Jóllehet, pályám akkortájt éppen a történészség felé irányított, magamat elsősorban költőnek fogtam fel, vagyis a Szluckij-féle felosztásban a gyöngébb oldalra kerültem. Mindazonáltal mélységes áhítattal csüggtem a természettudomány és a technika sikerein, maga az irodalom is ez irányba terelt a sci-fitől a dürrenmatti Fizikusokig, nem is szólva kommunista meggyőződésemről, mely szerint a két rendszer békés versenyében – ezzel a jelszóval próbált Nyikita Hruscsov némileg sportszerű jelleget adni a hidegháborúnak –, szóval ebben a konfrontációban a tudománynak döntő szerepe lesz. Komolyan izgatott, hogy ki hódítja meg előbb a világűrt, kinek sikerül jobban – mekkora jelszó volt egészen Csernobilig! – „az atomenergia békés célokra történő felhasználása” és a végtelen szűzföldek termékennyé tétele. Képzeletemben valóságos szocialista polisszá szépült a dubnai nukleáris kutatóközpont, az obnyinszki biológiai intézet, ám leginkább a Novoszibirszk peremére telepített „Akademgorodok” – közepében a „Café Integrallal”.

Hargittai Pista két évfolyammal fölöttem járt az egyetemen, s ez a kétévnyi különbség azt jelentette, hogy hozzám képest felnőtt volt. Engem akkoriban irodalmi dicsőségemen és elhúzódó kamaszkorom szerelmi csalódásain kívül leginkább a világ megváltása foglalkoztatott, míg az ő univerzumában a molekulaszerkezet-kutatás foglalta el a legfőbb helyet, amelyről nekem természetesen a leghalványabb segédfogalmam sem lehetett. Ráaadásul vastag angol nyelvű szakkönyveket olvasott, amelyeket az ínyencek nyugati kiadványok lekopírozott lapjaiból kötöttek egybe, s terjesztették afféle tudományos szamizdatként. Legnagyobb vállalkozásának mégis azt tekintettem, hogy levelezésbe fogott Wigner Jenővel, az akkortájt Nobel-díjassá lett fizikussal, és történészként is fölöttébb imponált nekem, hogy az elsők között eredt nyomába a Gulágban eltűnt Bauer Ervin biofizikus (Balázs Béla író testvéröccse) tragikus sorsának. Ez a törekvése talán valamelyest megelőlegezte későbbi tudománytörténeti munkásságát.

Furcsa barátság kötődött közöttünk, én az ő témáihoz mit sem konyítottam, őt viszont minden érdekelte, ami akkoriban engem foglalkoztatott. Leginkább passzív és aktív humorérzékünk hozott közel egymáshoz bennünket, amelynek legfőbb tárgya a szovjet ideológia és valóság közötti diszkrepancia volt. S noha az egyetem elvégzése után végleg kettévált az utunk, minden újabb alkalmi találkozás visszahozott valamit a diákkor cinkosságából. Egy-két alkalommal abban a megtiszteltetésben részeltetett, hogy egy-egy angol vagy orosz versidézetet fordíthattam aktuális munkáihoz – s ilyenkor igyekekeztem kitenni magamért, noha eredeti lírikusi mivoltból már csak a rím- és ritmuskészség maradt meg, amelyet Borisz Szluckij félig tréfásan, félig komolyan állít szembe a logaritmussal.

Most, hogy Hargittai István és Hargittai Magdolna budapesti és New York-i tudománytörténeti sétáját a harmadik – engem önéletrajzi okból legszemélyesebben érintő – moszkvai kirándulása követi, ennek a dúsgazdagon adatolt és illusztrált műnek olvastán kissé visszamenőleg is restellem magamat ifjúkori naivságomért, amely a fizikusok-lirikusok vita nyomán elhitette velem, hogy a reáltudományok és a technika valóban előnyösebb helyzetben volt a szépművészeti alkotásnál. Mert egyfelől tény ugyan, hogy a mindenkori hivatalos kultúrpolitika könnyebben találhatott fogást egy modernista versen, absztrakt festményen, dodekafon zeneművön, mint egy részecske felfedezésén, vegyelemzésen vagy számelméleti fejtegetésen, ám ezek a konkrét tudományok, mint a számtalan kőbe vésett emlékből kitűnik, ugyancsak megszenvedték a hozzá nem értő döntéshozók szüntelen beavatkozását. Itt nemcsak egyes tragikus sorsokra gondolunk – Nyikolaj Tyimofejev-Reszovszkij, Nyikolaj Vavilov, Szergej Koroljov vesszőfutására –, hanem egész tudományágak – genetika, kibernetika – évtizedekig tartó tabusítására, „burzsoá áltudományként” történt megbélyegzésére, ami nemcsak erkölcsi, hanem milliárdokban mérhető gazdasági károkat is okozott az országnak. Érthető, hogy a Sztálin halálát követő „olvadás” után a szovjet tudósok új nemzedéke előszeretettel fordult a kulturális életet megújító törekvések felé – a „fizikusok” szívesen olvasták a „lírikusok” új termését – Obnyinszkban, Dubnában és az Akademgorodokban szívesen látták a hivatalos kultúrából kirekesztett írókat és bárdokat. Az sem tekinthető véletlennek, hogy az emberi jogokért folyó küzdelem emblematikus alakja épp egy neves atomfizikus, Andrej Szaharov lett.

Fontosabb ennél, amit a moszkvai séták eredményéből megtudunk, és a kép­anyagból érzékelünk, a tudománynak az a több évszázadra visszanyúló, elpusztíthatatlan vitalitása, amely a legmostohább feltételek között is újrateremti magát, védelmezi intézményeit és teljesíti kettős rendeltetését: egyfelől tárgyának közvetlen gyakorlását és továbbadását, másfelől pedig akár a hivatalos tekintélyekkel dacolva is a szabad gondolat és innovativ cselekvés civilizációs küldetését.