A tanulmány „a fizika egyik fejedelmének”, Eötvös Lorándnak (1848–1919) rövid vallás- és közoktatásügyi miniszteri tevékenyégét tekinti át, halálának 100. évfordulója alkalmából. Az akadémikus, egyetemi tanár nem tartotta magát politikusnak, mégis 1894–95-ben számottevően járult hozzá a kötelező polgári házasságot és a vallásszabadságot kimondó törvények elfogadtatásához, továbbá a közoktatás modernizálásához. Közéleti magatartására és liberális gondolkodására édesapja, Eötvös József példája gyakorolt döntő hatást, amelyet a szerző kettejük levelezése alapján mutat be.

 

 

 

 

The paper gives an overview on the ‘Prince of Physics’ working as the Minister of Religion and Public Education in Hungary, on the occasion of the 100th anniversary of his death. However, he did not consider himself a politician, Loránd Eötvös (1848–1919) significantly contributed to the acceptance of the compulsory civil marriage law and the declaring of religious freedom in 1894/95. He also made serious efforts in the modernization of public education. The example of his father, József Eötvös had a decisive influence on his liberal thinking and public roles. The Author shows this deep and friendly relationship with the help of their correspondence.

 

 

 

 

 

Eötvös Loránd valójában nem volt politikus, vallás- és közoktatásügyi miniszeri megbízatása csupán epizódszerep a pályáján. Mindössze hét hónapig ült a miniszteri székben (1894. június 10-től 1895. január 15-ig), alig egy tucatnyi kor­mány­ülésen vett részt, parlamenti felszólalásainak száma sem haladja meg a tízet. Hogy mennyire nem tekintette karrierlehetőségnek az országos politikát, azt jól jelzi, hogy miniszteri távozását követően néhány hónapon belül képviselői mandátumáról is lemondott, véglegesen befejezve ezzel a politikusi munkát. Utolsó képviselői ténykedése egyébként az volt, hogy beadványban kérvényezte: hadd végezhessen fizikai és geodéziai kísérleteket az épülőfélben lévő Országház kupolacsarnoka alatti pincerészben. Meglepő kérését azonban udvariasan elutasították.2 Politikusként is megmaradt tudósnak (Buday–Budayné, 1986, 262–273.).

 

 

 

 

Fennmaradt levelezésükből kitűnik, hogy kapcsolatuk Loránd egyetemista éveire partneri, baráti viszonnyá alakult, megőrizve a tiszteletteljes, ám mégis szeretetteljes, bensőséges légkört. Az apa miniszterként őszintén feltárta fia előtt politikusi dilemmáit, beavatta egy-egy döntése hátterébe, bizonyos kérdésekben pedig kikérte az akkor huszonéves fiú véleményét. Gyakori téma volt közöttük például a közoktatás átalakításának az ügye, valamint az egyházak autonómiája és a vallásszabadság kérdése. Eötvös Loránd későbbi nézetei már apjához írt leveleiben megmutatkoztak: politikai csatározásokban edződött édesapjánál határozottabb (úgy is mondhatnánk: merevebb) liberális álláspontot fogalt el, ami nyilvánvalóan az eszmékért lelkesedő fiatalság világlátásából is fakadt. Némi kritikai felhangot is kihallhatunk édesapjához intézett mondataiból: „Érdekkel várom a vitát, mely a szünidők végeztével törvényjavaslataid fölött fog keletkezni, s őszintén mondom reménylem, hogy az egy és más javítást fog tenni azokban, melyeket te alig tehettél. […] Kíváncsi vagyok a polgári házasság kérdésére is, mert a vallási törvényben tisztán kimondva nem találtam, hogy az kötelezett [kötelező] legyen-e vagy sem, a lapokban pedig nézeteidről e tárgyban a legkülönfélébbeket olvastam. […] Magam is sajátosnak tartom, hogy e tárgyakról írok neked, ha csakugyan az, úgy nevess soraim felett.”3 Eötvös József minden erőfeszítése dacára 1870-ben végül nem született törvény sem a vallásszabadság tárgyában, sem az állam és az egyházak viszonyának rendezésével kapcsolatban (Cieger, 2013).

 

 

 

 

1894 júniusában, zaklatott politikai helyzetben, az egyházpolitikai törvényjavaslatok heves vitája kellős közepén vette át a kultuszminisztérium irányítását, a többedszerre átalakított Wekerle-kormányban. Egy anekdota szerint éppen tarokkozás közben kopogtatott be hozzá Wekerle Sándor a miniszterség ajánlatával, amit Eötvös azonnal el is fogadott, majd pedig visszatérve a kártyaasztalhoz rögtön felkérte Pulszky Ágostot, hogy legyen az államtitkára (Emmer Kornélt idézi Kupa, 1999).

 

 

 

 

Eötvös miniszterként a képviselőházban, de különösen a főrendek előtt védelmébe vette az egyházpolitikai javaslatokat, melyeken saját bevallása szerint „az atyai kéznek munkája” is meglátszik. Úgy vélte, hogy a világban uralkodó korszellemtől nem zárkózhatnak el a magyar döntéshozók sem, le kell bontani a katolikus vallás államvallás jellegének utolsó maradványait is, mert ezáltal a kereszténység megszabadulhat számos, az évszázadok során ránehezült béklyótól (például megvalósulhat az egyház autonómiája): „Mert a kereszténység nem mint az állam vallása, hanem mint az elnyomottaknak a vallása keletkezett, ezért nem is az állam befolyását, hanem az egyénnek szabadságát és törvény előtti egyenlőségét iparkodott helyreállítani.” (Eötvös L., 1964, 229.) Feltétlenül hitt a tudományok erejében és az emberiség haladásában, valamint elutasította a modern világ morális hanyatlásával kapcsolatos nézeteket: „És én merem állítani, hogy az emberiség a múlttal szemben nemcsak hatalmasabb, hanem talán még jobb is lett…”. Nem tartott attól, hogy az általános vallásszabadság elvét kimondó törvényjavaslatban szereplő felekezeten kívüliség (tehát a vallástalanság lehetősége) erkölcsi romlásba sodorhatná a társadalmat, hiszen az állam a kiskorú gyermekek számára meghagyja a vallásoktatás kötelezettségét, ám nagykorúként az állampolgár már maga dönthessen arról, hogy miként gondolkodik a világ dolgairól és miként gyakorolja hitét (vagy éppen nem). Hajlíthatatlan liberálisként, a világra nyitott kozmopolita gondolkodásban sem látott veszélyt, mondván, a honfoglaló magyarság is lemondott számos szokásáról, és Európába érve átvette annak eszméit, hitét: „Azért én úgy látom, hogy a kozmopolitikus eszméknek egy olyan része, amely ha itt, ebben az országban meghonosodik, s a nemzet sajátjává válik, nem lesz a mi magyarságunk ellensége” – mondta egyházi vezetők és konzervatív főurak előtt 1894 októberében (Eötvös L., 1964, 233.). Ha nem is feltétlenül e gondolatok hatására, hanem sokkal inkább az informális nyomásgyakorlásnak köszönhetően (ti. az ellenzők egy részét rábírták a szavazástól való távolmaradásra), végül a Főrendi Ház csekély többséggel elfogadta a polgári házasságkötést és a gyermekek vallását szabályozó törvényeket (1894: XXXI–XXXIII. tc.). 1895 folyamán – tehát már Eötvös távozása után – a zsidóság teljes egyenjogúsításáról és a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvények is megszülethettek (1895: XLII–XLIII. tc.). Hagyatékában fennmaradt például a pécsi izraelita hitközség ünnepi határozata, amelyben köszönetet mondanak a törvények elfogadtatásában játszott szerepéért: „Nagyméltóságú Báró Eötvös Loránd úrnak a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, aki lánglelkű örököse és hordozója nemcsak annak a névnek, amely hazánk és felekezetünk évkönyveiben örökkön fénylő betűkkel van beírva, hanem lelkes és tetterős bajnoka is azoknak a halhatatlan eszméknek, melyek e dicső névhez fűződnek” – szól a hitközség méltatása.12