Az ember viselkedését korrupciós helyzetekben kísérletes eszközökkel is lehet vizsgálni. A cikkben az utóbbi években megjelent ilyen cikkek eredményeit foglaltam össze. Rámutattam, hogy a kísérletek alapján, mind a kooperációs helyzet, mind a kommunikáció lehetősége növeli annak esélyét, hogy immorális, korrupt döntéseket hozzanak a kísérleti személyek. Nem mellesleg az is kiderül, hogy a korrupcióra való hajlam erősen függ a kísérleti személyek értékrendjétől.

 

Human behaviour can be studied experimentally in corrupt situations. I have reviewed the recent papers published in this field. I have pointed out that according to the experiments both the cooperative situation and the possibility of communication enhance the chance of corrupt, immoral decisions. It turns out as well that the propensity of corruption depends on the be­havioural norms of the subjects.

 

 

 

 

 

Több mint három emberöltő telt el Móricz Zsigmond híres regényének megjelenése óta. Megszállókkal nehezített diktatúrák, demokráciák és féldemokráciák váltogatták egymást, közben világrendek formálódtak és omlottak össze, de egy valami nemigen változott e tájon, a kiterjedt korrupció. Habár elég pontosan érezzük, hogy mi az a korrupció, a témával tudományos igénnyel foglalkozva szükség van annak pontosabb meghatározására is. Természetesen számos, némileg eltérő definíció létezik a szakirodalomban, én a továbbiakban korrupciónak fogom tekinteni azt az erkölcstelen és/vagy törvénytelen cselekedetet, melynek hatására kölcsönösen előnyös helyzetbe kerülnek a részt vevő felek. Számunkra most nem lesz annyira fontos, de a korrupcióra az is jellemző, hogy a résztvevők közül legalább az egyik a gazdasági vagy hatalmi pozícióját használja fel a korrupt kapcsolat kialakítására (lásd például URL1). A megszerzett előny gyakran pénzben mérhető, és ahogy körülnézünk, nem ritkán nagyon sok pénzben. Jól tervezett kísérletekkel azonban a korrupció kapcsolatát az emberi természettel és a társas normákkal viszonylag csekély összegek felhasználásával is fel lehet tárni. E rövid ismertetőben éppen ilyen, a közelmúltban publikált tanulságos kísérletekről fogok beszámolni. De mielőtt ezek ismertetésébe belekezdenék, röviden összefoglalom az emberi viselkedés legfontosabb elemeit, legalábbis azokat, melyek a korrupció szempontjából kitüntetetten fontosak.

 

A kísérleti összeállítás alapötlete Urs Fischbachertől és Franziska Föllmi-Heusitől származik (Fischbacher–Föllmi-Heusi, 2013). Bár ők nem kifejezetten korrupciós helyzetet vizsgáltak, hanem inkább olyan szituációkat, ahol pusztán a hazugság a kísérleti személyeknek anyagi előnyt hozott, eredményeik a korrupció szempontjából is érdekesek. Ráadásul a később bemutatott cikkek az ő ötletük továbbfejlesztéseként jöttek létre. Megérdemlik hát, hogy részletesebben is ismertessem munkájukat.

Fischbacher és Föllmi-Heusi is feltették maguknak ezt a kérdést, ezért több kontrollkísérletet is végrehajtottak. Az igazán meglepő az, hogy abban a kontrollban, ahol nincs kockadobás, csak egy összeget kell mondani 0 és 5 frank között arra, hogy a kísérleti alany mekkora nyereséget szeretne egy kisebb kérdőíves munkáért, a megkérdezettek 15%-a ott is négy frankot mond. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a nem maximális nyereséget hazudók többféle motivációval rendelkezhetnek: egyrészt nem túl mohónak látszani mások és maguk előtt (kocka nélküli kísérlet), másrészt elfedni a hazugságot egy kisebb nyereséggel (kockás kísérletek), esetleg csak fenntartani egy viszonylag kedvező önképet maguk előtt. Egy másik kontrollkísérlet alapján kiderült az is, hogy a korábbi kísérletben részt vevők a második körben szignifikánsan nagyobb eséllyel hazudnak egy nagyobb nyeremény érdekében, mint az első körben. Továbbá, a kísérletsorozatok előtt megkérdezték a résztvevőktől, hogy mi az előzetes várakozásuk a bemondott számok eloszlásáról. A játékosoknak érdekük volt jó becslést adni, mert minél jobb becslést adott valaki, annál nagyobb jutalmat kaptak a játék végén. Az első kísérletsorozat előtt a résztvevők becslése szerint csak a hatost, egyest és a kettest dobók mondanak be ötöst, a többiek őszinték lesznek. A kísérletben való részvétel után ez a vélekedés jelentősen módosult anélkül, hogy a résztvevőknek lenne információjuk a többiek viselkedéséről. A valódi eloszláshoz sokkal jobban hasonlító eloszlást tételeznek fel, sokkal több csalással, de érdekes módon úgy, hogy a maximális csalást (5-ös) felül, a rejtőzködő csalást (4-es) alul becslik (2. ábra).

E két utóbbi eredmény rámutat arra is, hogy a nem etikus viselkedéssel – esetünkben hazugsággal – szerezhető nyeremény növeli annak esélyét, hogy legközelebb is így cselekszünk, valamint annak az esélyét is, hogy másokról is ilyen viselkedést tételezünk fel.

 

Ori Weisel és Shaul Shalvi az előző fejezetben bemutatott kísérletet alakította át úgy, hogy az társas csaló helyzetet modellezzen, azaz korrupciós dilemmákat lehessen vele vizsgálni (Weisel–Shalvi, 2015). Az egyik kísérleti beállítás mellett a játékosoknak kétszer kellett dobni a kockával, és a dobás eredményét továbbra is csak ők látják. Ha saját bevallásuk szerint kétszer ugyanazt a számot dobták, akkor annyi euró nyereséget kapnak, ahányas számot jelentenek be (írnak be a számítógépbe), ha különböző számokat jelentenek be, akkor nem kapnak jutalmat. Tehát ebben a kísérletben a legnagyobb, hateurós nyereséget két hatossal lehet elérni, aminek az esélye csupán 1/36. Ezt a kísérletet kontrollnak szánták a kísérlet egy kétszemélyes változatához. Itt két játékos játszik egyszerre. Nem látják egymást, és nem is ismerik egymást. Először az A játékos dob egyet a kockával, és a dobott értéket (vagy bármi mást) beírja a számítógépbe. A beírt érték megjelenik a B játékos előtt lévő képernyőn. Ezután B is dob egyet, és beírja az általa dobott számot (vagy bármi mást) a számítógépbe. Nyerni most is akkor lehet, ha azonos számot írnak be, és a legnagyobb nyereséget a két hatos adja. Fischbacher és Föllmi-Heusi kísérletei rámutattak, hogy akik korábban részt vettek a játékban, nagyobb eséllyel fognak csalni egy újabb körben. Weisel és Shalvi kísérletében ezért minden játékos pár hússzor játszott egymással, ahogy a kontrollkísérletben is a játékos egymás után húsz alkalommal játszott. Mivel annak az esélye, hogy kétszer azonos számot dobunk 1/6, így húsz próbálkozásból ez átlagosan 20/6 = 3⅓ esetben következik be, aminek, ha mindenki becsületesen viselkedne átlagosan (1 + 2 + 3 + 4 + 5 + 6)/6 × 3⅓ = 11⅔ euró nyereséget hozna, függetlenül attól, hogy egy vagy két személy játssza a játékot. Gondolom, nem meglepő, hogy a valóságban sokkal több azonos dobást jelentenek be a játékosok, mint ami várható volna, és előszeretettel ötösöket vagy hatosokat „dobnak”. Ami sokkal érdekesebb esetünkben, hogy a csalás mértéke lényegesen nagyobb, ha párban játszanak.

Annak ellenére, hogy elég általánosnak és jellemzőnek gondolhatjuk az imént vázolt eredményeket, más kísérletekből tudjuk, hogy a humán kooperációs viselkedésben elég nagy kulturális alapú különbségek lehetnek (lásd például Hermann et al., 2008). Ezért nem meglepő, hogy nemrég megismételték Weisel és Shalvi kísérleteit más előképzettségű hallgatókkal (Wouda et al., 2017). Talán mondanom sem kell, a bemutatott kísérletek alanyai egyetemi hallgatók voltak. Míg az imént említett kísérletsorozatban a hallgatók közgazdaságtant tanultak, a megismételt kísérletben pszichológushallgatók voltak a kísérleti alanyok. A tapasztalt mintázat hasonló volt, ám a csalás mértékét lényegesen kisebbnek mérték, mint az eredeti cikkben! Míg a közgazdászhallgatók az esetek 81,5%-ban jelentettek be azonos számokat, addig a pszichológushallgatók csupán 29,6%-ban. A szerzők korábbi megfigyelésekre támaszkodva fel is hívják a figyelmet arra, hogy egy közgazdasági képzésben részesülő hallgató számára a profit maximalizálása elsődleges szempont, ezért könnyebb szívvel választja a csaló, ám hasznot hozó stratégiát. A pszichológushallgatók számára a normához igazodó énkép és magas önértékelés valószínűleg fontosabb szempont, ami védettebbé teszi őket a csalással szemben. Bár az is igaz, hogy ez utóbbi kísérletben kisebb összegeket lehetett nyerni, így csalni is kevésbé volt csábító. Jeroen Wouda és munkatársai egy új kísérleti beállítást is teszteltek. A kockadobások előtt a résztvevők egyik csoportjának a Weisel–Shalvi-kísérletből származó adatokat (sok csalás), a másik csoportjának pedig a pszichológus hallgatókon végzett kísérletből származó adatokat (kevés csalás) mutatták meg. Ezután elvégezve a kockadobós kétszemélyes kísérletet, azok, akik a „sok csalás” adatsort látták, 67%-ban jelentettek be azonos számot, akik a „kevés csalás” adatsort, azok viszont 47%-ban.

 

Egy másik nagyon frissen megjelent publikációban a kockadobós ötletre alapozva egy olyan kísérletsorozatot terveztek, ahol az egyik beállításban a tagok a döntés előtt egy csetelő felületen keresztül beszélhettek egymással a csoportban. A cél tehát elsősorban az volt, hogy feltérképezzék, hogy a tagok közötti kommunikáció hogyan hat a csalás gyakoriságára (Kocher et al., 2017). Három kísérleti beállítást alkalmaztak (4. ábra). Az első esetben a három egymást követő kísérletben a játékosok a Fischbacher és Föllmi-Heusi által bevezetett egyéni játékot játsszák (egyéni). A második és harmadik beállításnál az első és a harmadik körben egyéni játék van, de a második körben a játékosok véletlenszerű sorsolással egy hármas csoportba kerülnek. A képernyőn mind a hármuknál megjelenik, hogy a gép hányas számot dobott nekik, illetve a társaiknak. Ezután lesz lehetőségük beírni a számítógépbe, hogy hányas számot „kaptak” a géptől. Akkor nyernek, ha mind a hárman ugyanazt a számot írják ki a képernyőre, és a nyereményük annyi lesz euróban, ahányas számot jelentettek be (közös érdek). (Ha három hatost vagy különböző számokat jelentenek be, akkor nincs nyereség, tehát a maximális nyereség 5 euró volt személyenként.) A döntés előtt azonban a játékosoknak lehetőségük volt 5 percig egy csetes felületen beszélgetni. Természetesen azt nem tudják, hogy ki kivel játszik, és kivel beszélget, így a fenyegetés és vesztegetés is kizárt. A harmadik beállítás nagyon hasonló volt az előzőhöz, azonban itt a második, csoportos játékkörben minden játékos annyi eurót kapott, amekkora számot beírt, függetlenül attól, mit írtak a többiek (nincs közös érdek), ám a döntés előtt itt is volt 5 percük csetelni a többiekkel.

Továbbá, hasonlóan Fischbacher és Föllmi-Heusi kísérletéhez minden kísérletsorozat előtt a játékosok becslést tettek a bejelentett dobások eloszlására, amit az elért pontosság függvényében jutalmaztak is.

 

Az eredmények alapján kézenfekvő a megállapítás, hogy igen könnyen eldobjuk a mondj igazat normát, ha ezzel anyagi előnyre tehetünk szert. Bár nem tértem ki erre korábban, a kontrollkísérletek alapján ez akkor is így van, ha ezt nem lehetett eltitkolni a kísérletvezető előtt (Fischbacher–Föllmi-Heusi, 2013; Kohler et al., 2017). A hazugság, kulturális háttértől függetlenül elítélendő, a hazug hírneve és így a szaporodási és/vagy túlélési sikere is csökken a csoportban. Ám a kísérletvezető nem tagja a kísérleti személyek referenciacsoportjának, így nem is érzik hátrányosnak a jelenlétében hazudni. Weisel és Shalvi kísérletei elsősorban arra mutatnak rá, hogy a közös érdek és a közös csalás jelentősen növeli a nem őszinte, korrupt viselkedést. Cikkükben főképp azt hangsúlyozzák, hogy paradox módon az emberben meglévő kooperációs késztetés az, ami e korrupt helyzetben jelentősen növeli a csaló viselkedést. Véleményem szerint fontos azt is észrevenni, hogy ebben a kísérletsorozatban többször is játszik egymással ugyanaz a két játékos, ezért minden korábbi körben a valószínűleg csaló viselkedés (például A játékos hatost jelent be egymás után többször, vagy B játékos következetesen ugyanazt jelenti be, amit A mondott) egyben a csaló viselkedés elfogadására buzdítás. Tehát kommunikáció is zajlik a játékosok között. Martin G. Kocher és munkatársainak eredményei éppen arra világítanak rá, hogy a csoporton belüli kommunikáció gyors értékrendváltást, vagy mondjuk ki: morális leépülést okoz, és ez akkor is így van, ha nincs közös érdek a tagok között. Nagyon könnyű belecsúszni a korrupt döntésbe, ha látjuk, hogy a többiek is helyesnek tartják ezt, hiszen így értékelésünk és önértékelésünk nem csökken a többiekhez képest. Wouda és munkatársai rövidke cikkükben pedig azt igazolják, hogy a kísérleti személyek értékrendje, illetve a viselkedési minta jelentősen befolyásolja a csaló viselkedés gyakoriságát. Lefordítva a hétköznapi életre: egy ország mintaadó rétegeiben tapasztalható korrupció káros hatása lényegesen nagyobb, mint a közvetlenül okozott kár, bár esetenként ez sem elhanyagolható (Burai, 2017).

Valamit változott a helyzet.”

 

A cikk a GINOP-2.3.2-15-2016-00057 pályázatának támogatásával készült.