E kérdéseket a tudós közösség folyamatosan vitatja, bár e belső viták a döntéshozókat láthatólag nemigen befolyásolják. Néhány éve e lap hasábjain megjelent írásunkban (Csaba László–Szentes Tamás–Zalai Ernő, 2015, 1113–1137.) kifejtettek is lényegében visszhang nélkül maradtak. Az ott kifogásolt két fő mozzanat: a köztestületiség visszaszorulása, valamint a tudományos teljesítmények szakszerűtlen kimutatása és az ebből adódó téves értékelések elterjedtsége még erősödött is.

E helyzetben külön is üdvözlendő az MTA szép új Humán Tudományok Kutatóházában 2018 januárjában számos akadémiai tag által bemutatott (és lényegében minden tudományterület akadémikus képviselője által megtisztelt) kötet megjelenése. A kiterjedt szerzőgárda túlnyomórészt az általunk jegyzett cikktől eltérő felfogásban készít látleletet az akadémiai állapotokról. A szerzők egyfelől történeti és funkcionális elemzést adnak (Jakab András, Mosoni-Fried Judit, Koi Gyula és Körtvélyesi Zsolt). Másrészt, tudományosteljesítmény-elemzést kapunk kvalitatív és kvantitatív szempontból (Soós Sándor és szerzőtársai, Pálinkó Éva). Harmadrészt, nemzetközi kitekintést kapunk a cseh, a lengyel, a román és az ukrán akadémia helyzetének és elmúlt negyed századának áttekintésével. Végül, negyedikként az MTA finanszírozását és általános helyzetét taglaló angol nyelvű írások is bekerültek e kétnyelvű kötetbe.

Egy rövid ismertetőben nyilván nem lehet feladatunk, hogy az egyes elemzés főbb következtetéseit visszaidézzük. A szerzők kritikailag szemlélik a magyar akadémiai gyakorlatot, a döntések egyre magasabb szintre csúszását (például az általuk nem taglalt intézet-konszolidációs folyamatban vagy az osztályoknak az intézetek és az Akadémiai Kiadó tekintetében egyaránt megszűnt szakmai felügyeleti joga tekintetében, különös tekintettel a felelős vezetők kinevezésre).

A szerzők több oldalról bírálják a teljesítményértékelés hierarchikus és részben szubjektív rendszerét. Ehelyett szorgalmazzák a mérhető mutatók kiterjedtebb alkalmazását, valamint az angol nyelv általános jellegű alkalmazását a nagydoktori eljárásokban is. Kárhoztatják a megítélésük szerint rendies előjogként működő akadémikusi és doktori illetmények rendszerét és a kutatóintézetek önálló pénzügyi működésének megszüntetését is (e nélkül a szakmai önállóság nem is értelmezhető).

A nemzetközi kitekintés kiemeli a hazai rendszer kétlelkűségét, a tudományirányító hivatal és a tudós társaság közti áthidalhatatlan ellentétet. Rámutatnak arra, hogy a mai magyar gyakorlat félúton van a szovjet korszakot átörökítő ukrán és a köztestületet az átmenet első szakaszában már felszámolt cseh gyakorlat között.

Nem kerül szóba a finanszírozást sok szempontból elemző kötetben az sem, hogy az egyházakhoz hasonlóan elmaradt az akadémia kárpótlása, ami mindkét közintézményt az éves költségvetési alkuk és így a politikai befolyásolás veszélyének teszi ki. Nem kétséges, hogy vagyon juttatásával ez megoldható lenne/lett volna, például államkötvények formájában, ami nem kényszerítené sem az egyháziak, sem a tudósok rendjét mondjuk az erdőbirtoklással járó feladatok megoldására, miközben a költségvetési sérülékenység jelentősen csökkenne (Csaba, 2008). Az 1945-ben a 390 tag közül 45 jelenlétében politikai okokból kizárt tagok visszavételére csak töredékesen és ötletszerűen kerítettek sort, az 1949 után kizártaknál sem volt jobb az arány.

Végül háttérben marad az a közismert tény, hogy kis ország és sok egyetem mellett a habilitáció – az 1993-ban elfogadott, de ma is érvényben lévő felsőoktatási törvény szövege ellenében – nem volt képes átvenni az országos minőségbiztosítás funkcióját. Ez a gyakorlatban az átlátható eljárás szempontjából ma már egyedülálló akadémiai doktori címre maradt – lényegében minden tudományágban.

Ebben az összefüggésben különösen is fontos, hogy a kis országokban a nemzeti nyelv védelme és fejlesztése aligha kerülhet ki az Akadémia – alapítói által reá testált, és azóta senki által kétségbe nem vont – alapfeladatai közül. Ez sem valamiféle lehetetlen küldetés a mai világban. A nemzetközi megmérettetés értelemszerűen az MTA doktori – és jó esetben az egyetemi tanári – cím és a taggá választás előföltétele kell hogy legyen, semmiképp se annak helyettesítője. Amerikai egyetemek gyakorlatát belülről ismerve megkockáztatom: az angol nyelvűség önmagában semmiféle védelmet nem ad a belterjesség és a személyválogatás eluralkodása ellenében. Ezt a harcot bizony alkalmanként kell megvívniuk azoknak, akik a minőségért és a nemzetközi versenyképességért aggódnak, mint a kötet szerzői is.

E kötet szerkesztői szelet vetettek, és vélhetően vihart aratnak. De a mai helyzetet ismerve ez talán tisztító vihar lehet, nem pedig a minden időkben megbúvó politikai sandaság hivatkozási alapja.