A tanulmány a 175 éve született Eötvös Loránd tanárképzésben játszott szerepét és az általa 1899-ben létrehozott tanárképzési intézményrendszer sorsát vizsgálja a két világháború között. Az Eötvös által megalkotott intézményrendszer alkotóelemeit tekintve megegyezik az 1927 utáni tanárképzés intézményeivel, de működési alapelveik alapjaiban térnek el a dualista éra intézményrendszerétől. A kutatási kérdések megválaszolására egy deduktív, idiografikus jellegű kutatás keretein belül kerül sor, az elsődleges (levéltári) és a másodlagos (szakirodalmi) forrásokat a levéltári és a szakirodalmi dokumentumok elemzésének módszereivel vizsgálva. Az eredmények interpretációjában a professzióelméletek kritikai megközelítéséhez kapcsolódó fogalmi keretrendszer került alkalmazásra. Eötvös Loránd 1899-es tanárképzési reformjainak alapelve az intézményi autonómián nyugodott, kijelölve az addigra kialakult intézmények helyét a tanári teoretikus felkészülésben, valamint a professzionalitás és a professzionalizmus formálásában. A tudós tanárság koncepciójának megalkotása a hatásköri vitákat részben egy francia mintára alapított internátus segítségével juttatta nyugvópontra. A két világháború közötti időszak oktatáspolitikájának legfőbb törekvése a professzionalitás és a professzionalizmus egységes és valamennyi tanárjelöltre való kiterjedésében ragadható meg. A standardizáció ugyanakkor lehetőséget adott a tanárjelöltek mellett a tanárképzés intézményeinek szorosabb állami kontroll alá vonására, ami a tanárképzés neohumanista alapokon nyugvó eszmei alapjait felbontotta, és így a tanárképzés egészét deprofesszionalizációs pályára helyezte.

 

 

The study examines the role of Loránd Eötvös, who was born 175 years ago, in secondary teacher training and the fate of the teacher training system he established in 1899 between the two world wars. The institutional system created by Eötvös is identical in its components to those of teacher training after 1927, but its operating principles are fundamentally different from those of the dualist era of the Austro-Hungarian Monarchy. The research questions will be addressed within the framework of a deductive, idiographic research approach, in which sources will be examined using document analysis and academic literature review as the main methods. A conceptual framework related to critical approaches to professionalization theories is used to interpret the findings. The basic principle of Eötvös’s teacher training reforms of 1899 was based on institutional autonomy, which determined the place of the established institutions in the theoretical preparation of teachers and in the formation of professionality and professionalism. By introducing the concept of the “scholar-teacher” and establishing a boarding school for teacher training based on the French model, Eötvös mitigated the disputes over competence between professional institutions and created a stable situation in secondary teacher training. The main goal of education policy in the interwar period was to standardize professionality and professionalism in teacher training and to extend it to all teacher trainees. At the same time, standardization provided an opportunity to bring teacher training institutions and teacher trainees under tighter state control, which, however, dismantled the neo-humanist ideological foundations of teacher training and thus set secondary teacher training as a whole on a deprofessionalizing course.