A 19. század második felére kialakuló és az állami szervek által biztosított rend utáni elvárások helyébe a polgárság eszmevilágában egyre inkább az állam közhatalmi jogosítványait korlátozni kívánó szabadság utáni vágy lépett. Mindebből következően a jogállam fogalma „az állam és az állampolgár relációban érvényesül, a jogállamnak nem ismérve, hogy egyes állampolgárait, más állampolgárok ellenében megvédi. Nem jogállami ismérv, hogy az állam üldözi a tolvajokat és a rablókat, de jogállami ismérv, hogy biztosítja polgárai számára a véleménynyilvánítás és az információhoz hozzájutás szabadságát, az egyesülési és a gyülekezési szabadságot, a tulajdon biztonságát és szabadságát” (Békés, 2006). Arra a kérdésre, hogy a jogállam fogalmának leszűkítése az állam és a polgár kapcsolatára a büntetőjog területén változatlanul helytálló-e, a későbbiek során kívánok kitérni.

Az Alkotmánybíróság megalakulásának kezdetétől fogva – de különösen működésének első éveiben – kiemelt figyelmet fordított a jogállami büntetőjog kritériumrendszerének meghatározására.

 

 

A kontinentális jogrendszerben a büntető anyagi jog tekintetében kiemelkedő jelentőséggel bír a legalitás elve, figyelemmel arra, hogy az összes többi elvi tétel a legalitás elvére vezethető vissza. Az elv lényegét megjeleníti az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény 7. cikke, amely szerint senki nem ítélhető el olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely az elkövetés idején a hazai vagy a nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény, illetve nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. Megjegyzem a legalitás elve nem elengedhetetlen feltétele a jogállamiságnak „A precedens rendszer szerint épülő angolszász jogokban nincs minden bűncselekményre írott törvény alkotva. Léteznek több száz éves precedensek is, az ekként »bíró alkotta jog« hatályosul a törvény helyett” (Békés, 2006).

 

2.1.1. A jogállami büntetőjog szempontjából determináló szerepe van az anyagi jogi legalitás egyik tételének, azaz a nullum crimen sine lege elvének. „Ha a büntetőjog-történetben visszamegyünk, akkor látható, hogy a tényállásszerűség Cristoph Carl Stübel és Anselm Feuerbach munkássága révén az 1800-as évek elején a nullum crimen sine lege elv következményeinek végiggondolása miatt lépett előtérbe. E pontosítás után a büntetni rendelt cselekmény nem úgy általában ütközik a jogrendbe, jogtalanságot megvalósítva, hanem csak ha ez pontosan a tényállásszerűen definiált, tiltott cselekményt valósít meg […] Csak a tényállásszerűen megfogalmazott bűncselekményekből álló büntetőjog felel meg a nullum crimen sine lege elvnek […] Olyan szabad és laza szabályozás, mely pl: a magánjogban lehetséges – ahol a bíró tág mérlegelési keretek között mondhatja ki döntését – a büntetőjogban a nullum crimen-elv miatt nem elfogadható” (Pokol, 2016).

 

2.1.2. Az anyagi jogi legalitás második tétele a nulla poena sine lege elve. „A törvény uralmának tipikus derivátuma az az elv, mely szerint »nincs büntetés törvény nélkül«, ami a kiszámíthatóság követelményének egy aspektusát veszi célba – azt, hogy előre figyelmeztetni kell az embereket, hogy bizonyos fajta cselekedetek büntetést vonnak maguk után” (Aubert, 1993).

 

Megjegyzem, a nullum crimen sine lege, illetve a nulla poena sine lege elve „nem tartozik ugyan elválaszthatatlanul egybe, kialakulásuk mégis egybeesik” (Földvári, 2003).

A legalitás elvéből fakadó jogállami követelmény a kontinentális büntetőjogban a súlyosabb büntető rendelkezés visszaható hatályának a tilalma. A kontinentális jogrendszer jogállami büntetőjogi főszabálya, hogy bárkit csak az elkövetéskor hatályban lévő törvény szerint lehet felelősségre vonni és megbüntetni.5 Tehát a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elve egyértelműen meghatározza az időbeli hatállyal kapcsolatos büntetőjogi rendelkezéseket is,6 ami – a klasszikus iskola tantétele szerint – „abból az alapvető felfogásból indult ki, hogy a bűncselekmény elkövetése idején a hatályos büntetőjogi norma rendelkezéseit az elkövető ismerte, de a törvény rendelkezéseivel ellentétes magatartást tanúsított […] következésképpen viselnie kell a jogellenes magatartás hátrányos jogkövetkezményeit, még abban az esetben is, ha a cselekményének az elbírálása idején az elkövetéskor hatályos norma úgy változott meg, hogy a magatartás már nem büntetendő vagy az elkövetőre nézve előnyösebb rendelkezést tartalmaz” (Kiss, 2000). Az ex tunc hatály tilalma azonban ma már nem teljes körű, azaz a büntető jogszabály visszaható hatályú alkalmazása jogállamban sem tiltott, ellenkezőleg, kifejezetten követelményként jelentkezik, de csak akkor, ha az elbíráláskor a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el. Amint arra az Alkotmánybíróság is rámutatott, „A visszaható hatály kifejezett tilalma mellett az elbíráláskori enyhébb szabály alkalmazásának előírása a jogállamiság követelményéből fakad.”7

A tétel azt a követelményt jeleníti meg, hogy a különböző konfliktushelyzetek rendezésére elsődlegesen más jogágak normarendszerét kell igénybe venni. Másként fogalmazva a büntetőjogi fenyegetettség létrehozásának elengedhetetlen feltétele, hogy annak megteremtése szükséges legyen, azaz ne létezzen enyhébb módja a jog védelmének. Tekintettel arra, hogy a büntetőjog olyan joghátrány okozására is lehetőséget ad, amelyet egyetlen másik jogág sem tesz lehetővé, a büntetőjogi jogkövetkezmények igénybevételére csak akkor kerülhet sor, ha a más jogágak által biztosított jogvédelem nem elégséges eszköze a jogrend oltalmazásának. Tehát „A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció a büntetés szerepe és rendeltetése a jog és erkölcsi normák épségének fenntartása, akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek […] tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni; a különböző életviszonyok erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges.”8

 

Mindezek a követelmények a jogalkotó felé azt jelenítik meg, hogy a büntetőjogi jogalkotás sem a büntetendővé nyilvánítás, sem a büntetőjogi jogkövetkezmények meghatározása során nem lehet önkényes. Nem lehet tehát korlátlanul bővíteni a bűncselekmények körét még akkor sem, ha olykor a regnáló hatalom a nem kívánt magatartás bűncselekménnyé nyilvánításában látja a probléma megoldásának egyetlen lehetséges módját. Abban az esetben, ha a jogalkotó mégis ezt teszi, nem csupán megsérti az ultima ratio elvét, de azáltal, hogy csekély súlyú cselekményeket is bűncselekménnyé nyilvánít, elértékteleníti a büntetőjogi szabályozást. A jogalkotás során ugyanakkor a szükségesség mellett az arányosság követelményére is tekintettel kell lenni, tehát amennyiben a büntetőjogi kodifikáció elengedhetetlenné válik a jogalkotónak a bűncselekmény társadalomra veszélyességére figyelemmel kell meghatároznia a deliktum elkövetőjével szemben kiszabható jogkövetkezményt. Ez utóbbi követelményt egyébként a konkrét ügy elbírálásakor a jogalkalmazónak is érvényesítenie kell. „A büntetőtörvénynek a büntetés kiszabására vonatkozó szabályait olyan koherens rendszerként kell értékelni, amelyben az erre vonatkozó normák egymásra tekintettel és egymást kiegészítve alkalmazandók. Alkotmányossági szempontból a büntetéskiszabás normatív előírásainak az a rendeltetése, hogy lehetővé tegyék az elkövetőkre az arányos és a bűnösségi körülményekkel összhangban álló büntetések kiszabását.”9 Az arányosság követelményének tehát a generál prevenciót segítő absztrakt társadalomra veszélyesség körében, illetve a speciál prevenciót szolgáló individualizáció tekintetében egyaránt szerepe van.

A norma meghatározottságának fontossága már Cesare Beccaria munkáiban megjelenik, mert amint azt kifejti, „Minél nagyobb azoknak a száma, akik megértik és forgatják a törvények szent könyvét, annál kisebb lesz a bűncselekmények száma, mert kétségtelen, hogy a büntetések nem ismerése és bizonytalansága segítik a szenvedélyek rábeszélő erejét” (Beccaria, 1967). A törvényeket „forgatni” azonban csak akkor lehet, ha azok megismerhetők. „Az előreláthatóság a legfontosabb követelmény, amit egy normának teljesíteni kell. Az előreláthatóság első feltétele a hozzáférhetőség, azon belül a fizikai hozzáférhetőség” (Gellér, 2008). Alapvető jogállami büntetőjogi követelmény, hogy a bűncselekmény törvény által legyen meghatározva, miként az is, hogy a jogalkotónak a bűncselekménnyé nyilvánítás során a tilalmazott vagy az elvárt magatartást a lehető legpontosabban úgy kell definiálnia, hogy azok bárki által követhetők legyenek, a jogszabály „legyen pontos, jól értelmezhető” (Kónya, 2017). A normaadekvát magatartás tanúsításának ugyanis elengedhetetlen feltétele a normavilágosság követelményének való megfelelés, tehát az, hogy a norma tartalma az értelmezés valamely fajtájának a segítségével egyértelműen feltárható legyen. A határozott normaalkotás jogállami követelményéből fakad, hogy a jogszabályoknak egyértelműnek, ellentmondásoktól mentesnek és közérthetőnek kell lenniük, azaz a kodifikáció során arra kell törekedni, hogy a büntetőjogi rendelkezések megfogalmazására egyszerűen, a magyar nyelvszabályokra figyelemmel kerüljön sor. Ezzel azonos súlyú követelmény a pontos terminológiai egység, azaz a terminus technicusok precíz definiálása. Amennyiben a büntetőjogi tilalom vagy elvárás megfogalmazása érthetetlen, pontatlan, többfajta, esetleg egymásnak ellentmondó jelentéstartalommal bír, a norma címzettjei nem tudják eldönteni, hogy mi az elvárt, illetve követendő magatartás. A jogállami büntetőjog elvárásai szerint tehát „a büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével tilalmazott magatartást leíró diszpozíciónak, határozottnak, körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie. Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki, és elég határozott-e.”10

Az analógia tilalma a jogállami büntetőjog egyik alaptétele. Számos szerző (például Földvári József, Kádár Miklós, Kálmán György) teljeskörűen elveti az analógia alkalmazhatóságát, valójában azonban az analógia csak akkor sérti a jogállami követelményeket, ha azt a maga teljességében valamely bűncselekmény törvényi tényállásába nem illeszkedő magatartásra alkalmazzák.11 Ilyenkor ugyanis ténylegesen létezik egy jogilag szabályozott és egy jogilag nem szabályozott szituáció, a jogi analógia által pedig a jogalkalmazó a determináló jellegű elemek azonossága alapján a másodlagos körülmények eltérése ellenére egy norma hatályát kiterjeszti a norma, azaz a jog által nem szabályozott tevékenységre. „Mindez azt jelenti, hogy bár a jogalkalmazó tisztában van a jogszabályban megjelenő jogalkotói akarattal, illetve azzal, hogy a jogalkotó akarata a kialakult szituációra minden kétséget kizáróan nem terjedt ki, az adott jogszabályt a szabályozatlanul hagyott életviszonyra mégis alkalmazza. Lényegében tehát a jogalkalmazó kiterjesztő értelmezést valósít meg. A kontinentális jog által elismert és értékesített nullum crimen sine lege, valamint a nulla poena sine lege elvéből fakadóan azonban a büntető anyagi jog körében a büntetőjogi felelősség megállapítását vagy a büntetőjogi felelősség körének bővülését eredményező analógia alkalmazása fogalmilag kizárt.” (Belovics, 2017)

A kétszeres értékelés tilalmát deklaráló tétel a tág értelemben vett büntetőjog minden területére, azaz a büntető anyagi jogra, a büntetőeljárás jogra, illetve a büntetés-végrehajtási jogra egyaránt kihat. Az anyagi büntetőjog körében azt a követelményt jeleníti meg, hogy a jogalkotó által egyszer már értékelt körülményt a jogalkalmazó nem vonhatja mérlegelési körébe. Így például a büntetés kiszabása során nem lehet enyhítő tényezőként értékelni azt a tényt, ami megalapozza a privilegizált esetet, de súlyosító sem lehet az elkövetésnek olyan módja, ami viszont létrehozza a minősített esetet. A kétszeres értékelés tilalma tehát annak a megakadályozására hivatott, hogy bármilyen egyszer már értékelési körbe vont ténynek vagy körülménynek ismételten jelentőséget tulajdonítsanak.

Az eddig bemutatott tételek azon az elméleti kiindulóponton alapulnak, amely szerint a jogállami büntetőjog követelményrendszerének az állam és az állampolgár kapcsolatában kell érvényesülnie, azaz, hogy a jogállamnak nem ismérve, hogy polgárait másoktól megvédje, hogy a jogalkotás, illetve a jogalkalmazás körében a jogsértő magatartást kifejtő személyek cselekményeivel szemben is oltalmat nyújtson. Álláspontom szerint addig, amíg a XIX. század végén Európa nyugati felén, Közép-Kelet Európában pedig a XX. század végéig a hatalmi struktúrát diktatórikus vonások jellemezték, a jogállamiság hangsúlyainak az állam és a polgárok relációjára való vonatkoztatása elengedhetetlen volt. A társadalmi-politikai változások eredményeként azonban napjainkban a jogállami büntetőjog feladatkörébe tartozónak kell tekinteni annak védelmi funkcióját is, azaz, hogy a büntetőjognak oltalmaznia kell a fennálló társadalmi, gazdasági, állami rendet, a polgárok személyét és jogait.

A jogállami büntetőjog alapvető jellemzője tehát, hogy érvényesülnek azok az elvek, amelyeknek létezését az állam szerveinek, így különösen a törvényhozásért, valamint a jogalkalmazásért felelős szerveknek garantálniuk kell. Ezek az alapelvek keretek közé szorítják a jogalkotást, és gátját képezik a bírói önkénynek. A 21. századi viszonyok között azonban a jogállamiság már nem csupán a törvényhozói és a bírói hatalom korlátozására hivatott, hanem a védelmi funkciónak a polgárok egymás közötti kapcsolatában is érvényesülnie kell.