Hankiss Elemérnek a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok című kötetében megjelent írásai sok fiatal egyetemistára és kutatóra hatottak, megismertették velünk például az akkoriban formálódó játékelméleti modelleket. Az 1980-as évek második felében, Soros-ösztöndíjasként sikerült felvennem a kapcsolatot John Maynard Smith biológus-genetikussal, akiben az evolúciós játékelmélet megalkotóját tisztelhetjük. A játékelmélet sikeresebbnek bizonyult a biológiában, mint a közgazdaságtan területén. Vajon miért? Ha nem tévedek, Hankiss nem foglalkozott könyvében a biológiával, noha a játékelmélet inkább ehhez a tudományhoz kötődik, mint a kvantummechanikához. Vajon miért nem? A két tudományág közötti legerősebb kapocs annak a kutatása, hogyan alakul ki az együttműködés. A legtöbb idevágó cikk biológusok, politológusok és közgazdászok közös műve. Vajon miért? Ezekre a kérdésekre igyekszem röviden válaszolni írásomban.

 

 

The works of Elemér Hankiss published in the volumes Társadalmi csapdák (Social Traps) and Diagnózisok (Diagnoses) had educational functions, including the introduction of the game theoretical models of the time. In the second half of the 1980s, through the Soros Fellowship program I managed to contact John Maynard Smith, whom we respect for the evolutionary game theory. Game theory grew more successful in biology than in economics. Why? If I am not mistaken, Hankiss did not cover biology in his foundational books even if this theory is more directly related to biology than to quantum mechanics. Why? The strongest link between the two disciplines is research on the emergence of cooperation. Most related articles were co-authored by biologists, political scientists and economists. Why? Here we will deal with the answers briefly.

 

 

 

 

 

Világosan emlékszem, hogy biológushallgatóként többen forgattuk Hankiss Elemér könyveit: a Társadalmi csapdák és a Diagnózisok nyitották fel a szemünket arra, amiről akkor még nem hallottunk: a játékelmélet alkalmazásának lehetőségére a konfliktusok leírásában. (Ne feledjük, hogy akkor – hivatalosan – még javában a kommunizmust építgettük.) Számomra ez évekkel megelőzte egy másik, nemzetközileg is igen jelentős munka forgatását: John Maynard Smithnek az Evolution and the Theory of Games (1982) című könyve ma a szakma egyik klasszikus kincse. Mikor utóbbi a kezembe került, világosan éreztem még a Hankiss-könyveknek köszönhető, a téma iránti érzékenységet. Később Maynard Smith második legjelentősebb mesteremmé és utóbb többszörös szerzőtársammá vált. Az evolúció nagy lépései (angolul: 1995, magyarul: 1997) külön fejezetekben foglalkozik a társadalmak és az emberi nyelvkészség eredetével. Egy rövid stanfordi közjáték után Hankiss-sal valamikor a kilencvenes évek végén találkoztam egy hosszabb, általa vezetett tv-beszélgetés keretében, ahol a másik biológus szakértő Csányi Vilmos volt.

 

 

Ebben a rövid tanulmányban nincs módunk az emberi viselkedés evolúciójának tüzetes áttekintésére, helyette koncentráljunk elsőnek a közjó játék mai képére. Alapesetben van N játékos, akik betehetnek a közösbe valamennyi értéket a vagyonukból. A betett pénz „fial”, vagyis megszorzódik n-nel (1 < n < N), majd ezt egyenlőképpen elosztják az összes játékos között. Fontos, hogy az adakozás inkognitó történik. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a szituáció csalásra csábít: fizessenek csak a többiek, úgysem tudják meg, hogy éppen ki csalt. (Figyeljük meg, hogy n > N esetben pusztán önző módon is megérné berakni a pénzt, hiszen az akkor is „kamatozna”, ha valaki történetesen egyedül rakna be a közösbe.) Csakhogy, ha mindenki így gondolkodik, akkor a megismételt játékok során a rendszer leolvad, senki sem nyer semmit, a játékosokra rácsapódik a társadalmi csapda ajtaja. Bezzeg, ha együttműködők lettek volna! Jegyezzünk meg azonban két figyelemre méltó körülményt: (i) a játék elején a kooperáció szintje viszonylag magas, és (ii) a játék végén is gyakran kitart néhány „notórius adakozó”. Ez a két eredmény némi optimizmussal tölthet el bennünket, s rávilágít az emberi játékosok közötti (genetikai vagy tanult) heterogenitásra.

 

 

Az ember – a legtöbb főemlőssel összehasonlítva – igen együttműködő lény. Ennek gyökerei valószínűleg a távoli evolúciós múltba mennek vissza, mégpedig egészen kétmillió évvel ezelőttre, a Homo erectusok korára, mikor – ma így gondoljuk – a nyelvkészség és az emberre jellemző igen hatékony kooperáció egymást segítve emelkedtek ki a főemlős-örökség hátteréből. Ez a nagy együttműködő hajlam megtévesztő is lehet, egészen a „nemes vadember” képzetéig. Az adatok azonban azt mutatják, hogy a már a Homo sapienshez tartozó vadászó-gyűjtögető populációk összességükben nem voltak nálunk „kedvesebb” emberek. A mezőgazdaság új találmány, s áldásait csak az utóbbi mintegy tízezer évben élvezhetjük – ez időben egybeesik a klíma meghökkentően stabilis viselkedésével. Előtte viszont már csak klimatikus okokból is több mint százezer évig nehéz volt az élet, ami alkalmanként éles konfliktusokkal járt: ezt a régészeti adatok sajnos alá is támasztják. Ha máskor nem, ekkortájt válhatott jellemzővé az, amit „parokiális altruizmusnak” neveznek: szívesen működünk együtt saját csoportunk tagjaival, de más csoportokkal vagy azok tagjaival az erre való hajlamunk jóval kisebb, s utóbbi könnyen csap át nyíltan ellenséges viszonyba, akár „vérre menő” küzdelmekbe. Ennek a szituációnak egy izgalmas matematikai modelljét Sam Bowles vezetésével állították fel. Miért hasznos egy ilyen modell? Mert nyomon tudjuk vele követni feltételezéseink következményeit, s rákényszerít arra, hogy feltételezéseink világosak és egyértelműek legyenek, hiszen utóbbiak híján nem tudunk dinamikát szimuláló programot írni.

 

 

Nem gondolom, hogy jelen helyzetben még sok „végleges” ismerettel rendelkeznénk e bonyolult kérdésekkel kapcsolatban, de azt igenis mondhatjuk, hogy megtanulunk lassan éles kérdéseket feltenni, jól modellezni, és rafinált teszteket kitalálni és végrehajtani.