Írásomban a metaforák vizuális aspektusait elemzem, és új metaforaelméletre teszek javaslatot, amelyben lényegi jellemzők a szintaktikai struktúra, a tárgyi kompozíció és a vizualitás. E célból bemutatom, hogy egyfelől a metaforikus alkotás vagy átváltoztatás, másfelől a befogadás, valamely dolognak egy másik, különböző dologként történő értelmezése vizuális képesség. Nemkonvencionális kompozíciók készítése révén, vagyis kompozíciós vagy akár esztétikai eszközökkel történő predikáció. Szándékom szerint ez a meghatározás alkalmazható mindennemű metaforára: a fogalmi, nyelvi, képi és tárgyi metaforákra egyaránt. Következésképp szemben áll azzal a metaforadefinícióval, amely szerint a metafora eredendően fogalmi vagy nyelvi jelenség, és annak szemantikai folyamatára, tágabb értelmére és kognitív értékére épül.

 

 

The paper analyses the visual aspect of metaphors, offering a new theory of metaphor that characterizes its syntactic structure, material composition and visuality as its essence. It will accordingly present the metaphorical creating or transfiguring, as well as conceiving or understanding, of one thing as a different one, as a visual ability. It is a predication by means of producing nonconventional compositions – i.e., by compositional, or even aesthetic, means. This definition is aimed to apply to the various kinds of metaphors: conceptual, linguistic, visual, and material. It will thus challenge the prevailing conceptualist and linguistic theories of metaphor that define metaphor as based on its semantic mechanism, broad concepts, and cognitive value.

 

 

 

 

 

 

Vessünk egy pillantást Pablo Picasso 1943-ban készült, Bikafej című szobrára (URL1) – a vizuális metafora szép példája. „Metaforának” minősíthetjük, mert struktúrája maga a predikátum, kifejezi „bika voltát”: a forrástartományból, az állattól egy másik, külső tartományba visz, amelyet majd egy célhoz rendelünk, ez esetben egy kerékpár nyergéhez és kormányához, hogy újra felépítsük struktúráját. A nyereg és a kormány bikát alkotnak, még akkor is, ha az csak metaforikus értelemben bika. Vizuális metaforával nyitottam, mert inkább a vizuális metaforát tekintem paradigmatikusnak, mint a fogalmi vagy a nyelvi metaforákat. Hamarosan az utóbbiakról is szólok, hogy rámutassak: szintén vizualitásra épülnek.

 

 

Ha az elmúlt két évtizedben Christopher Peacocke és Sean Kelly által megteremtett terminológiából és érvekből indulunk ki, akkor a fenti tételt valamivel tovább vihetjük: nemcsak arról van itt szó, hogy a metaforák nem egy belső fogalmi rendszerre épülnek, hanem azt sem lehet fogalmilag megragadni, ami Picasso vizuális metaforájában a kerékpár részeit bikafejjé (a forrástartománnyá) teszik. Ez kompozíció: az a mód, ahogyan a művész elhelyezte (a metafora céltartományát alkotó) nyerget és kormányt. Továbbá ez a kompozíció magában hordozza azt is, amit Nelson Goodman találóan „szintaktikus sűrűségnek” vagy „telítettségnek” nevez az esztétikai szimbólumok funkcióját ecsetelve – ebben a szimbólum minden egyes jellemzője számít: a helyzet, a vonal és vastagsága, az alak stb. (Goodman, 1978, 67–68.). Nézetem szerint a telítettség és a sűrűség a tapasztalati valóság általános finomabban tagolt struktúrájának és reprezentációs tartalmának alkategóriái. Peacocke kijelenti, hogy ezek meghaladják a fogalmi tartalmat. Megállapításai közül itt az a legfontosabb, hogy hangsúlyozza: a finomszerkezeti fenomenológia leírásában „szükségünk van a tapasztalat fogalmára, amely dolgokat vagy eseményeket, helyeket vagy időket reprezentál, meghatározott módon, illetve bizonyos tulajdonságokkal bír vagy bizonyos kapcsolatokban áll, szintén meghatározott módon”. Ernst Mach kocka példáját idézi, miszerint – attól függően, hogy honnan és hogyan szemléljük – ugyanazt az alakzatot „vagy négyzetnek, vagy szabályos gyémántnak is láthatjuk” (Peacocke, 2001, 240–241.). Kelly hozzáteszi, hogy a nemfogalmi perceptuális tartalom fő vonásai „az észlelt tárgy függése a perceptuális kontextustól, amelyben észleljük, illetve az észlelt tulajdonság függése a tárgytól, amelynek tulajdonságaként észleljük” (Kelly, 2001, 602.).

 

 

A metaforák e vizuális aspektusát elemezve olyan metaforaelméletet fogalmazok meg, amely lényegeként jellemzi a vizualitást. A metaforikus szerkesztés, alkotás vagy átváltoztatás éppúgy, mint a metaforikus felfogás vagy megértés, egy dolog meglátása egy másikban, vizuális képesség. A metaforikus folyamat predikáció – egy predikátum valamely tárgyhoz rendelése – nemkonvencionális struktúrák vagy kompozíciók előállításával, vagyis kompozíciós, sőt, akár esztétikai eszközökkel. Itt azzal érvelek, hogy az újszerű predikációnak ez a folyamata eredendően ontologikus, mert a dolog átváltozását eredményezi, egy újabb kategóriának rendeli alá. Következésképp a metafora dialektikus jelenség ebben a vonatkozásban: bár megbontja az ontologikus kategóriák rendjét, struktúrája ezt a törést harmonikusnak ábrázolja, legalábbis helytállónak tulajdonítja. Arra épül, hogy a kompozíció egyszerre rendhagyó és helytálló. Maga a metaforamechanizmus inkább vizuális-tárgyi, mint fogalmi jellegű. A szintaktikus struktúra, formák és tárgyi kompozíció mechanizmusa, amely együtt jár a struktúrák és kompozíciók percepciójával.