Az országok hosszú távú gazdasági teljesítményét Robert E. Hall és Charles I. Jones (1999) szerint elsődlegesen az egyének és a vállalatok számára ösztönzőket teremtő, intézményeket és kormányzati politikákat magában foglaló társadalmi infrastruktúra alapozza meg, olyan gazdasági környezetet teremtve, mely elősegíti a képességek, készségek, azaz a humán tőke, valamint a beruházásokon keresztül a fizikai tőke felhalmozását, továbbá az innovációt és a technológiatranszfert, melyek hozzájárulnak a kibocsátás növekedéséhez. A gazdasági intézmények nemcsak a tőkefelhalmozást ösztönzik, hanem a jobb technológia létrehozását, átvételét, alkalmazását is. Daron Acemoglu és szerzőtársai szerint (2005) az intézmények legfőbb feladata a tranzakciók lebonyolításához szükséges szerződéskötés megkönnyítése, a piacok működésének és az erőforrások elosztásának hatékonyabbá tétele, valamint olyan környezet kialakítása, mely pozitívan hat a beruházási hajlandóságra. Az intézmények lassan változnak, ezáltal kiszámíthatóságot biztosítanak a gazdaságban, melynek köszönhetően képesek az innováció melletti bizonytalanság csökkentésére is.

A technológiai változásokat intézményi átalakulások kísérik, az új technológia megjelenése és alkalmazása, a gazdasági-technológiai paradigmaváltás intézményi változásokat is generál. A technológiai és az intézményi változások kölcsönhatásának, valamint az intézmények gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásának vizsgálatát Pavel Pelikan az evolúciós közgazdaságtan keretei közé illeszti. A technológia és az intézmények koevolúciós fejlődési modellje alapján az intézmények teremtik meg a technológiai változások lehetőségét, melyek abszorpciója azonban intézményi változásokat igényel (Pelikan, 2003). Az ipari forradalmak vizsgálata a technológiai és intézményi változások összefüggésénél azért releváns, mert minden korszakban a meghatározó technológia más-más intézményeket igényel, vagyis alkalmazkodni kell az adott kor kihívásaihoz. A technológiai változásokat a tudás gyakorlati alkalmazása generálja, amelyhez szükséges ismeretek és készségek megszerzésének irányát az intézményi keretek szabják meg (North, 1990, 78.). A tudomány és a technológia kölcsönösen hatnak egymásra, a technológiai fejlődés irányt mutat a tudományos kutatásoknak, a tudomány pedig megalapozza az új technológia létrehozását (Mokyr, 2003). Azok az országok sikeresebbek, amelyek olyan intézményi környezetet alakítottak ki, mely gyorsabban és jobban tud alkalmazkodni a változásokhoz. A megváltozott körülményekhez való folytonos alkalmazkodás a fenntartható intézményrendszer alapja, amely a gazdasági növekedés feltétele (Czeglédi, 2005).

Az új intézményi közgazdaságtan kiemelkedő képviselője, Douglass North szerint az intézmények az emberek által kialakított korlátok, amelyeket a közöttük kialakuló gazdasági, társadalmi és politikai interakciók szabályozására hoznak létre (North, 1990, 3.). Az intézmények northi értelmezésében vannak formális és informális, azaz írott és íratlan szabályok, ugyanakkor különbséget lehet tenni a társadalom játékszabályai, valamint a játékosok, azaz a szervezetek között. A technológiai fejlődés szempontjából a politikai, gazdasági és jogi szabályokat, valamint a szerződéseket magában foglaló formális korlátok közül elsősorban a törvények és tulajdonjogok lényegesek, míg az informális korlátozások, mint a normák és a viselkedési szabályok kiegészítik és növelni tudják a formális szabályok hatékonyságát (North, 1990, 46–47.). Egy új technológiában rejlő lehetőségek kiaknázásához intézményi változásokra is szükség van. Az informális intézményeken nehezebb változtatni, a társadalmi szerkezetátalakulás eredményezheti ezen korlátok megváltozását. A politikai rendszer könnyebben képes a formális szabályokat a megváltozott körülményekhez alakítani. Hatékonyan működő piacon a szabályozás ösztönzi a tanulást, a tudás gyarapítását, ily módon innovációt indukál.

Richard R. Nelson (2002) az intézményeket társadalmi technológiaként definiálta, amely a szereplők között kialakuló interakciók és tranzakciók, valamint szokások és szabályok összessége, míg a fizikai technológia az a rutin, mellyel a gazdasági szereplők az inputokból outputot állítanak elő. Az új rutin megtanulása, azaz az új technológia megjelenése költséges és kockázatos, a gazdaságban történő alkalmazásával összefüggésben értékelődik fel a társadalmi technológia szerepe. A technológiai fejlődés a mokyri értelemben vett mikro- és makrotalálmányok jelentette fizikai technológia, valamint az intézményeket és a szervezeteket magában foglaló társadalmi technológia kölcsönhatásában nyilvánul meg (Kapás, 2007).

Az intézményi környezet összetettségében egyfajta rendszert teremt Óliver Williamson (2000), aki a társadalmi elemzés négy szintjét különbözteti meg, ahol minden szint korlátot jelent az alatta lévő számára. A struktúra mentén jól jellemezhetők a technológiai fejlődés intézményi vonatkozásai (1. táblázat).

Acemoglu és szerzőtársai (2005) a hosszú távú gazdasági növekedést meghatározó intézményi tényezők esetében gazdasági és politikai intézmények között tesznek különbséget. A politikai intézmények a politikai hatalom társadalmon belüli megosztását determinálják, míg a gazdasági intézmények ösztönzőket és korlátokat is teremtenek a gazdasági szereplők számára, mely révén meghatározzák a gazdaság működését. A politikai hatalom két típusa különíthető el. A kollektív cselekvés és az erőforrások birtoklása révén társadalmi csoportok által birtokolt de facto politikai hatalom nyomást gyakorolhat a kormányzási formát és a politikai berendezkedést meghatározó de jure politikai hatalomra, hogy számukra kedvező politikai és azokon keresztül gazdasági intézményeket alakítson ki. Az állam a politikai intézményeken keresztül képes befolyásolni a gazdasági szereplők viselkedését, tehát a politikai hatalom jelentős hatást gyakorol a gazdasági intézmények hatékonyságára.

Az erőforrás-elosztást determináló és lassan változó politikai intézmények befolyásolják tehát a gazdasági intézmények kialakulását, melyek két fő csoportját alkotó tulajdonjogi és szerződéses intézmények közvetlenül hatnak a gazdaság teljesítményére (Acemoglu et al., 2005). A tulajdonjog védelme az elit és a kormány által történő kisajátítás kockázatát redukálja, míg a szerződéses intézmények az egyenlő szereplők közötti tranzakciók lebonyolításához szükséges szerződések megkötésének hátterét biztosítják. A hatékony gazdasági intézmények garantálják a tulajdonjogok védelmét, miközben relatíve egyenlő hozzáférést biztosítanak az erőforrásokhoz a társadalom tagjai számára, mely azonban nem feltétlenül generál növekedést (Acemoglu et al., 2005).

A technológiai változás egyfajta sokkhatásként éri a gazdasági szereplőket, mely megváltoztatja az erőforrás-allokációt és az intézményi struktúrát is. Az új technológia bevezetését különböző érdekcsoportok megakadályozhatják, ily módon a gazdasági változások de facto politikai hatalomra gyakorolt hatása kulcstényező a haladás megvalósulásában. A schumpeteri „kreatív rombolás” során az új technológia kiszorítja a régit, mely révén lesznek politikai és gazdasági vesztesek is. A gazdasági vesztesek járadékukat és piaci pozíciójukat veszíthetik el az újdonság megjelenésével, míg a politikai vesztesek a hatalmat, mely által az intézmények alakításának privilégiumát is. A régi és új technológiák tulajdonosai között tehát érdekütközések alakulnak ki, így az érdekcsoportok, valamint az új technológia alkalmazását akadályozó, országonként eltérő korlátok szerepe lényeges a technológiai fejlődés realizálódásában, melyek közül Czeglédi Pál (2010) a tulajdonjogok biztonsága és az érdekcsoportok mellett, az informális intézmények és a tranzakciós költségek jelentőségét is hangsúlyozza. Az új technológia létrehozásának és átvételének is alapvető intézményi feltétele a tulajdonjogok biztonsága, mely az állam, illetve politikai elit által történő kisajátítás elleni védelmet jelenti elsősorban. Acemoglu és szerzőtársai (2005) országkeresztmetszeti regressziós számításai alátámasztják ennek jelentőségét, eszerint a kisajátítási kockázat elleni védelem, azaz a tulajdonjogi biztonság és a GDP pozitív irányú kapcsolatot mutat. A tulajdonjogok biztosítása nélkül nem motivált a szereplő, hogy befektessen egy új technológiába. A tulajdonjogok kikényszerítésében az állam szerepvállalása lényeges, a politikai hatalommal rendelkezőknek biztosítaniuk kell a magántulajdon biztonságát, és el kell kötelezniük magukat amellett, hogy ők sem sértik meg azokat.

Az intézmények különböző szempontok szerint csoportosíthatók tehát attól függően, mely tulajdonságukra helyezzük a hangsúlyt, és milyen kontextusban vizsgálódunk. A technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés vonatkozásában elsősorban a formális és informális, valamint a gazdasági és politikai intézmények elkülönítése lényeges. Az intézményrendszer kialakulásában meghatározóak a társadalmi berendezkedés, a társadalom tagjai által vallott értékek, normák, magatartási minták. A formális szabályok biztosítják a gazdasági működés feltételrendszerét. A hatalommegosztás és az érdekcsoportok nagymértékben befolyásolják azt, hogy egy adott gazdaságban milyen intézmények vannak.

A jövedelmi, technológiai és intézményi összefüggéseket jól szemléltethetjük országok tanulmányozásán keresztül. Mancur Olson (1996) rámutat, hogy az országok közötti jövedelmi eltérések nem magyarázhatók csupán a humán és fizikai tőke különbözőségeivel, plauzibilis magyarázatot az országok között minőségben eltérő intézmények és gazdaságpolitika adhatnak. Acemoglu és szerzőtársai (2005) Dél- és Észak-Korea példáján illusztrálják, hogy azonos földrajzi, történelmi és kulturális háttérrel rendelkező gazdaságok esetében a fejlődési pálya eltérései döntően az intézményi berendezkedéssel magyarázhatóak. Európában is jelentősen hozzájárult az intézményi környezet az országok közötti jövedelemegyenlőtlenségek kialakulásához. A közép- és kelet-európai országok lemaradása a II. világháborút követő politikai berendezkedésnek köszönhetően kialakult intézményrendszerük sajátosságaival magyarázható.

A 18. század végén, Nagy-Britanniában kibontakozó ipari forradalom egy átfogó technológiai, gazdasági és társadalmi változást indított el, amely új irányba terelte a közgazdasági gondolkodást. Mokyr (2004) az ipari forradalmat vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a teljesen új, előzmények nélküli makrotalálmányok, amelyek lényegében determinálták az ipari forradalmat, valamint a meglévő dolgok tökéletesítésére, leegyszerűsítésére irányuló mikrotalálmányok komplementaritása adta az ipari forradalom elsöprő erejű gazdasági hatását, amely elindította a jövedelmek növekedését. Nem maguk a találmányok voltak fontosak, hanem a terjedésük, annak a társadalmi környezetnek a minősége, amelyben érvényesülhetett makrogazdasági hatásuk. Abban a korban a briteknek ugyanis nem volt olyan tudományos előnyük, mely magyarázta volna a technológiai előnyüket (Mokyr, 2004). Az első ipari forradalom vezető nagyhatalma, Nagy Britannia azonban fokozatosan elvesztette technikai fölényét. Napjainkban az innováció területén kiemelkedő teljesítményt a skandináv államok nyújtanak. Az Európai Unió 2018-as innovációs eredménytáblája alapján Svédország Európa vezető innovátor országa, melyet Dánia, Finnország, Hollandia és az Egyesült Királyság követ (Eurostat, 2018). Az innovációs teljesítmény mérései alapján Nyugat-Európa és a skandináv államok között egyre jobban éleződik a technológiai rés. Az empirikus tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy a brittel élesen ellentétes központosított struktúra is hatékony a technológiai fejlődés számára, olyan egyedi eredmények valósulnak meg, melyek alapján a modell sikeressége nem kérdőjelezhető meg. A kvalitatív illusztrálás alapján tehát az is láthatóvá válik, hogy eltérő intézményi berendezkedésű országokban is lehet kimagasló innovációs teljesítményt elérni, azaz nincs intézményi egyenrecept a technológiai fejlődéshez.