Fontos azonban jelezni, hogy a szakirodalomban mindmáig erősen vitatott, mikor és milyen helyzetben indokolt a nemzetközi migráció biztonsági kérdésként való tárgyalása. E dilemma szorosan kötődik ahhoz, hogy a migráció olyan jelenség, amely egyszerre jelent lehetőséget és kihívást, amelynek előnyei és hátrányai egyaránt vannak. A kibocsátó, többnyire szegényebb országok számára például egyértelműen előnyt jelent, hogy kevesebb embert kell eltartaniuk, így csökken a rendelkezésükre álló erőforrásokat terhelő nyomás, a migránsok pedig megkeresett jövedelmük egy részét hazautalják. A kibocsátó országokat érintő hátrányok között említhetjük a fiatal, munkaképes, jó képességű és képzett populáció elvesztését, a családok szétszakadását, illetve azt, hogy a migráció következtében kiegyensúlyozatlanná válik a társadalmi korfa, és az otthon maradó idősek miatt nő a halálozási ráta. A migráció a befogadó országok számára is számos előnnyel járhat: olcsóbbá válhat a munkaerő, segíthet felszámolni a munkaerőhiányt, betölthetővé válnak a népszerűtlen, képesítést nem igénylő, alacsony presztízsű munkakörök, sőt – kisebb számban ugyan, de – esetenként a magasabb képesítést igénylő hiányszakmák is (például orvos), és a migránsok növelhetik a társadalom kulturális sokszínűségét is. Emellett gátat szabhat a lakosságcsökkenésnek és a társadalom elöregedésének. Hátrányként jelenhetnek meg viszont a nyelvi problémák, a kialakuló etnikai, vallási és kulturális feszültségek, az egészségügyi és lakhatási ellátórendszerek növekvő terhelése. Emellett a saját állampolgárok egy része elvesztheti munkahelyét a beáramló munkaerő miatt, illetve a migránsok megjelenése ösztönözheti a saját, jó képességű, képzett munkaerő elvándorlását is. A kép tehát korántsem fekete és fehér, mint azt a nemzetközi migrációs diskurzusban részt vevők gyakran állítják vagy láttatják.

A modernkori történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a migráció szinte kizárólag akkor vált biztonsági problémává, amikor annak következményeit az államok vagy államközösségek nem tudták kezelni. Hol azért, mert nem számoltak a migráció hosszabb távú társadalmi következményeivel, hol egyszerűen azért, mert olyan nagy tömegben érkeztek a migránsok, hogy a helyi adminisztráció képtelen volt a normál politika keretei között fogadni és letelepíteni őket. Döntő többségükben ez utóbbi miatt alakultak ki migrációs válságok a második világháború után. Például a Kelet-Közép-Európából kitelepített 12 millió német miatt 1945–50 között Németországban; 1947-ben a függetlenné váló Pakisztánból és Indiából menekülő 14 millió fő miatt. 1971-ben Indiában a bangladesi függetlenségi háború elől menekülő 10 millió bengáli miatt, illetve 1979–80-ban Pakisztánban az Afganisztánt a szovjet megszállást követően elhagyó 6,3 millió afgán menekült miatt. Hasonló jelenségnek lehettünk tanúi Malawiban, az 1976 és 1992 között zajló mozambiki polgárháború elől menekülő 5,7 millió mozambiki miatt, illetve 1992-ben Németországban és a volt Jugoszláviával szomszédos országokban a boszniai háború elől menekülő 2,5 millió muszlim és horvát nemzetiségű menekült miatt (DePillis et al., 2015). S persze ilyennek tekinthetjük a 2015-ös európai migrációs és menekültválságot is, amikor egyetlen év alatt több mint 1,22 millió első alkalommal menedéket kérő érkezett az Európai Unió területére. Részben ez utóbbi válság kapcsán szembesült a szélesebb európai közvélemény azzal is, hogy a migráció kezelése stratégiai szemléletet és hosszú távú elkötelezettséget igényel az államoktól annak érdekében, hogy következményei a későbbiekben se okozzanak biztonságpolitikai problémát. Jó példa erre a migránsok sikeres társadalmi integrációjának biztosítása, melyet az 1950–60-as években Európába települt vendégmunkástömegek esetében – átmenetinek gondolva itt-tartózkodásukat – nem tartottak kulcsfontosságú feladatnak a nyugat-európai országok, vagy legalábbis az erre vonatkozó törekvéseket nem vitték következetesen végig, s ezzel jelentősen megnehezítették leszármazottaik társadalmi integrációját is, melynek problémáival azonban a jelenlegi társadalmak szembesülnek (Hübschmann, 2015, 13–14.). A 2015-ös válság hatására látszik megerősödni az a szemlélet is az európai közvéleményben, hogy a kontinensek közötti nemzetközi migráció növekvő hullámaira nem elég Európa határainál reagálni (SVKK Nézőpontok, 2015).

A migrációval foglakozó szakirodalom érthető módon, nem általában a nemzetközi migrációt, hanem elsősorban annak irreguláris formáját tartja biztonságpolitikai szempontból releváns jelenségnek (Wohlfeld, 2014, 64–65.). Az államok és társadalmak ugyanis szabadon eldönthetik, hogy kikkel akarnak vagy hajlandók együtt élni, s ideiglenes befogadási kötelezettségük csupán a kényszermigránsok nemzetközi jog által meghatározott típusaival szemben áll fenn. A reguláris migránsok – mint jeleztük – elsősorban abban az esetben okoznak biztonsági problémát, ha társadalmi integrációjuk sikertelennek bizonyul. A tapasztalatok alapján ez mindenekelőtt a nagyon eltérő kulturális háttérrel érkező migránsok esetében gyakori, különösen, ha kellően nagyszámú és elkülönült/elkülönített társadalmi csoportot alkotnak a befogadó társadalmon belül (Schönwälder, 2007). A társadalmi integráció sikere ugyanakkor erősen függ attól, hogy egy társadalom – mint (nemzeti) identitásközösség – miként tekint a szuverenitásra (territoriális vagy etnikai-kulturális alapon), miként határozza meg a közösség és a közösséghez tartozó egyének viszonyát, s hol húzza meg saját politikai és kulturális közösségének határait – vagyis kit tekint idegennek (Csepeli–Örkény, 2017, 105.). A 2015-ös európai migrációs és menekültválság egyértelműen nyilvánvalóvá tette azt, hogy e tekintetben az Európai Unió társadalmai között is jelentős különbségek vannak.

A migrációnak lehetnek gazdasági okai is, amelyek közül a leggyakoribb és legjellemzőbb az alacsony életszínvonalú, alacsony jövedelmű, rossz egészségügyi helyzetben lévő elmaradott területekről a gazdaságilag prosperáló területekre történő elvándorlás. Lehetnek olyan demográfiai, társadalmi és szociális okai is, mint a túlnépesedés, a családegyesítés, a jobb tanulási lehetőség vagy a munkavállalás. Mivel a piacgazdaság nemzetközi méretekben hatalmas egyenlőtlenségeket okozott a világ különböző térségei között, napjaink nemzetközi migrációjának ez utóbbiak a leggyakoribb motiváló tényezői, amit jól érzékeltet az a tény, hogy a migránsok között a 25–49 év közötti, munkaképes korosztály teszi ki a legnagyobb arányt. A külföldön dolgozó nemzetközi migránsok hazautalásai ugyanis igen komoly gazdasági tényezőt jelentenek az elmaradottabb térségek és országok számára, ráadásul ezek jóval magasabbak, mint például az ide áramló hivatalos fejlesztési segélyek (ODA, Official Development Assistance) összege, de jóval stabilabbak az elmaradott térségekbe érkező magánbefektetéseknél is (World Bank, 2017, 2.). A Világbank számításai szerint 2016-ban a migránsok fejlődő világba irányuló hazautalásainak teljes összege 429 milliárd dollárt tett ki. A legtöbb ilyen hazautalás Indiába (62,7) és Kínába (61) érkezett, de igen jelentős összegeket tettek ki a Fülöp-szigetekre (29,9), Mexikóba (28,5), Pakisztánba (19,8), Nigériába (19), Egyiptomba (16,6), Bangladesbe (13,7), Vietnamba (13,4) és Indonéziába (9,2) érkező hazautalások is. Egyes országok esetében a külföldön dolgozó migránsok hazautalásai meghatározó vagy legalábbis igen komoly tételt jelentenek az ország GDP-jén belül is. 2016-ban Kirgizisztán GDP-jében például 34,5%-ot tettek ki a migránsok hazautalásai, de jelentősek voltak Nepál, Libéria, Haiti, Tonga és Tádzsikisztán esetében is, hogy csak azokat az államokat említsük, ahol a hazautalások meghaladták az ország GDP-jének egynegyedét (World Bank, 2017, 1–3.). Az említett államok esetében a nemzetközi migráció – pontosabban az ebből származó haszon – az ország gazdasági biztonságának is komoly tényezője, s ilyen országok valószínűleg nagyobb számban vannak, hiszen a szakértői becslések szerint a tényleges beáramló összeg a hivatalos hazautalásoknál jelentősen nagyobb (Mohapatra–Ratha, 2011, 3.). A bevándorló munkavállalók hazautalásainak jelentőségét nem véletlenül hangsúlyozzuk: mivel sok helyen és sokszor a külföldi hazautalások jelentik az otthon maradt családok, családtagok egyetlen biztos bevételi forrását, az elvándorló csoportokat a többiek otthon maradásának zálogaként is értelmezhetjük (Marsai, 2016, 100.).

A migráció társadalmi okai közül külön érdemes megemlítenünk a demográfiai okokat. Nemcsak azért, mert a túlnépesedés, illetve a népességcsökkenés történetileg is fontos kiváltó okai voltak a migrációnak, hanem legfőképpen azért, mert egyrészt a szakértők szerint az európai államok csak a nemzetközi migráció révén kompenzálhatják népességfogyásukat és társadalmaik elöregedését, másrészt mert ugyancsak a szakértők szerint az elkövetkezendő évtizedekben a demográfia lesz az Európába irányuló afrikai migráció egyik legfontosabb kiváltó oka.

Az európai népesség csökkenése az 1960-as évek megfigyelhető jelensége, s ennek mértéke az 1970-es évek közepén lépte át a népességfogyás szintjét. A teljes termékenységi arányszám (a szülőképes korú női népességre jutó születések átlaga) ugyanis ekkor lépte át a kontinensen a 2,1-es szintet, ami alatt a népességszám középtávú fennmaradása már nem biztosítható. S bár e mutatónak a csökkenése az ezredforduló évtizedében megállt, sőt azóta lassan növekszik, a jelenlegi 1,6-es szinttel Európa még mindig messze van attól, hogy belátható időn belül újra népességnövekedésről beszélhessünk a kontinensen. Mindezzel párhuzamosan – mivel az átlagos várható európai élettartam 1960 és 2015 között mintegy hét évvel kitolódott – nőtt az európai társadalmak átlagéletkora, s ezzel együtt növekedett az inaktív és csökkent az aktív, munkaképes korosztály. Az európai vezetők már a 2000-es évek elején felismerték, hogy a csökkenő lakosságú és idősödő társadalmakkal az európai államok csak egyre nagyobb erőfeszítések árán lesznek képesek fenntartani a korábban kialakított szociális hálóikat, egészségügyi és nyugdíjrendszereiket, illetve azt is, hogy e problémák orvoslására az egyik lehetséges és kézenfekvő megoldás a tervezett és szabályozott migráció (Colett, 2007).

A másik oldalon viszont a demográfiai előrejelzések szerint Afrika lakossága a 2017-es 1,25 milliárdról 2030-ra 1,7 milliárdra, 2050-re 2,52 milliárdra, 2100-re pedig 4,46 milliárdra növekszik (UN DESA, 2017, 1.). Ez, a 2017-es év 3,4%-os migrációs rátájával számolva, 2030-ra 57,9 millió, 2050-re 85,9 millió, 2100-ra 151,9 millió új afrikai nemzetközi migráns megjelenését vetíti előre, akik közül – szintén a 2017-es mutatókkal számolva – 2030-ban legalább 26,8 millió, 2050-ben 39,8 millió, 2100-ban pedig 70,5 millió kontinensek közötti migráns lesz. Amennyiben fennmaradna az afrikai migránsok jelenlegi kontinensek közötti eloszlása, úgy Európának 2030-ra 6,8 millió, 2050-re 10,1 millió, 2100-ra pedig 17,9 millió Afrikából érkező bevándorlóra kellene számítania, vagyis a kontinensek közötti afrikai migránsok mintegy negyedével. Fontos hangsúlyoznunk, hogy e számítást a 2017-es migrációs adatok alapján végeztük el, s nem vettünk, mert nem vehettünk figyelembe számos, a migráció dinamikáját befolyásoló jövőbeni tényezőt. Nem tudjuk például, hogy a népességnövekedéssel párhuzamosan növekszik-e, a jelenlegi szinten marad vagy csökken az afrikai kontinens és az afrikai államok lakosságmegtartó képessége? Arra sem tudunk pontos előrejelzést adni, változik-e, s ha igen, hogyan, az afrikai kivándorlók kontinensek közötti preferenciája? Sőt az is előfordulhat, hogy különböző tényezők következtében (például családtervezés, fogamzásgátlás, nők társadalmi szerepének növekedése, képzés stb.) a népességnövekedés dinamikája Afrikában is lelassul (Sippel et al., 2011, 6.).

A fentiek kapcsán azonban hangsúlyozzuk, hogy mind a demográfiai, mind nemzetközi migrációs tendenciák gyorsan és közvetlenül nehezen befolyásolható jelenségek. Ezért már itt jelezni érdemes: Európa számára nem az a kérdés, hogy a jövőben több migráns érkezik-e, hanem az, hogy olyan személyek jutnak-e el a kontinensre, akiknek a nyelvtudása, képzettsége, kulturális háttere, hajlandósága lehetővé teszi a sikeres társadalmi integrációt és a munkaerőpiacra való belépést.

A 20. század második felében egyre gyakoribbá vált a politikai jellegű migráció, vagyis az emberek a hátrányos megkülönböztetés, az elnyomás, az üldöztetés és a fegyveres konfliktusok előli menekülése vagy vándorolása más területekre, illetve országba. Ez a folyamat 1990 után jelentősen felerősödött, részben az országokon belüli konfliktusok számának növekedése miatt, részben azért, mert napjainkban már a néhány száz fős fegyveres csoportok is tízezres nagyságrendű menekülthullámot képesek kiváltani. A telekommunikáció fejlődésének következtében a konfliktuszónák lakossága napjainkban általában már nem várja meg a fegyveresek érkezését, hanem tömegesen menekül el még azt megelőzően (Marsai, 2016, 105.). Ennek eredményeként, miközben a konfliktusok halálos áldozatainak száma 2000 óta jelentősen csökkent szerte a világon, a menekültek száma jelentősen nőtt (Roser, 2018). Korántsem váratlan és ok nélküli tehát, hogy napjainkban a nemzetközi migránsok több mint egynegyede menekült.

Ez a helyzet komoly kihívással szembesíti a nemzetközi biztonságért felelős politikusokat és nemzetközi intézményeket, s ezen belül azokat is, akik kezelhető szinten kívánják tartani a nemzetközi migrációt. A nemzetközi közösség és intézményei ugyanis hagyományosan elsősorban azoknak a konfliktusoknak a megoldására koncentrálnak, ahol kiterjedt – számos halálos áldozattal járó – fegyveres harcok, háborúk vagy polgárháborúk zajlanak, s kevésbé foglalkoznak azokkal az alacsonyabb szintű, kisebb méretű konfliktusokkal, amelyek kevés halálos, viszont sok menekült áldozattal járnak. Nemcsak, sőt nem elsősorban azért, mert ezt támogatja a jelenlegi nemzetközi jog, és az ilyen konfliktusok megoldásához rendelkeznek korábban is alkalmazott, hatékonynak vélt eszközökkel (a kezdődő konfliktusokat korán előre jelezni képes intézményekkel és konfliktusmegelőzési eszközökkel ugyanis elvileg már rendelkezünk), hanem mindenekelőtt azért, mert erre ösztönzi őket a nemzetközi és általában a hazai közvéleményük is. Vagyis mindenekelőtt a nemzetközi közvélemény szemléletének kellene változnia ahhoz, hogy az elsősorban menekült áldozatokkal járó konfliktusok is a gyorsan megoldandó problémák listáira kerüljenek, csökkentve ezzel a nemzetközi kényszermigránsok számát.

Végül, a migráció motiváló tényezői kapcsán érdemes rámutatni arra is, hogy napjaink migrációs mozgásainak van néhány olyan fontos és sajátos oka, amely csak részben köthető a biztonsághoz. A globalizáció folyamata ugyanis nem csupán felgyorsította és növelte a migrációt, de új motivációkkal egészítette ki az emberek tömeges mozgásának igényét. Ilyen új ok a világról beszerezhető információk drasztikus növekedése, ami azt eredményezte, hogy szemben a korábbi történelmi korszakokkal, a migránsoknak ma már nem a bizonytalan ismeretlenbe kell elindulniuk, hanem kiválaszthatják úti céljukat, megtervezhetik az oda való eljutást, sőt felvehetik a kapcsolatot ott élő honfitársaikkal is, akik segíthetnek előkészíteni az újak érkezését. Az információ növekedése és áramlásának globalizálódása következtében láthatóbbá váltak a világ különböző térségei között növekvő demográfiai és gazdasági egyenlőtlenségek, s azok a politikai rendszerek közötti különbségek is, amelyek alapvetően befolyásolják az emberek egyéni életminőségét. Ez az új ismeret szintén erős motivációja lett napjaink migrációjának (Ros et al., 2007). Emellett egyértelműen ösztönzően hatott a migrációra a közlekedés bővülése, felgyorsulása és költségeinek csökkenése, illetve a pénzügyi tranzakciók felgyorsulása és globalizálódása is.

A nemzetközi migrációra ösztönző, kényszerítő és motiváló tényezőkkel kapcsolatban összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy ezek egy méretében bővülő és dinamikájában erősödő nemzetközi migrációt vetítenek előre az elkövetkezendő évtizedekre, amelynek kezelésére fel kell készülnie a világnak, ezen belül is elsősorban az ilyen migráció célkontinenseinek, ha el akarják kerülni a 2015-ben Európában kialakult válsághelyzethez hasonló migrációs krízisek rendszeres megismétlődését.

A nemzetközi migráció említett módon való kezelését több tényező is megnehezíti. Egyrészt az, hogy migráció alapvetően mikroközösségi (családi) döntéseken és megfontolásokon alapuló cselekvés, amely csupán méreténél fogva alakul a nemzetállami kereteken túlmutató, nemzetközi méretű társadalmi jelenséggé. Vagyis korántsem biztos, hogy a kérdés globális vagy nemzetállami szempontból való megközelítése elégséges a jelenség mozgatórugóinak megértéséhez és kezeléséhez (Csepeli–Örkény, 2017, 116–117.). Másrészt egy társadalomnak a migrációhoz való viszonyát – miként azt már jeleztük – erőteljesen befolyásolja, hogy tagjai miként gondolkodnak a szuverenitásról, közösségük politikai és kulturális határairól, miként tekintenek államuk és társadalmuk aktuális helyzetére, illetve alapvetően milyenek az idegenekhez kapcsolódó attitűdjeik. Vagyis a migrációról kialakult társadalmi képet erőteljesen befolyásolják a társadalmi identitáshoz kapcsolódó szubjektív elemek. Ennek következtében a migráció – különösen annak nemzetközi és kontinensek közötti típusa – a biztonság több dimenziójára vonatkozóan is egyszerűen és könnyen biztonságiasítható (Adamson, 2006, 165–199.; Curley–Wong, 2008; Themistocleous, 2013). Ráadásul a nemzetközi migráció a biztonságnak azokat a dimenzióit érinti elsősorban – politikai, gazdasági, társadalmi –, ahol a leggyakrabban tapasztalhatjuk, hogy a biztonságiasítás eredményessége nem feltétlenül függ össze azzal, hogy a biztonságiasított kérdés mennyire jelent objektíve fenyegetést az adott közösség számára. Jól szemléltetik ezt az Eurobarometer felmérései, amelyek szerint 2015 után olyan uniós tagállamok lakossága is az első számú biztonsági kihívásnak tekintette a migrációt saját országára nézve (például: Észtország, Lettország, Csehország), amelyek a 2015-ös válság hatásaitól gyakorlatilag érintetlenek maradtak (Eurobarometer 85–88, 2016, 2017). Az ilyen társadalmi vélemények kialakulását valószínűleg megkönnyítette, hogy a nemzetközi migráció a politikai kommunikáció szintjén több, a biztonságot érintő egyéb jelenséggel is szoros oksági összefüggésbe helyezhető (például terrorizmus, munkanélküliség, vallási-kulturális különbségekből fakadó ellentétek), függetlenül attól, hogy a statisztikai adatok alapján valóban szoros kapcsolat mutatható-e ki a jelenségek között (Bagdonas et al., 2015, 7–124.; Androvičová, 2016; Tkaczyk, 2017; Beck, 2017). Végül külön problémát jelent, hogy a nemzetközi migrációt – méreteinél és kiváltó okainak jellegénél fogva – az államok csak tartós és közös összefogással képesek kezelni, mert többségük önmagában nem rendelkezik a kezeléshez szükséges hatékony eszközökkel és elégséges forrásokkal. Részben ennek eredménye, hogy a legtöbb állam a migráció kapcsán csak az őt érintő következmények kezelésére koncentrál (például határvédelemmel, menekülttáborok fenntartásával), a legtöbb esetben még akkor is, ha egyébként tisztában van azzal, hogy a jelenség kiváltó okainak visszaszorítása nélkül a kezelés nem lesz tartós és hatékony. A közös összefogás ugyanakkor csak az esetben lehet eredményes, ha a fellépésre azonos politikai célokért kerül sor, amit ismét csak erőteljesen befolyásolnak a migrációval kapcsolatos társadalmi percepciók, legfőképpen az, hogy egy társadalom hol húzza meg azt a küszöbértéket, ahonnan biztonsági kihívásként tekint a jelenségre. Az Európai Unión belüli e tekintetben megmutatkozó különbségek ugyancsak jól érzékelhetők a 2015-ös válság óta, s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a tagállamok olyan, a migráció kezelésében alapvető kérdések kapcsán sem voltak képesek megállapodni, mint a közös határvédelem, a migránsok befogadásának közös kritériumai vagy az unió területére érkező menekültek elosztása.