A horrorisztikus történetből nemcsak az válik nyilvánvalóvá, hogy a perzsák kegyetlenül üldözték a korrupciót, hanem az is, hogy az a társadalom legmagasabb rétegeiben is természetesen jelen volt. Egy önkényuralmi rendszerben magától értetődő, hogy az egyes emberek, akik szeretnék ügyeiket elintézni, megvesztegetik a döntéshozókat, és ez olyan mértékig természetes számukra, mint az, hogy a perzsa király alattvalói. Fel sem tételezik, hogy hálájuk anyagi kimutatása nélkül bármilyen ügyben is sikert érhetnének el.

Jó példa erre a homéroszi Odüsszeia első énekében a taphoszi Mentész esete (aki valójában Athéné istennő egyik álarca volt). Amikor el akart indulni Odüsszeusz palotájából, a hős fia, Télemakhosz így szólt hozzá:

Homérosznál mindenesetre összesen egyszer szerepel egy olyan történet, amit nemcsak a ma embere, hanem maga a költő is korrupciónak tartott. A Parisz királyfi által elrabolt Helenét visszakövetelő görög követség megölését követelte a trójai Antimakhosz, a vendégjogot lábbal tiporva, mivel Parisz megvesztegette arannyal. Ezt természetesen elutasították a trójaiak, de annyit el tudott érni Antimakhosz, hogy Helenét ne szolgáltassák vissza. Az eset annyira köztudott volt, hogy a görög sereg vezére, Agamemnón személyesen állt bosszút Antimakhosz két fián, megölve őket a csatatéren.4

Azokban az időkben, amikor az ógörög még iskolai tananyag volt, minden diák találkozhatott a Kr. e. 4. században élt Démoszthenész és Aiszkhinész szónoklataival, amelyekben a két politikus kölcsönösen korrupcióval vádolta egymást, amelyet akkor követtek (volna) el, amikor II. Philipposz makedón uralkodónál jártak együtt követségben. A fordulatos és meglehetősen szövevényes ügyben ma sem tudjuk eldönteni, egyikük vagy másikuk vádja volt megalapozott, netán egyiküké sem, és a korrupció emlegetése csak a másik politikus lejáratását szolgálta. Az biztos, hogy a szónokok műveit olvasva nyilvánvaló, hogy vagy nagyon gyakori volt Athénban a korrupció, vagy legalábbis nagyon hihetőnek tűntek az ilyesféle vádak az athéniak szemében, ezért is használták a szónokok azokat ilyen gyakran (Schuller, 1982, 29–48.).

A továbbiakban két polisz példáján mutatom be a korrupció mintáit, Spártáén és Athénén. Azért e két államot választottam, mert a legtöbb forrás ezek történetéről áll rendelkezésünkre. Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón és Polübiosz történeti munkáiból azonban nyilvánvaló, hogy a megvesztegetés ugyanúgy létezett valamennyi általunk ismert poliszban, amelyek száma a Kr. e. 5. században legalább 750 lehetett (Németh, 1999, 10.). Csak egyetlen mondatot idézek Polübiosz tizennyolcadik könyvéből: „Mivel Hellaszban már hosszú idő óta általános gyakorlat volt a megvesztegetés, és enélkül úgyszólván senki sem volt hajlandó bármiféle kívánságot is teljesíteni – hogy úgy mondjam, a megvesztegetés az aitóliaiaknál bizonyos előnyök megszerzése esetében szinte közkeletű megoldássá vált –…”5

Vagyis Lükurgosz, a legendás törvényhozó, Plutarkhosz szerint éppen azért vezette be a vaspénzt Spártában, hogy a polgárok erkölcsösebbek legyenek. A vasnak azonban van saját értéke, tárgyakat lehet kovácsolni belőle, ezért még ezt is meg akarta akadályozni Lükurgosz. Csakhogy az ecetbe mártott izzó vas valójában nem válik rideggé és megmunkálhatatlanná. Nem csak ez az információ hibás Plutarkhosz írásában. Ő azt állította, hogy Lükurgosz kivonta a forgalomból az arany- és ezüstpénzt, és helyettük vezette be a vasat. Ez azonban tévedés. A vaspénz – amely valójában méteres vasnyársakból állt (a drachma egy hatoda, az obolosz nyársat is jelent) – a régészeti emlékek alapján az ezüst- és aranypénz kialakulása előtt jelent meg, és nemcsak Spártában, hanem más poliszokban is, célja pedig nem a kereskedelem meggátolása, hanem annak elősegítése volt. A többi állam azonban a Kr. e. 6–5. században bevezette a lüdök által feltalált ezüstpénzt (az aranyveretek nagyon ritkák voltak még ekkor), Spárta azonban a Kr. e. 3. században, Areusz király idején vert először ezüstből érméket (Pagkalos, 2015).

A saját nemespénz-verés hiánya azonban egyáltalán nem akadályozta meg a korrupció lehetőségét. A Kr. e. 4. században élt filozófus, Arisztotelész a politikaelmélettel is foglalkozó Politika című könyvében a pénzsóvárságot nevezte a spártaiak legnagyobb hibájának, és az ephoroszi hivatalt betöltők korruptságára konkrét példát is hozott (Németh, 1999, 236.). Azt azonban, hogy a megvesztegetés nem egyedi esetekre korlátozódott, hanem gyakorlatilag az egész társadalmat átható erő volt, harminc évvel ezelőtt mutatta ki Karl Leo Noethlichs (1987). Ezt a három évszázadot átfogó, harminchat esetet leíró tanulmányt használta fel Béres Béla a spártai vesztegetések történetének rövid ismertetéséhez (Béres, 1992–1993).

Arisztokratész a Kr. e. 7. században történt megvesztegetése, bár több forrás is említi, történetileg talán nem teljesen bizonyos. Annál pontosabb információkkal rendelkezünk az éliszi Tiszamenosz korrumpálásáról a perzsa háborúban, Kr. e. 479-ben, a plataiai csata előtt. Az ütközet idején ez az éliszi férfi volt a görög sereg jósa. A spártaiaknak a fülébe jutott, hogy egyszer azt jósolta neki a delphoi papnő, a püthia, hogy öt nagyszerű győzelmet fog aratni. Hérodotosz szerint Tiszamenosz komolyan nekiveselkedett a testedzésnek, és öttusában indult az olüm­piai játékokon. Az utolsó versenyszámig, a birkózásig nem talált legyőzőre, de ott alulmaradt, így be kellett érnie a második hellyel, amit azonban a görögök még csak nyilván sem tartottak. Ez ütött szöget a spártai vezérek fejébe. Milyen győzelemről jósolt a püthia? Az biztos, hogy nem az olümpiairól. A két spártai király magához hívatta a jóst, és pénzt ígért neki, ha spártai hadvezérként ő is részt vesz a sereg vezetésében. Amikor Tiszamenosz látta, hogy mennyire ragaszkodnak a királyok az ő személyéhez, azt mondta, neki a pénz nem elég, adják meg számára és testvérének is a spártai polgárjogot, minden azzal járó előnnyel együtt. A két király először hallani sem akart erről, de amikor a perzsák felsorakoztak ellenük, teljesítették Tiszamenosz kérését. Így lett az éliszi jós spártai hadvezér, és Hérodotosz fel is sorolja, hogy a plataiai csatán kívül még melyik négy győzelemhez segítette hozzá a spártai seregeket.7

Az Athén és Spárta közt zajló peloponnészoszi háború utolsó tengeri csatájában, Kr. e. 405-ben Aigoszpotamoinál az athéni flotta megsemmisítő vereséget szenvedett. A bosszúéhes spártaiak minden túlélőt kivégeztek, leszámítva az egyik athéni flottaparancsnokot, Adeimantoszt. Xenophón történeti munkájában ezt azzal indokolja, hogy korábban Adeimantosz volt az egyetlen, aki az ellen szavazott, hogy a spártai hadifoglyok jobb kezét vágják le (2. könyv 1. fejezet). A híres szónok, Lüsziasz 14. beszédében azonban tényként közli, hogy Adeimantosz árulta el a hajóhadat a spártaiaknak, és Pauszaniasz Arisztokratész árulását elbeszélve megemlíti, hogy Adeimantosz pénzt fogadott el a spártai flottaparancsnoktól, Lüszandrosztól.

A tankönyveinkben dicsőséges győzelemként számon tartott, a perzsák ellen Kr. e. 480-ban vívott szalamiszi csata sem volt mentes a korrupciótól. A csata előtt az észak felől közeledő perzsa flotta elől menekülő euboiaiak (a szigetet tíz évvel korábban Dareiosz dúlta fel) könyörögtek a spártai flottaparancsnoknak, Eurübiadésznak, hogy legalább addig tartóztassák fel a perzsákat, amíg a nőket és a gyerekeket kimenekítik. A spártai azonban hallani sem akart erről, mivel látta, milyen nagy a perzsák hajóhada. Az euboiaiak ekkor Hérodotosz 8. könyve szerint az athéni Themisztoklészhoz fordultak (akinek az volt a híre, hogy nem veti meg a pénzt), és végső kétségbeesésükben 30 talanton, vagyis 180 000 drachma ezüstöt ígértek neki. Themisztoklész igent mondott, de egyedül az athéni hajókkal nem ért volna el semmit. Ekkor 5 talantont átküldött a spártai Eurübiadésznak, másik 3 talantont pedig a jelentős korinthoszi kontingenst vezető Adeimantosznak, természetesen úgy, mintha ez az athéniak pénze lenne. Hérodotosz hozzáfűzi, hogy természetesen Themisztoklész járt a legjobban, hiszen neki 22 talantonja maradt (8. könyv 5. fejezet). Így történt, hogy Euboia északi hegyfokánál, Artemiszionnál megütköztek a perzsákkal, és bár legyőzni nem tudták őket, addig feltartották hajóhadukat, amíg az euboiaiak végeztek a lakosság kitelepítésével. A szalamiszi csata előtt Athénban ketten pályáztak az athéni flotta vezetésére, Themisztoklész és a szónoklásban járatos, de gyáva és megvesztegethető Epiküdész. Amikor Themisztoklész látta, hogy a választásban Epiküdész győzhet – Plutarkhosz Themisztoklész életrajzának 6. fejezete szerint –, pénzért megvásárolta becsvágyát, így lehetett Themisztoklész a flottaparancsnok.

Kr. e. 446-ban Athén és Spárta első nagy háborúját vívta. Pleisztoanax spártai király seregével már az attikai Eleusziszt is elfoglalta, amikor hirtelen visszavonult. Thuküdidész szerint Periklész vesztegette meg a királyt. Mivel azonban Athénban a közpénzek felhasználásáról évente jelentésben kellett elszámolni, Periklész a spártai királyok említése nélkül annyit nyilatkozott csak, hogy a húsz talantont „szükséges dolgokra” fordította (Noethlichs, 1987, 145.). A megvesztegetés annyira köztudott volt, hogy a népgyűlés ezt a magyarázatot minden további nélkül elfogadta. Igaz, amikor a spártaiak tudomást szereztek az esetről, elítélték és száműzték királyukat, de csak rövid időre, mert a visszatért Pleisztoanax végül Kr. e. 409-ig uralkodott.

A legfeszültebb viszony azonban a spártai Kleomenész (ur. 520 k.–490 k.) és Démaratosz (ur. 491-ig) között volt a királyi házak történetében. Az Athén ellen készülődő Dareiosz követei bejárták Hellasz államait, és a nagykirály oldalára akarták állítani azokat. Többek között Aigina szigetállama sem utasította vissza a király ajánlatát, ezért az athéniak kérték a spártaiakat, büntessék meg az árulókat. Kleomenész partra is szállt a szigeten, és követelte a perzsákkal megegyezést kötő vezetők kiadatását. Az egyik aiginai polgár, Kriosz kiáltozni kezdett, hogy Kleomenészt nem is a spártaiak küldték, hanem az athéniak vesztegették meg. Ezt nem ő találta ki, hanem Démaratosz vádaskodott így Kriosznak írt levelében. A király tehát dolgavégezetlenül távozott. Közben Démaratosz mindent megtett Spártában, hogy megszabaduljon Kleomenésztól. Ő pedig Aigináról visszatérve és szembesülve a támadásokkal, bosszút esküdött Démaratosz ellen. Összebeszélt Démaratosz közeli rokonával, Leutükhidésszel, és Hérodotosz szerint azt állították, hogy a király nem Arisztónnak, az előző uralkodónak törvényes fia, ezért nem is uralkodhat. Arra hivatkoztak, hogy Arisztónnak két feleségétől sem született fia, ezért harmadjára legjobb barátjának feleségét vette el. Amikor azonban az asszony hét hónapra fiút szült, állítólag azt mondta, hogy ez nem lehet az én fiam. Később megbánta a kijelentését, és a spártaiak is megfeledkeztek róla, így követhette Démaratosz Arisztónt a trónon. Amikor tehát újból felmerült a vád, hogy ő mégsem Arisztón fia, a spártaiak a del­phoi jósdához fordultak segítségért. Kleomenész Hérodotosz szerint megnyerte magának az egyik legbefolyásosabb delphoi polgárt, Kobónt, hogy intézze el, a jóslat neki kedvezzen. Kobón megvesztegette az egyik papnőt, Perillát, aki így Kleomenésznek kedvező jóslatot adott. A megalázott Démaratosz elhagyta Spártát, és a perzsa uralkodó tanácsadója lett. Leutükhidész pedig követte őt a trónon (ur. Kr. e. 491–475 k.). Dicstelen hatalomátvételének nem túl sokáig örülhetett. A plataiai győzelem után a spártaiak és az athéniak sorra indították büntető hadjárataikat a perzsákkal együttműködő görög államok ellen. Leutükhidész Kr. e. 476-ban a thesszáliaiak ellen vezette a spártaiakat, és könnyűszerrel elfoglalhatta volna az egész országot, de egy nagy pénzösszeggel hagyta magát megvesztegetni a thesszáliaiaktól. Hérodotosz szerint rajtakapták, hogy a sátrában egy pénzes zsákon üldögél, ezért törvény elé idézték, és száműzték Spártából, a házát pedig lerombolták. A száműzött király Tegeába szökött, és ott is halt meg Kr. e. 469-ben. A szövevényes történetből egyértelműen látszik, hogy a spártai kül- és belpolitikában egyaránt fontos szerepet játszott a korrupció, vagy legalábbis annak vádként való megfogalmazása (Noethlichs, 1987, 155–156.).

Ryszard Kulesza nem kevesebb, mint ötvennégy athéni korrupciós esetet ismertet monográfiájában (Kulesza, 1995). Ez nem jelenti azt, hogy az athéniak korruptabbak lettek volna a spártaiaknál, csak azt, hogy Athénról, belpolitikájáról, peres ügyeiről lényegesen több forrás maradt fönn, mint Spártáról. Kulesza négy kategóriát különböztet meg munkájában:

A Szicíliából Kr. e. 424-ben eredménytelenül visszatérő három hadvezért megvádolták, hogy pénzt fogadtak el az ellenségtől, ezért nem arattak győzelmet. A vádlottak közül ketten külföldre szöktek, a harmadikukat viszont Thuküdidész szerint pénzbírságra ítélték.8

Egészen különös Nikomakhosz esete, akit azzal bíztak meg, hogy írja össze az athéni törvényeket. Lüsziasz 30. beszéde ellene irányul, sőt a szónok egyenesen halálbüntetést követelt Nikomakhosz fejére. A per előzményéhez tartozik, hogy az athéni törvényeket, népgyűlési határozatokat különböző helyeken őrizték, például az Akropoliszon és az Agorán, a legtöbbet pedig az Agora Király-csarnokában (Baszileusz-sztoa). Kr. e. 413-ban, a második szicíliai expedíció katasztrofális bukása után az athéniak ráébredtek, hogy ha nincsenek összegyűjtve és rendezve a hatályos törvények, bárki javasolhat olyan őrültséget, hogy támadják meg a távoli Szicíliát. Kr. e. 411-ben a négyszázak ugyancsak egy joghézagot kihasználva döntötték meg néhány hónapra a demokráciát. Így aztán Nikomakhosz nekilátott a munkának, ami jóval lassabban ment, mint gondolták volna. Drakón és Szolón törvényei például az Akropoliszon egy raktárban hevertek fatáblákra írva. Ezeket kellett márványfelirattá alakítani. Csakhogy Nikomakhosz nem végzett munkájával időben, hanem az eredeti négy hónap helyett hat évig dolgozott a törvényszövegeken, amiket a vádló szerint hol meghúzott, hol kibővített, egyes peres felek megrendelésének megfelelően. Végül egy kártékony politikus megbuktatásához a harminc zsarnoknak szüksége volt egy olyan törvényre, amely megengedi, hogy ne a törvényszék, hanem a tanács hozza meg az ítéletet. A vád szerint Nikomakhosz „talált” is ilyen törvényszöveget, amit a feltételezés szerint vesztegetés fejében maga írt meg. Kleophónt e gyanús törvény alapján ítélték halálra, és a harmincak bukása után ezért került Nikomakhosz Kr. e. 399-ben a bíróság elé. Azt nem tudjuk, végül elítélték-e.

Kr. e. 478-ban a becsületes Ariszteidészre bízták, hogy a létrejövő déloszi szövetség tagállamaira kivetendő adó összegét határozza meg. Ez függött az adott állam méretétől, lakosságának számától vagy nyersanyaggazdagságától. Az ezüst- és aranybányákkal rendelkező Thaszosz adója például jóval magasabb volt, mint amit a területe vagy a lakossága alapján fizetnie kellett volna. Az csak egyetlen forrásban szerepel (amit Plutarkhosz idéz), hogy állítólag a becsületes politikus pénzt fogadott volna el az ión városoktól, hogy adójuk alacsonyabb legyen. Ezt az értesülést azonban más forrás nem erősíti meg, és az esetleges vádemelés sem jelent önmagában bűnösséget.

A Kr. e. 5. század végének legellentmondásosabb, a források szerint legellenszenvesebb athéni politikusát, Kleónt azzal vádolták meg, hogy öt talantonért cserében leszállította egy szövetséges állam adóját. Az esetről egy antik kommentár számol be, amit Arisztophanész egyik komédiájához írtak. Kleón tettei között, legalábbis amikkel megvádolták, ez egy kisebb fajsúlyú eset lehetett, de a dolog így is bizonytalan, mivel csak egy nagyon késői forrásban szerepel. Az is lehetséges, hogy a per azért maradt el, mert Kleón Kr. e. 422-ben elesett a csatatéren.

Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a legnevezetesebb külpolitikai természetű vesztegetések, például Kleiszthenész és a delphoi püthia, Themisztoklész és a spártai, valamint a korinthoszi flottaparancsnok, Periklész és a spártai király ügye nem szerepel Kulesza monográfiájában, ugyanis Athénban senkinek sem jutott eszébe ezek miatt pert indítani. Vagyis az a tény, hogy Athénban szigorúan büntették a korrupciót, messzemenőleg nem jelentette azt, hogy akár állami, diplomáciai szinten ne éltek volna vele. Legfeljebb csak annyi került a hivatalos elszámolási jegyzőkönyvbe, hogy a pénzt „szükséges dolgokra” fordították.