Vallását gyakorló, hitvalló életet folytató pedagógusként Kokas gyakran használ írásaiban olyan képeket és szimbólumokat, illetve vallásos kifejezéseket, amelyeket a teológia köréből emelt be szövegeibe, és noha ezekből nem vonunk le messzemenő következtetéseket a kokasi spiritualitásra vonatkozóan, mégis fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy ezek is tükrözik a beszélő belső lelki világát, aki nemcsak a bibliai-lelki folyamatokhoz rendel mély lelkiséget, hanem a mindennapok történéseihez is. Olyan valaki beszél, sőt ír teológiai terminusokban – hacsak nyelvi szinten is – zenei, pedagógiai témák kapcsán, aki maga lelki ember, még akkor is, ha azok olykor kölcsönzött terminusok. Kokas esetében olyan nagy a lelkiségre, istenire, hitéletre utaló gondolatok gyakorisága, hogy semmi kétségünk afelől, hogy azok életvitelszerű vallásosságból erednek, nem modorosság és nem felvett szólásmód eredményei. A teljes Kokas-szövegek szövetéből őszinte, meghitt istenkapcsolatot ápoló, hitét puritán módon gyakorló lélek bontakozik ki, aki nem kegyes szövegek hangoztatásával kíván közel kerülni a másik emberhez, hanem nyíltszívűséggel, őszinte kíváncsisággal, valamint zenével segített közös alkotásokkal. Kokas világ- és emberszemlélete alapvetően vallásos természetű, s bár nem egészen újszerű, mégis originális abban az értelemben, hogy abból, amit mondott vagy leírt, korábbi korok gyermekszemlélete sejlik fel, azonban a mód, ahogyan a gyermekek és felnőttek élményeit a zenéhez kapcsolja, zene által inspirálja, az valóban egészen egyedi és innovatív. Előtte is írtak már a zene terápiás hatásairól vagy szerepéről a személyiségfejlesztésben, azonban az az inspiráló lelkiség, illetve szeretet, amellyel a gyermek-táncokat és narratívákat hallgatta és értelmezte, egészen sajátos nemcsak a zeneirodalomban, de a pedagógia-történet, illetve vallásfilozófia körében is.

Az előbbi fejezetekben elemzésre került fogalmak, a vallásosság és spiritualitás közötti kapcsolódási és eltérési pontok nyomán leszögezhetjük, hogy Kokas esetében a spiritualitásnál konkrétabb lelki folyamatokról, megnyilatkozásokról, tehát kokasi vallásosságról beszélhetünk – ennek fényében vizsgáljuk az általa használt Isten-fogalmakat és lelkiségre utaló megjegyzéseket, valamint Kokas Istenhez való misztikus jellegű kapcsolatát. Nem csupán szavakat és kifejezéseket vizsgálunk, hanem egész mondatokat, sőt azok kontextusát is figyeljük a lehető legárnyaltabb kép megrajzolása érdekében. A szövegekből merített idézetek, fogalmak és kódok elemzése nyomán megneveztük a kibontakozó kokasi istenkép öt fő aspektusát. A következő istenkép-összetevők, illetve faktorok körvonalazódtak2:

Kokas írásai, megnyilatkozásai Isten feljebbvalóságát hirdetik, amikor Istent Teremtőként (valamint Teremtőnk, illetve Teremtőm néven) szólítja meg: „A zenei befogadás művelete: titok, bűvölet, elragadtatás. Örömteli találkozás a Teremtővel, valamiféle üzenete útján”11. Márpedig Kokas számára gondviselőként és nemcsak teremtő Istenként jelenik meg a Teremtő, akinek az ember életből való kilépésére is gondja van, nemcsak az abba való belépésére: „Szemtelenség lenne hirtelen elmúlást kérni, szenvedés nélkül. Szerencsére nem az én dolgom. Ahogy annyi mindent, ezt is elrendezi majd körülöttem a Teremtő”12. Ezek a kiragadott gondolatok nemcsak hitvallások, vallomások és bizonyságtételek, de a kokasi életfilozófia megfogalmazásai is, amelyek ugyanakkor bizalmi, buberi én-te kapcsolatot feltételeznek az Egek Urával: „Képzeletemben olykor látom Teremtőnket alkotó örömben formálni embert, miközben a szeme csupa mosoly”13. Ez a személyes Isten a zenei hallás csodájával ajándékozza meg teremtményét: „A zenei hallás: csoda. Vele születtünk? Köszönjük Teremtőnknek!”14.

Istenét Mesternek is nevezi, amikor az ő szavaival értelmezi saját küldetését – a rábízottak gyermekké válásának lehetőségeit keresi: „»Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a Mennyek országába.« Miben olyanok? Felnőtt tanítványaimmal, ha magunkra maradunk, ennek útját keressük”15. A gyermekfantázia történetei, táncai, a belülről jövő tudás, amit alkotásnak nevezünk, egyaránt Isteni eredetűek Kokas világában. „A »Tudás«, az más. A zene tudása az alkotóé. Ő közelebbről illeszkedik a Mindenség Alkotójához”16. Az, aki a személyeset, az egyszerit, az őszinte, lélekből kipattanó alkotásokat kedveli, egyszer így sóhajt fel: „Isten őrizzen a tömegektől!”17.

A szinte minden oldalon előforduló utalások, Isten megszólításai is árulkodnak az Isteni jelenlét folyamatosságáról, arról, hogy Kokas Isten jelenlétében él, abból egy pillanatra sem lép ki, minden foglalkozást, minden találkozást ebben a szakrális atmoszférában él meg. Számára a vallásosság viszonyrendszer, személyes spirituális tér, ihlet, tanítványi lét, „Mert emberré lenni isteni ajándék” – mondja18. Pilinszky ugyanerről így ír: „Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája”19. Kokas máshol valódi himnuszt zeng Jézusról, a Szentlélekről és Beethoven miséjéről, és minden emberré lételt Isteni ajándékként értékel: „a Jordánban térdeplő Jézusra is így szálhatott a Lélek fény-köszöntőbe, míg János keresztelte. János, aki repesett anyja méhében, amikor Mária a testében hozta az Igét, aki testté lett. Emberré. Beethoven a legszebb dallamán énekli a Misában: »Homo factus est«”20.

Kokas a törvényadó Istent úgy említi, mint aki Mindenható lény, maga a Bölcsesség21, de A deszka galaktikájában22 ennél sokkal személyesebb, különösebb nevet alkot, amilyet csak figyelmes, önmaga lelke felé forduló, tanítványi öntudatú ember találhat: „Feszültségekbe szorult gyerekeket kapok, mintha ringlispílen pörögnének, szünet nélkül, körbe-körbe. Szívemből szánom őket. Lecsendesítésükhöz annak irgalmát kérem, aki maga a Csendesség”23. A tény, hogy Istennek nemhogy a lényegét, de még az igazi nevét sem ismerjük24, arra nyit teret a hívő embernek, hogy az Istenről szóló hitvallása, illetve a vele való kapcsolata alapján keressen Istenre utaló felségjelzőt és megszólítást, amikor a Mindenhatóról beszél. Éppen ezért ezek a hívószavak és invokációk utalnak a személy Isten-kapcsolatára, sőt a hitvallására is, ugyanis nemcsak Istenhez szólnak, de róla is25.

Kokas a szent, szentség megjelölést nem mindig az Isteni jelenlétre, illetve tárgyakra-eseményekre alkalmazta, de mindig olyan spirituális minőséget értett alatta, amely meghaladja a jelen világunk látható és érzékelhető valóságait, azaz egy megemelkedett szintű létezést. A szent, az isteni, a transzcendens, az égi attribútumok tehát nem csupán a megszokott személyek és tárgyak mellé rendelt valóságok, Kokas nem csupán vallásos értelemben, illetve kontextusban használja a szent, illetve szentség fogalmakat. A szent olyan spirituális minőség, amelynek segítségével az immanens-látható világon túli valóságot érzékelteti, azt a többletet, amelyre csak a szentségekre érzékenyek fogékonyak, és amely a tárgyi világon túlmutató többlet. Kokasnál szent például az átváltozó szólótánc, azaz senkinek sem engedi megzavarni a legszemélyesebb táncos megnyilatkozásokat: „Az elkényeztetett kistestvéreket leszerelem, ölbeveszem, vagy az anyjukra telepítem”31. Kokas értékrendszerében az ember léte is transzcendens, sőt valamiképpen megfoganásának, születésének pillanata is, amely Isteni hívás: „Hiszek abban, hogy valamennyiünket nevén szólítanak földre érkezésünk – nem a megszületésünk, hanem a foganásunk – pillanatában”32, és valamennyiünket név szerint hívtak el és küldtek a földre33. A kokasi univerzumban szent a mozdulat is34, sőt a teljes zene- illetve kórusmű „az első hangjától, akárminő botorkáló megszólaltatásától kezdve szentség és kehelyben a helye”35. Mindezeken túl a Goldberg-variációk „szent tenyér a nehezen alvók szemére”36.

Kokas tanítványi alázatát közvetíti az alkotás kegyelmi ajándékként való értelmezése, amely számára az ihlet, a remekművek legtermészetesebb forrása. Ha próbálkozásai gyümölcseként elébe tett megoldásra talál, azt is kegyelemként éli meg, mely nem emberi érdem, nem sajátja, hanem adatott: a megoldás „elibém tétetik, tessék! Nem érdemből. Csak kegyelemből”37. Így kapta szerinte Bach, Beethoven vagy Brahms is egyenként a hangokat-dallamokat odafentről, az Úristen ihletéséből, az előadóművész pedig „mintha égi villanydrótról szedné áramszedő kezekkel”38. Olykor a gyerekek narratíváiból is kitűnik, hogy érzékenyek erre a lelkiségre, Viktor történetében a hangok az égben voltak, valaki odatette, máskor pedig a gyerekek úgy vélték, hogy „hallani a zenét az égből”39.

Az odafönn, a menny, ég, fent, másik világ sőt Igazság Háza40 szinonimái a mennyországnak, amelynek valamiképpen már a földön van kapuja, és az nem egyszerűen hely vagy állapot, hanem ihletett pillanat, közösségi élmény, öröm, zene, mozdulat és alkotás: „Az átváltozás mennyországi előszoba, égbe kukucskálás”41.

Mintegy az ember meghatározását adja Kokas A deszka galaktikája lapjain: „A test is mozdul és átváltozik, mert szelleme van, lelke, képzelete, tehát szabadsága”43. A zene felemeli a kezeimet pedig arról is beszámol, hogyan fejlődik, épül a lélek már a gyermekkorban: „A lelkem alapjait anyám énekei, apám dalosainak emlékei rétegezik, mélyen, de érintőn. Élő vizeim vannak odalenn”44. Olykor a lélek természetéről szól különös tudatossággal, valódi zenepszichológusként, empatikus vezetőként, lelkigondozóként: „Ahhoz, hogy az élmény megszülethessen, a lélek készenlétét kell ápolgatnom, mert a lélek ritkán képes élmények befogadására. (...) A lelket az ünnepekkel tanítom mély lélegzetre”45.

Kodály-tanítványként a tiszta forrástól indult ezen az úton, a zene és lélek találkozásának élménygazdag felségterületére, ahova saját gyermek- és felnőtt-tanítványait is vezeti: „Az ihletett zene tiszta forrás. Ha isszuk, ha megmerülünk benne, átjárja a test és lélek sejtjeit”46. Amikor pedig a zenéről beszél, ellenállhatatlanul vall a lelkiekről, hiszen a kettő szétválaszthatatlan, a zene a lélekben történik és lelki ereje van: „A tiszta zene nem kiszolgál, hanem megragad, megpördít, és arra fordít, amerre máskülönben ritkán bámészkodsz: a lelked belseje felé”47.

Nehéz beszélni a hatásokról és a történésekről, amelyeket a zene és egymás jelenléte, a közösségi élmény kivált a lélekben, hiszen „a szellem érzékszerveiről nem a tudat beszél, hanem a tudat alatti és fölötti rétegek. Ezek sokkal beszédesebbek a tudatnál, hiszen ismeretlen nyelveken is szólnak, folyékonyan”, és „ismertető szavakat csak keresgélni lehet, mert a történés más szférákban zajlik, a test és a szellem egyéni nyelvén…, a Szellem berkeiben, ligeteiben”48. A szöveg utalása nem egyértelmű, talán Isten Szellemére utal Kokas a nagy kezdőbetű miatt, ugyanakkor gondolhatott emberi szellemre is, de annyi bizonyos, hogy ez a történés éppoly nehezen megfogalmazható, mint a lelki-szellemi működések általában – és Istennel, a szakrálissal áll szoros kapcsolatban. Ezt a titokzatos folyamatot példázatokban próbálja megragadni Kokas: „a szellemhez csapódó és a szellemben elinduló átváltozás elgördít, odébb gurít, mint a patak a kavicsokat. A szellemi befogadással átélt zene hasonló ahhoz, ahogy a fénylő forrásvíz a köveket körüljárja, átmossa, fényesíti és hosszú távra formálja”49. Allegorikus példázatot mond a szeretet hiányában mondott szavakról és megnyilvánulásokról, a silány, a vacak és értékhiányos üzenetek közvetítéséről, sőt a soha ki nem mondott szavakról is, amelyek mind szennyezik a világot: „a másik embert megvető, lekicsinylő, lenéző, megalázó szándék éppúgy mocskol, mint a kimondott szó vagy a tett”50. A szeretetlenség, a felnőttek érdektelensége átsugárzik, a lélekre rakódik, és úgy dongja körül a lelkeket, ahogy az Egyiptomban látott gyerekek arcát a legyek: „Nézzünk körül és magunkba – a kezdet pillanatától legyeket küldünk a lélek arcára, maszattal, mindig az arc, a SZÓ elkenésére, befedésére, letakarására, eltemetésére…, a piszokban lakmározó legyek nem a látható arcukon, hanem legbelsőbb szellemi lényükön mászkálnak”51.

A „lélek figyelmével válogatott zene”52, amely ihletett és tiszta, Kokas szerint „nemes tartalmakkal árasztja el a lélek rétegeit, és nemes tartalmakat emel felszínre”53. A gyertya példázata is rokon gondolat az evangéliumi Hegyi beszédben elhangzó Jézusi tanítással, ugyanis lelki világosságra utal, ahogy Kokas vallomásában a gyermeki önkifejezés mozdulatai: „valahányszor felragyognak körülöttem a gyerekek, meggyújtják a lelkemben a gyertyákat, teli leszek mély fényességgel”54. A felnőttek lelkét-lelkületét pedig egészen másképpen látja és láttatja Kokas, mint az idealizált gyermeki lelket55.

Újszerű szóhasználat, különös és saját szerkesztésű szókapcsolatok a teljes Kokas-műben előfordulnak, mint amilyenek a zeneérzékenység, amely „a gyerekek hozott lelki arcának része, kimondhatatlanul finom felület”56, lelki készenlét, amely „változik a feszültségek, a fáradtság, a felhangoltság vagy a levertség, a bujkáló betegség és sok-sok ismeretlen tényező hatására, ami miatt „minden gyerek másként készül fel a zenére”57, illetve lélekszabadság, amely a zene adományából származó „különleges ajándék, nem függvénye az általánosan ismert zenei adottságoknak”58.

Az évszázados platói gondolat folytatásának számít Kokas meggyőződése, hogy a művészet katarzisa, a zene gyógyír a léleknek, tehát terápiás hatású, amennyiben teljes a befogadás és amennyiben „a lélek mély rétegeiben a csönddel hasonlatos figyelemben a személyiség legfinomabb rétegeibe jut el”, nyitogatja, felszabadítja a lelket, segít felismerni az elsötétített zavarokat, görcsös félelmeket, megzengeti a testet – írja Kokas59. A zene lélek-tápláló ereje pedig nemcsak a zeneértők kiváltsága, hiszen befogadása nem függvénye a zenei képzettségnek – a lélek figyelmével megismert, szavak fölé került, hangok mesterségéből kikerült zene által az ember tud gyógyulni és gyógyítani60.

Meditációról, tanulható befelé fordulásról, a túlvilági élet valóságáról, a hit fontosságáról több helyen tanúságot tesz, amikor azt mondja, hogy csak a hívő, odaadó, őszinte emberek hagytak maradandót emlékezetében, viszont ők hitet öntöttek belé64. Elragadtatásként, valóságos katarzisélményként élte meg a tiszta, nagy zenékkel való találkozásait, a bennük való elmerülést, amely felemelte a lelkét és mintegy áldásává lett. Áhítatot érez ilyenkor az emberi lélek, de nemcsak: „Amikor a gyerekeink bensőséges találkozásokban érintkeznek tiszta, nagy zenével, megtapasztalják a meghittséget, az áhítatot, a szenvedélyt, a feszültséget, a feloldást, a küzdelmet a kibontakozásért, a nemes harmóniát, halált, feltámadást, gonosz indulatok összecsapását, megbékélést”65.

Kokas életének ezt az irányultságát szinte predestinálta a vallásos környezetben való szocializációja, később pedig középiskolai tanulmányai a győri apácaintézetben, amelyről beszámol magának önéletrajzi írásában, a minden vasárnapi misén való kóruséneklése a győri Szentlélek-templomban, később a Kodállyal való találkozása, aki nem szavaival tanította, hanem felkeltette lelke titkait66. A zene világa és mindaz, amit élmények, gondolatok, érzelmek, inspirációk, találkozások szintjén a zene adott Kokasnak, újra és újra a kegyelmet, a lelkiséget, a mennyet és a mindezeket ajándékozó Istent idézik fel benne, és mindannyiszor bizonyságtételre késztetik: „A művészet – szóban, színben, hangban, formában – az érzelmeinket segíti és közvetíti: áhítatot és félelmet, diadalt és elbukást, feltápászkodást, lelkesedést és bátorságot, elringatást és hitet, a magányban vergődők kezeit és a feléjük nyúló kezeket és vigaszt és Istent ott, ahol semmi sincs”67.

Pilinszky minimalista, a feltétlenül szükséges szavakra redukált költészetének és Kokas kapcsolatközpontú pedagógiájának egyik közös eleme a csend, amely nem beszéd- vagy zajnélküliséget, nem egyszerűen némaságot jelent, hanem figyelést, várakozást, üzenetvárást, meghallgatást, értékkoncentrált, empatikus pillanatot, amely – ugyancsak misztikus értelmezésű – tér is, nem csupán idői dimenzió: az egymással való találkozás, az elfogadás tere, helyzete, állapota. A figyelő Kokas nem egyszerűen hallgat, néz, tűnődik vagy vár, a kokasi figyelem-fogalom – ahogy Weil és Pilinszky szóértelmezése szerint is – különbözik a koncentrációtól, költői kontemplációtól, tűnődéstől vagy szemlélődéstől, és magába foglalja a befogadást, megszólítottságot, nyitott lelkületet, érdeklődést és kíváncsiságot is. A lélek csendje és a figyelem egyszerre jelenik meg, természetüknél fogva ugyanis mindkettő észrevétlen, néma, nesztelen, csakúgy, mint Isten tettei és adományai68. Valamiféle lelki rokonság révén úgy hatnak a Kokas-szövegek, mint Pilinszkynek az Evangélium margójára írt eszmélkedései, melyekről Mártonffy Marcell azt mondja, szűkszavúságukban is, sőt azok miatt a nyelv formáit és határait feszegető performatív aktusok, már-már valóságos igehirdetések és prédikáció-fragmentumok, példázatszerű tanítótörténetek, a bibliai bölcsesség-irodalom hasonszövegei69. Ahogy Pilinszky lelkisége, úgy Kokas lelkisége is bibliahű, amely „egyszerre mutatja fel a bűnt és a megváltást, az emberi elesettséget és a közöttünk lakozó Isten kegyelmét”70. Kokas és Pilinszky szövegei egyaránt prédikációszerű elmélkedések, spirituális meditációk, esztétikai-vallási kiáltványok, majdhogynem homiletikai szövegek71.

A spiritualitással telített csend-gondolat a vallásos irodalomban gyakran megjelenik, éspedig nemcsak annak a személyes felismerésnek a misztikus üzenetével, hogy a csend nem üres és nem beszédellenes: „Épp ellenkezőleg: a beszéd határait tágítja ki. (…) Minden beszéd legmélyén csönd lakik”72, mert a csönd „nem a hangok hiánya, hanem véghetetlenül valóságosabb, mint a hangok”73. A misztikusoknál nemcsak a csend fogalmának, de a csend típusainak és fajtáinak a megjelölésével is találkozunk, hiszen „többféle csönd, többféle hallgatás létezik (…), van aktív csönd és aktív hallgatás is”74. Pilinszky eszmerendszerében Isten csendje különbözik a világ csendjétől, sőt az ember elrejtőzésének vagy éppen a pokolra szállásnak a csendjétől is. Ezek mellett ott van a kiáltás utáni pillanat csendje a kereszten, majd a „jézusi haláltusa utáni csend”75. És ott van Isten válaszának a csendje, avagy csendválasza. De ott van az univerzum csendje76, az álom, az égbolt csendje, avagy az ember és Isten találkozásának tökéletes csendje, amely egyedül „lehet foglalata a találkozásnak, mit Isten készített elő külön-külön minden egyes ember, s valamennyiünk számára”77. Mint később látni fogjuk, Weil nyomán Pilinszky lelkiségében – ahogy Kokasnál is – nem egyszerűen Isten beszéde, hanem Isten a Csend, „maga a Csendesség”78.

A rituális elemeket tartalmazó közösségi, komplex, zenés gyermekfoglalkozások valóságos szertartások, a szólótáncok különösen is kiemelt szent pillanatok: „A szólót az első perctől kezdve különös gonddal avatjuk szertartássá. Megvárjuk a teljes csöndet, a szereplő összeszedett figyelemmel néz a magnót kezelőre, és a szemével int, ha »lelkében kész a zenére«”81.

A köszönések-köszöntések mindennapi életünk részei, Kokas életében még ezek a rövidke események is különös hangsúlyt és szerepet kapnak, ezt a mozzanatot is teljes lelkével, jelenlétével éli át, ezekben is Isten jelenléte a döntő számára: „Idegen nyelveken is azokat a köszöntéseket szeretem, amelyek a szanyi Adjon Istenre és Dicsértessék a Jézusra emlékeztetnek, évtizedek messzi múltjából”82.

A tiszta zene és költészet erejéről a jézusi tíz szűzről szóló példázat jut eszébe, a gyerekek tánca, történetei meg is erősítik ezt, amikor táncaikban nem kisebbet, mint az életet és halált jelenítik meg, sőt még tovább lépnek: a békesség katarzisát és a feltámadást83. Ezekben a pillanatokban tehát megtapasztalják az élet teljességét, miközben ők maguk, mint csoporttagok egyszerre befogadók és befogadottak, egyformán fontosak és értékesek, miként minden ember az Isten előtti létezésben.

A kokasi vallásos lelkület a zeneválasztásban is egyértelműen megmutatkozik, nemcsak azért, mert Kokas előszeretettel válogatott a zenés foglalkozásokhoz egyházi, keresztyén szellemiségű, evangéliumi üzenetű (vokál)szimfonikus műveket, miséket, kantátákat84. De különös jelentőséggel bírt a szakrális, illetve naturális tér és helyszín célszerű kiválasztása is. Egy ilyen fontos alkalomról készült a ravennai San Vitale-templomban magyar tanítványai és olasz gyerekek közös szabad táncáról a Duende című film 1985-ben85.

Falusi temetésekről, gyász-szokásokról, siratóról, bánatról, gyászról, feltámadásról, a túlvilági életbe vetett hitről, jóságról, gonoszságról, pusztítóról, ünnepekről és ünnepi pillanatokról is olvasunk Kokas írásaiban, amely ünnepek86 azonban nemcsak szokványos, hanem egyébként hétköznapinak számító, spontán, ugyanakkor emelkedett hangulatú, ünneppé tett pillanatok: egy-egy találkozás, az alkotás percei, tiszta zenék hallgatása, egymásra való figyelés, szólótánc és képzelt történet mesélése, gyerekek önfeltárulkozása, az együttlétek felszabadult ideje – mindezek ünnepek Kokas számára. Ünnepet teremt, amikor tanít87, de a karácsony is fontos számára, olyankor Händel Messiását vitte a gyerekeknek, betlehemest énekeltek, „ki-ki a vallása, tradíciója szerint való énekeket”, adventben már hajnal-sötéttől kivilágosodásig énekelték: „Kapuk nyíljatok meg, táruljatok fel örök kapuszárnyak, hadd jöjjön be a dicsőség királya”88.

Az ünnep, ünnepély különösen kedvelt szavak Pilinszky szóhasználatában is, amelyet ugyancsak sajátos módon értelmez. A mélypont ünnepélye segít értelmezni a Pilinszky-féle ünnepet, amely valóban különleges pillanat, de a lélek mélye felé való fordulásnak a mozzanata, introvertált, befelé megélt történés, ugyanakkor sokkal inkább színtiszta szenvedés, mint fennkölt, diadalittas öröm.

Ünnepek az imádság percei is, de Kokas lelkében a gyerekek átváltozó tánca, a teljes lényükkel létrehívott alkotás olyan élmény, amilyenhez hasonló bűvölet imában is ritkán érhető el. Különös tudása ez a gyerekeknek: „megtanulták a legnagyobb emberi titkot: szeretetből együttműködni” – mondja Kokas89. Úgy gondolja, hogy a gyerekek harmonikus, összehangolt testi reakciói és alkotásai a zenére, illetve az őket ért impulzusokra adott válaszaik sokkal spontánabbak a felnőttekénél, „nekik még nem kell küzdeniük érte (...), születésükkor a Teremtő áldásával kapják”90. Azt, hogy ezzel a különös tudással merjenek élni, sohasem mondja ki Kokas, hanem felfedezteti a gyerekekkel a zeneművekből, amelyekkel inspirálja őket: „Én nem azt akarom, hogy nekem higgyék el Bachot – hanem hogy higgyék el Bachnak saját magukat”91.

Kokas posztumusz kötetének műfaja nem hitvallás, mégis leit-motívumként sejlenek fel szerzője folyamatosan visszatérő bizonyságtételei, melyek között gyöngyszemnek számít és minden mondatot, Kokas egész pedagógiáját érthetővé teszi a születésről, életről és halálról, Istenről, önmagáról és életfelfogásáról írt hitvallás értékű mondata: „Isten halandónak teremtette az embert. Én sem ismerek ennél fontosabb posztulátumot emberi életemről, amelyet a születés és a növekedés csodájának szolgálatában kívánok eltölteni”92.

 

Kokas írásaiban spontánul jelennek meg a Szentírás történeteinek ismert alakjai: az emmausi tanítványok, a Jézus ölébe telepedő gyerekek, akikhez hasonlóké a Mennyeknek országa95, az anyja méhében repeső János, az Igét testében hordozó Mária, az emberré lett, később a Jordánban térdeplő Jézus, a ráereszkedő Lélek stb.96

Bibliai szöveg, illetve szövegrészlet a címe néhány fejezetnek97, Ézsaiási idézetet mond szövegbe ágyazottan98, a zene Kokas számára „mindennapi kenyér, amiért imában is fohászkodunk” a Mi Atyánk szavaival99. Utalás történik a gyerekek lámpásának olajára, amely felidézi a bibliai tíz szűz példázatát és a vőlegény menyegzőjét100. A Szeretet Himnuszára és Pál apostoli levelére tesz utalást, amelyet lefekvés előtt a gyerekekkel együtt felolvastak101. A zene felemeli a kezeimet Náditündérről szóló fejezetéből megértjük, hogy ha együtt aludtak el, az ő ágya mellé kuporodtak össze énekelni, „és ő olvasta fel Szent Pál levelét a korintusbeliekhez, hogy mindnyájan elhiggyük: »Ha szeretetem nincsen, semmi sem vagyok«”102. Megsejtjük, hogy ez a hátrányos helyzetű, mozgássérült lány és a gyerekek kapcsolata maga a szeretet dicsérete. A gyerekekben felfedezett egyértelmű fejlődést és kibontakozást úgy értelmezi Kokas, mint jó földbe vetett gabonamagot, amely sokszoros termést hoz és utal a jézusi magvető példázatára103. Helyenként felvillannak Jézus gyógyítástörténetei is, például a néma meggyógyítása104, majd a pünkösdi csoda105, illetve Kodály Pünkösdölője egy kislány állatnyelven szólása révén106. „Jézus – írják az evangéliumok – betegeket gyógyított: süketeket, vakokat, bénákat, epilepsziásokat, mindenféle nyavalyákban szenvedőket...” – mondja, amikor a gyógyítás esélyeiről, az igazi értékről, a gyerekek teremtő erejének hatásairól elmélkedik, amelyek megszépítik a földet107. A páli mérőzsinórra utalva108 életjussát értékesnek látja, Isten gazdag részt juttatott neki, és hogy a versengés indulatát „kifelejtette bőre alól”, az is jutalom, sőt a Teremtő ajándéka, s talán éppen ezért vált ez Kokas legkedvesebb mondatává a Szentírásból109.

A születéstörténet – nemcsak Jézusé, hanem egyenként mindenkié, minden egyes ember földre lépésének pillanata – Kokas értékrendszerében Isten jó híre: „Szép annak a lába, aki a jó hírt hozza…, és mi lehet jobb hír annál, mint hogy személyed a földre érkezik”110. A bibliai képek felvillanása („A belül folyó könnyei tisztára mosó könnyek voltak, keresztelők, mint a Jordán vize János kezében”111, jézusi példázatok beiktatása, a Mester élete meghitt pillanatainak megemlítése, az Ó- és Újszövetségi idézetek, illetve bizonyságtételek tanúsítják Kokas szentírásismeretét, sőt annak sajátos, tiszta evangéliumi értelmezését, vallásos meggyőződését, a mindennapok szintjén megélt hitét, imádságos lelkületét és világfelfogását. Ezek együttesen alakították nevelésfilozófiai meggyőződését, ember- és gyermekfelfogását, azaz végső soron a Kokas-módszert.