A két kötetről közös ismertető írását több szempont is indokolja. Mindkettő Oroszországgal foglalkozik, a tanulmányok kronologikus sorrendben az orosz–szovjet történelem egy-egy szeletét mutatják be. Terjedelmük is hasonló, hiszen a két kiadványban húsz, illetve huszonegy munkát olvashatunk. A szerzői gárdák közötti átfedés (tizenegy olyan szerző van, aki mindkét kiadványban publikált) pedig még izgalmasabbá teszi az összevetést. Természetesen jelen terjedelmi keretek között nincs lehetőség minden szerző munkájának bemutatására, vagy akár csak név szerint megemlíteni valamennyiüket, mindössze néhány mozzanat felvillantásával szeretnék kedvet csinálni a kötetek kézbevételére és elolvasására. A szerzők mindegyike a hazai ruszisztikai–szovjetológiai kutatások jeles képviselője, az orosz történelem egy-egy szeletének elismert szakértője.

Az első kötet, egy évfordulós kiadvány, A mi Ruszisztikánk címmel jelent meg 2015-ben. Útjára bocsátója a Ruszisztikai Központ, az „oroszságismeret” nemzetközileg is elismert budapesti szakmai műhelye, amely 2015-ben ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, és a jogelőd Ruszisztikai Intézettel együtt negyedszázados múltra tekinthetett vissza. Van mire visszatekinteni, és van mire büszkének lenni is, hiszen a központ és annak munkatársai nemcsak az oktatásban, kutatásban, kiadványszerkesztésben, konferenciaszervezésben jeleskedtek, de az utánpótlás-nevelés terén is maradandót alkottak. Kezük alatt felnőtt egy fiatal generáció, melynek tagjai már komoly tudományos teljesítményeket tudhatnak maguk mögött.

A második mű, amely 2016-ban látott napvilágot a Gondolat Kiadó gondozásában, egy rendkívül érdekes sorozat negyedik kötete. Frank Tibor sorozatszerkesztésében magyar történészek foglalják össze kutatásaik eredményeit Európa és a világ sorsát meghatározó birodalmakról. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Németország után Oroszország került sorra. Az orosz birodalom születései cím rendkívül találó, hiszen kifejezi, hogy itt egymást váltó birodalmi formációkról van szó, melyeknek pusztán egymáshoz való viszonya is számos izgalmas problémát vet fel. Élénk viták zajlanak és zajlottak például arról, hogy az orosz földeket összegyűjtő Moszkóvia vajon a Kijevi Rusz vagy Dzsingisz kán eurázsiai birodalmának örököse-e; hogy a pétervári Oroszország miképp birkózott a modernizáció kényszerével, vagy a Szovjetunió mennyiben jelenti az 1917 előtti rendszer tagadását, mennyiben örökölte annak mozgásterét, geopolitikai törekvéseit, birodalmi ambícióit. Az egyes fejezetcímek ugyanakkor jelzik, hogy a történetek valamiképp mégis egymásra épülnek: Gyökerek, Térfoglalás, Cárok birodalma. A Szovjetek uniója című fejezet végén a kérdőjel pedig több irányú továbbgondolásra is lehetőséget ad. Kapcsolódhat a szovjetek kifejezéshez, ami tanácsokat jelentett, melyek helyi, társadalmi önszerveződési formaként jöttek létre, ebbéli funkciójukat azonban a kiépülő pártállami (majd személyi) diktatúrában nagyon hamar elveszítették, és pusztán az elnevezés maradt meg az eredeti tartalom nélkül. De köthetjük az unióhoz is, ami utalás arra, hogy itt valójában nem szuverén államok társulásáról, hatáskörök önkéntes átadásáról, hanem egy centralizált, felülről szervezett birodalomról van szó.

Szvák Gyula mindkét írásában a hazai ruszisztikai kutatások múltját, jelenét és lehetőségeit tekinti át. A jubileumi kiadványban értelemszerűen részletesebben teszi ezt, számszerűsíti az eredményekből, amit számokkal ki lehet fejezni, külön kitér a központ minden munkatársának teljesítményére, valamint megemlíti mindazokat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek ezen szellemi műhellyel. A „birodalmi kötetben” megkísérli felvázolni azokat a kereteket, melyeken belül az orosz történelem kutatható, értelmezhető, sajátosságai magyarázhatók. A civilizációs paradigmával szemben inkább Immanuel Wallerstein világrendszer-elméletét, a centrum–periféria felosztást részesíti előnyben. Már önmagában erről is tudományos viták sorát lehet lefolytatni.

Gyóni Gábor rendkívül érdekes és figyelemre méltó írással jelentkezik mindkét kötetben. Az ő cikkei közötti koherenciát talán leginkább az alternativitás (az orosz–szovjet történelem rendre visszatérő alapkérdése) problémájának vizsgálatában lehet felfedezni. Az Oleg Szvjatoszlavovics: törésvonalak és értékválasztások című tanulmányban Vlagyimir Monomah és Oleg Szvjatoszlavovics küzdelmét mutatja be, amely nemcsak geopolitikai alternatívák, de kulturális-mentális törésvonalak mentén is zajlott. A Kijevvel szemben a pogány polovecekkel (kunokkal) szövetkező, keresztény falvakat, városokat feldúló Oleg és utódai egy olyan stratégiát követtek, amelyért a kortársak közül sokan kárhoztatták, pártütőnek, árulónak tartották őket. Lev Gumiljov azonban az orosz történelem eurázsiai választását látja Oleg tevékenységében (a sztyeppe és a Rusz szövetsége a Nyugat ellen). Még drámaibb volt Moszkva és Novgorod küzdelme „az orosz földek összegyűjtésének” időszakában. Amint Gyóni Gábor rámutat, a demokratikusabb, a föld magántulajdonát elismerő, a fejedelem hatalmát korlátozó, vecsével, választott tisztségviselőkkel rendelkező Novgorod társadalmi-politikai modellje alternatívát jelentett a „despotikus” Moszkvával szemben. A hosszú küzdelemben végül Novgorod maradt alul, és nem kerülhette el – több hullámban – a véres megtorlást, melynek során – hívja fel figyelmünket a szerző – Moszkva első ízben alkalmazta a birodalmi politika teljes eszköztárát, „melyet a későbbi évszázadokban más régiók is megtapasztalhattak”: az alulról szerveződő autonómiák teljes felszámolása, egyszemélyi hatalom kiépítése, repressziók, megfélemlítés, tömeges deportálások, koncepciós ügyek kreálása.

Filippov Szergej két írása is szoros összefüggést mutat egymással. A pétervári Oroszország előtt álló két lehetséges alternatívát vizsgálja: a felülről jövő reformok egymást követő, hol nekilendülő, hol elakadó hullámait, valamint a politikai terrort mint a hatalommal szembeni harc meghatározó eszközét. A szerző mindkét tanulmányában igazi mélyfúrást végez, fontos összefüggésekre mutat rá. A 18–19. században öt nagy átalakítási kísérletet különböztet meg, ezek mindegyike egy-egy uralkodóhoz (I. Péter, II. Katalin, I. Sándor, II. Sándor és II. Miklós) kapcsolódott, mindegyik a birodalom modernizációjának kényszeréből fakadt. Rendkívül érdekes és tanulságos epizódokat olvashatunk például a republikánus I. Sándorról, aki egy levelében arról elmélkedett, hogy miután népképviseletet hoz létre országában, az ő hatalma teljesen megszűnne, és visszavonulna az uralkodástól; vagy II. Katalinról, aki valóban összehívott egy 570 főből álló választott testületet törvényelőkészítő munkára, amely azonban képtelen volt megbirkózni a rábízott feladattal. A különböző reformkoncepciók bemutatásán túl azt vizsgálja, hogy vajon maga az orosz társadalom mennyire volt érett, fogékony a reformokra. Beszédes tény, hogy a reformok kidolgozására sokszor titkos bizottságokban, a nyilvánosság elől gondosan elzártan került sor, azok bevezetéséhez a hatalomnak rendre pressziókkal kellett élnie, vagy éppen meghátrált a társadalom egyes rétegeinek (többnyire a nemességnek) ellenállásától tartva. A felemás eredmények életre hívták azt az áramlatot az orosz társadalomban, mely szerint a problémákat csak a rendszer megdöntésével lehet orvosolni. Ezen belül egy radikális csoport a terrort választotta eszközéül. Filippov Szergej A lágyszívű gyilkosok című tanulmányában rendkívül szemléletesen mutatja be a terror ideológiai megalapozására tett kísérleteket, azt, hogy a végrehajtók hol bosszúnak, hol jogos önvédelemnek, hol mozgósító és agitációs eszköznek, vagy éppen a forradalom megvalósításának tekintették a merényleteket. Az is kiderül az írásból, hogy a terroristáknak a rendszer iránt érzett patologikus gyűlöletén (volt, aki a cár ünnepélyes keretek között végrehajtandó, gyötrelmes kivégzéséről ábrándozott; de ez a mentalitás vezetett ahhoz is, hogy a saját életüket ugyancsak játszi könnyedséggel dobták oda a megtorló hatalom gépezetének), valamint néhány általános lózungon túl (ezek többnyire az elnyomott nép felszabadításáról vagy éppen forradalmi diktatúra bevezetéséről szóltak) nem sok elképzelésük volt a problémák gyakorlati megoldásáról. Volt, aki nyíltan hirdette, azért nem dolgoznak ki programot a jövőre nézve, mert az ő dolguk pusztán a rombolás, az építkezés az utánuk jövő nemzedék feladata lesz majd.

Bodnár Erzsébet a „birodalmi kötetben” áttekintést ad I. Sándor külpolitikájáról, az európai ügyekről, melyekben Napóleon legyőzését követően Oroszország meghatározó és megkerülhetetlen tényező lett, a balkáni térségről és ezzel összefüggésben az Oszmán Birodalom további sorsát érintő keleti kérdésről. Másik írásában ennek a bonyolult kérdéskomplexumnak egy epizódját, az Oszmán Birodalom felosztásáról folytatott 1807–1808-as francia–orosz tárgyalások történetét mutatja be részletesen. A szerző sajátos kettősségre mutat rá Pétervár török politikájában. Egyrészt az oszmán-törökök által uralt területek az orosz terjeszkedés útjába estek (a román fejedelemségek, Besszarábia, a Duna-delta, Kaukázus térsége), a tengerszorosok feletti ellenőrzés megszerzése pedig eddigre már az egyik legfontosabb célja volt az orosz külpolitikának, mégis a vizsgált időszakban reálpolitikai megfontolásokból kiindulva az Oszmán birodalom fenntartása és az Isztambulhoz fűződő jó viszony megőrzése élvezett prioritást. Abból indultak ki ugyanis, hogy Oroszország biztonságát jobban szolgálja egy gyenge, rosszul kormányzott és befolyásolható szomszéd, mint ha a felosztásban részt vevő erősebb hatalmakkal kerül közvetlen területi érintkezésbe.

Szaniszló Orsolya a nőtörténetet választotta vizsgálódásai kiindulópontjául. Egyik írásában a nők társadalmi integrációját vizsgálja a péteri reformok időszakában. A változások, mint annyi más területen az orosz társadalomban, itt is felülről lefelé történtek (az uralkodóház, a nagybirtokos elit, nemesség, városi előkelők), kiterjedtek a tyerem intézményének felszámolására, a nyugati minták átvételére a ruhaviselet és a társadalmi érintkezési terén. Másik tanulmányában a szerző a 18. századi női imperátorok uralkodásával foglalkozik, benne a legitimitás, idoneitas problémáival, a trónöröklés rendjének szabályozásával, illetve szabályozatlanságával, a kegyencek és a gárda szerepével. Az uralkodónők történelmi teljesítményéről mérleget vonva megállapítja, hogy „egyedül II. Katalinnak sikerült felnőni egy birodalom kormányzásának feladatához, és I. Péter méltó örökösévé válnia”.

Vannak szerzők, akik csak az egyik kötetben szerepelnek, az ő írásaikból is szeretnék kiemelni néhányat kedvcsinálónak. Font Márta a Rusciától Moscoviáig című írásában a két keleti szláv államalakulat létrejöttének legfontosabb kérdéseit tekinti át a normann elmélettől kezdve a tatár fennhatóságig és a moszkvai fejedelemség felemelkedéséig (ebben döntő szerepet tulajdonít a tatárok által nyújtott támogatásnak), a közgondolkodásban meggyökeresedett toposzokat árnyal (például Alekszandr Nyevszkijjel vagy a Monomah-sapkával kapcsolatban). A cikket áttanulmányozva még a laikus olvasó is úgy érezheti, hogy most már jobban eligazodik az orosz történelem ezen időszakának labirintusában.

Bebesi György a Romanovok háromszáz éves birodalmának bukásához vezető okokat elemzi. A problémakör összetettségét jellemzi, hogy nagy strukturális összefüggések (megkésett kapitalizálódás, torlódott társadalmi fejlődés, az alkotmányos átalakítás nehézségei) felvázolása mellett olyan kérdésekre is kitér a szerző, mint a Raszputyin-jelenség, II. Miklós személyes és uralkodói kvalitásai stb. A mélyreható történeti elemzést apró, érdekes epizódokkal színesíti, ami közelebb hozza a korszakot az olvasóhoz, érthetőbbé, átélhetőbbé teszi a múltbéli történéseket.

Baráth Magdolna a kelet-európai országok szovjetizálásával, a szovjet blokk („külső birodalom”) megteremtésével foglalkozik tanulmányában. Az ismert fázisokon túl elsősorban az eddig kevésbé kutatott gazdasági stratégiákra koncentrál, melyek segítségével a szovjetek magukhoz láncolták a térség országait, melyeknek korábban nem vagy igen csekély gazdasági kapcsolatai voltak a Szovjetunióval. A vesztes országokban a jóvátétel és a szovjet tulajdonszerzés mutatkozott erre a leghatékonyabb eszköznek, de Moszkva hatalmi szóval tiltotta el az érdekszférájába került államokat a Marshall-segély igénybevételétől is. Bár a KGST-t (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) eredetileg olyan integrációs szervezetnek szánták, amely összehangolja a tagországok gazdasági tevékenységét, ezt a szerepet azonban a hidegháborús pszichózis légkörében nem tudta betölteni, a nehézipar dominanciáján és a kollektivizált mezőgazdaságon alapuló szovjet tervutasításos modell átvételével az egyes szocialista országok gyakorlatilag önellátásra rendezkedtek be, a Szovjetunióval hosszú távú, négy-öt éves bilaterális gazdasági egyezményeket kötve.

Galicza György írása a birodalmi kötetben már a közelmúltból a jelenbe kalauzolja az olvasót. A Szovjetunió felbomlását követően Oroszország a térség néhány más államával együtt folyamatosan keresi a reintegráció lehetséges új formáit. Ennek ideológiai alapját az eurázsiai gondolatban fedezhetjük fel, amely a múlt század 20-as éveiben kristályosodott ki az orosz emigráció berkeiben, és Oroszországot a Kelettől és a Nyugattól is különböző, önálló entitásként, eurázsiai birodalomként határozza meg. A putyini érában – részben az európai integráció tapasztalatait is figyelembe véve – komoly lépések történtek, és még merészebb elképzelések születtek az Eurázsiai Unió létrehozása érdekében. 2015. január 1-jétől már működik az Eurázsiai Gazdasági Unió, amely nemcsak vámuniót és egységes gazdasági térséget jelent, de kormányközi és szupranacionális intézményei is vannak. Amint a szerző megjegyzi, a korábbi kísérletek kudarca és az ukrajnai válság tükrében egyelőre korai még messzemenő következtetéseket levonni az integráció jövőjével kapcsolatban. Az azonban éppen Galicza György tanulmányából látható világosan, hogy a mostani próbálkozás már eddig is lényegesen messzebb vezetett, mint a megelőzőek.

A kötetekre együtt és külön-külön is jellemző műfaji és tematikus sokszínűség a végén rakódik össze egységes egésszé, izgalmas szellemi kalandra csábítva az olvasót az orosz történelem rejtelmeiben. Melyben azért sem árt eligazodni, mert az elmúlt századokban, évtizedekben az számos ponton keresztezte a közép-európai térség, azon belül Magyarország történetét, és Oroszországgal a jelenben és a jövőben is számolnunk kell.