other vanquished state of the dual monarchy, Austria. The first chapter discusses the different concepts about the military developed before 1918. The second part examines the military policy of the Károlyi government, focusing both on the issue of demobilization and remobilization. The last chapter analyses the Austrian developments, investigating both the first and the second Renner government. The study concludes that the military policy of the Károlyi government was relatively conservative – especially in comparison with Austria. It largely adapted the plans designed during WWI by the Habsburg authorities.

 

 

 

 

 

A magyar történelemben talán kevés annyira ellentmondásos időszakot találunk, mint az első világháborút követő néhány hónap és Károlyi Mihály rövid életű első magyar (nép)köztársasága. A Károlyi-kormányt támogatói általában a szociális intézkedések és az ország demokratizálására tett kísérletei miatt dicsérik, míg bírálói jobbára az elhibázott kül- és katonapolitikát vetik a miniszterelnök szemére. Utóbbiak szerint a trianoni békeszerződésben meghatározott határoknál jóval kedvezőbbeket lehetett volna elérni, ha a kormány nem szereli le a visszatérő katonákat, illetve meghirdeti a „nemzeti honvédelem” programját. Jelen tanulmány igyekszik új szempontból bemutatni a Károlyi-kormány katonapolitikáját, úgy, hogy összehasonlítja a magyarországi fejleményeket a Monarchia másik vesztes utódállamával, Ausztriával.

 

 

Ahhoz, hogy megértsük az első világháborút követő kormányok katonapolitikáját, először az előzményeket kell megismernünk. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege modern formájában az 1866-os porosz–osztrák háború és az 1867-es kiegyezést követően jött létre. A königgrätzi vereség után Bécs számára is egyértelművé vált, hogy a monarchia nagyhatalmi státuszának megőrzése érdekében immár elodázhatatlan a hadsereg porosz mintájú átszervezése. Mindezt azonban össze kellett egyeztetni a kiegyezést követően kialakult hatalmi csoportok eltérő érdekeivel. Az egyik oldalon Ferenc József és a körülötte álló katonai szakértők álltak. Az uralkodó a hadsereget a birodalom egyik legfontosabb intézményének tekintette, és ebben az ügyben nem kívánt egyik nemzeti elittel sem kompromisszumot kötni (Hajdu, 2003, 33.). Az erős közös hadsereg tervével a kor kiegyezéspárti magyar politikai elitje is egyetértett. Andrássy Gyula és Deák Ferenc ugyanis meg volt arról győződve, hogy ez Magyarország elemi érdeke. Egy nemzetek feletti, összbirodalmi haderő azonban természetesen nem felelt meg a függetlenségpárti politikai elit számára. Ők az 1848-as alapokon állva egy önálló magyar hadsereg létrehozását szerették volna elérni (Balla, 2015, 258.; Pollmann, 2008, 12–16.).

 

 

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásakor a két vesztes utódállamban sok tekintetben igen különböző jellegű koalíciós kormányok jöttek létre, amelyeknek azonban igen hasonló külpolitikai kihívásokkal kellett szembenézniük (Murber, 2018, 1295–1297.). Magyarországon a Magyar Nemzeti Tanács és így az új népköztársaság – legalábbis papíron – legfontosabb ereje a Károlyi-párt volt, amely a korábbi nemzeti-liberális függetlenségi párt utódjaként jött létre. Katonapolitikája így igazából kimerült az önálló magyar haderő megteremtésének követelésében. Ez pedig az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával tulajdonképpen „magától” megvalósult, 1918 őszére érdemi elképzelés nélkül hagyva a pártot. A polgári radikálisoknak és szociáldemokratáknak ezzel szemben valamivel konkrétabb elképzeléseik voltak a hadsereg átalakításával kapcsolatban. Mivel azonban ezeket a terveket általában nyugati gondolkodóktól vették át, így igazi, kimondottan katonai ügyekhez értő szakpolitikusuk nekik sem volt.

 

 

Az 1918. október 30-án megválasztott új osztrák kormányt a szociáldemokrata, a keresztényszocialista, és a nagynémet pártok alkották (Rauscher, 2017, 49–50.). Kancellárrá a baloldal vezetőjét, Karl Rennert nevezték ki, míg a Hadügyminisztérium élére a nagynémet Josef Mayer került. A katonai kérdésekben azonban nem neki, hanem helyettesének, a szociáldemokrata Julius Deutschnak volt igazából döntő szava. Deutsch, a magyar királyság nyugati részén, Lakompakon született, és a háború előtt újságíróként tevékenykedett. 1914 után hadnagyi rangban a szakszervezetek megbízottja lett a Hadügyminisztériumban. Posztja lehetővé tette, hogy jelentős befolyást építsen ki a bécsi helyőrségben állomásozó katonák között. Deutsch kezdetben csak államtitkárként irányította az ügyeket, de 1919 márciusától már formailag is ő került a minisztérium élére (Deutsch, 2016, 31.; Glaubauf, 1993, 15., 18.).

 

 

1918. október végén a Bécsben és Budapesten hatalomra kerülő kormányoknak nagyon hasonló problémákkal kellett szembenézniük, amikor megpróbálták leszerelni, illetve újra felszerelni a haderőt. Mindkét országban a koalíció legtöbb tagjának nem volt igazán részletes elképzelése a hadsereg jövőjével kapcsolatban. A „polgári” pártok szinte egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogy a hadsereg belső átalakítását megoldják. Ez részben ideológiájukból – magyar és nagynémet nacionalizmusokból – részben a Monarchia sajátos viszonyaiból eredt. A hadsereg ügye ugyanis szorosan kötődött az uralkodóhoz, így egyik politikai pártban sem „képződhettek ki” kimondottan erre a területre specializálódott szakpolitikusok. A szociáldemokratáknak ezzel szemben volt egy igen karakteres elképzelésük a hadsereg átalakításával kapcsolatban, azonban ez jobbára az ő esetükben is egyszerűen a nyugati szocialisták nézeteinek átvételét jelentette. Ennek megfelelően a konzervatívabb erők így általában a már 1918 előtt kidolgozott tervekre hagyatkoztak a leszerelés és újra felszerelés megszervezésekor, míg a szociáldemokraták katonai szakértők híján általában szintén a régi katonatisztekre támaszkodva próbálták meg a saját néphadseregüket létrehozni. A két ország közötti különbség elsősorban a baloldali pártok helyzetére vezethető vissza. Ausztriában a milícia haderő létrehozása már az első pillanattól megindult, míg Magyarországon részben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) gyengesége, részben a megfelelő szakpolitikus hiánya miatt erre csak 1919 elején került sor. Ebből a szempontból a Károlyi-kormány katonapolitikája jóval konzervatívabb volt, mint bécsi társaié. A néphadsereg felállításának kísérletei azonban mindkét országban alapvetően kudarcot vallottak – a legtöbb helyen a régi ezredek működtek tovább, vagy a korábbi Habsburg-egységek átnevezésével jöttek létre. A hadsereg belső „demokratikus átszervezése” szintén komoly ellenállást váltott ki a politikai és a polgári vezetés egy részében. Nem meglepő, hogy Ausztriában már 1919 februárjában – ha csak feltétételesen is, de – ismét bevezették a sorozást. Erre Magyarországon a Károlyi-kormánynak már nem volt lehetősége. A sorkatonai szolgálatot a Tanácsköztársaság is csak 1919 júniusában tette kötelezővé, ezzel végleg leszámolva az önkéntes milícia haderő kísérletével.