Hankiss Elemér számára az építészet kérdéseinek vizsgálata nem elsődleges, csupán az embert körülvevő világgal kapcsolatos alaptézise okán releváns. Az építészet értelme így elsődlegesen nem a fizikai kereteket megalkotó építő tevékenységben, hanem az építészetnek az anyagiakon túlmutató, „mitologikus dimenziójában” fogalmazódik meg. A hangsúlyt egyértelműen az építészet nem anyagi vonatkozásaira helyezi. Ebben az összefüggésben az építészet, ha nem is egyetlen, de mással nem helyettesíthető eszközként jelenik meg annak az emberi törekvésnek a szolgálatában, hogy humanizálja, azaz a saját számára elfogadhatóan élhetővé tegye az őt körülvevő, alapjában idegen/ellenséges világot. Vagy legalábbis annak azt a térben (is) lehatárolt darabját, amelyet az építészeti mű abból mintegy leválaszt.

 

 

For Elemér Hankiss, the examination of the questions of architecture was no priority, it was only relevant for him in relation to his basic thesis, namely for the sake of the relations between human beings and their surrounding universe. The meaning of architecture, from this point of view, is not primarily related to physical frameworks but lies in the ‘mythological dimension’, which extends beyond material resources. The emphasis is clearly on the non-material aspects of architecture. Architecture, in this context, is seen as a tool designed to fulfil the aspiration of human beings to humanize, that is, to make the alien or hostile world surrounding humans liveable. Or, at least, the portion of the space that the architectural work separates from the endless universe.

 

 

 

 

Ismerve Hankiss Elemér sokoldalú érdeklődését, különféle diszciplínákban való jártasságát, s azt, ahogyan egy-egy általa fontosabbnak ítélt területen képes újszerű szempontokat felvetni, talán az sem lenne meglepő, ha egyszer csak felbukkanna egy eleddig ismeretlen, az építészet világával behatóan foglalkozó tanulmánya. Igazán nagyszerű lenne, ha egy ilyen rendkívüli „lelet” ismertetésével folytatódhatna ez az írás… Természetesen és sajnos nem erről van szó, mégsem érdektelen ebből az eddig talán még sohasem vizsgált szemszögből – építész szemmel – újraolvasni Hankiss Elemért. Írásaiban az ember alkotta környezetet legmarkánsabban megjelenítő épületekkel; a várossal mint jelenséggel; illetve néhány tudatosan kiemelt-kiválasztott épülettípussal kapcsolatos részletek lehetőséget adnak arra, hogy megismerjük az építészetre, annak sajátos szerepére vonatkozó elgondolásait.

 

 

Érthető módon Hankiss Elemér számára az építészet nem elsődleges tárgya a vizsgálódásnak, csupán abból az aspektusból és annyiban foglalkozik vele, amennyire az embert körülvevő világgal kapcsolatos alaptézise okán releváns. E megközelítés szerint az ember egy számára idegen, „nem kompatibilis” világban kell, hogy megmaradjon, éljen, és ha talán csak átmenetileg is, de otthon érezhesse magát. Az építészet értelme ezért számára elsődlegesen nem a fizikai kereteket megalkotó építő tevékenységben, hanem az építészetnek az anyagiakon túlmutató, „mitologikus dimenziójában” (Hankiss, 2014, 131.)4 fogalmazódik meg. Nyilvánvaló módon nincs szándékában kisebbíteni az építészet mint ’építés’, azaz a fizikai-védelmi funkciót létrehozó emberi („műszaki”) tevékenység jelentőségét, amely ugyancsak nem lebecsülendő produktuma az embernek az építés/építészettörténet kezdeteitől napjainkig. A spirituális-mitologikus vonatkozásokat abból a szempontból tekinti meghatározónak, hogy azok miként szolgálhatnak – ha nem is egyetlen, de mással nem helyettesíthető eszközként – annak az emberi törekvésnek a beteljesítésére, hogy az ember humanizálja, azaz a saját számára elfogadhatóan élhetővé tegye az őt körülvevő, alapjában idegen/ellenséges világot. Vagy legalábbis annak azt a térben (is) lehatárolt darabját, amelyet az építészeti mű abból mintegy leválaszt.

 

 

Az univerzumból kihasított, az idegen világnak kiszolgáltatott ember védelme céljából körülhatárolt tér következő, közösségi léptékű megvalósulása a város. Ennek a védelmi „fokozatnak” ugyancsak kiemelten fontos a szimbolikus funkciója, éppen azzal, hogy a környezetétől határozottan elkülönülő struktúrát hoz létre. Bár ez a határozott elkülönülés nyilvánvaló módon nem választható el a fizikai-védelmi funkciótól, az eltérő korokban különféle fokozatú és hatékonyságú városfalak szerepétől, ami igazán figyelemre méltó ebben a megközelítésben az az a jelentős minőségi különbség, ami azzal írható le, hogy „az emberi értelem rendje érvényesül majd, és kizárja a vadont: az erdőt, az óceánt, az idegen világ kaotikus és veszélyes erőit” (Hankiss, 2014, 138.). Nem foglakozva a továbbiakban a város archetípusait áttekintő részletekkel, hanem a városról szóló rész záró bekezdéséhez ugorva súlyos, továbbgondolást iniciáló gondolatokat találunk. Utalást arra, hogy „…mindazoknak az emberi törekvéseknek az ellenére, amelyek meg akarták védeni a városokat, az élet szent és védett területeit, az idegen világ erőit sohasem sikerült teljesen legyőzni”. Vizsgálódásunk számára a városok sorsa szempontjából nem az az egyébként kissé meglepő dolog érdekes, hogy „idegen világ” hatásainak a következményeit sorolva Hankiss ezen a helyen nem tesz különbséget a természeti erők (univerzum?) és az ember okozta katasztrófák között. A pusztulási és újjáalkotási periódusok egymást követő szekvenciáit sorolva, egyrészt azt érzékelteti, hogy az univerzum és az ember közötti viszony megoldását nyújtó „mitologikus” város meg-megújuló, de alapjában eredménytelenségre ítélt törekvés – másrészt, a mai urbanisztikai irányzatokat felvillantva egyfajta, lényegében csak a kevesek számára elérhető megoldásra utal (Hankiss, 2014, 141.). Részletes kifejtés nélkül ugyan, de nagy biztonsággal rátapintva ezzel a jelenkori urbanisztika két jellegzetes kihívására. A horizontálisan nagy kiterjedésű földszintes kertváros az egyik irányzat, amely (térbeli és fenntarthatósági) korlátainál fogva nyilvánvalóan nem válhat általánossá; a felhőkarcolók vertikális világa a másik irányzat (a maga anyagi, technikai, fenntarthatósági, biztonsági stb. korlátaival) – valójában egyik sem alkot várost az általa használt tradicionális-mitologikus funkció tekintetében. Messze vezetne annak a gondolatnak a részletesebb végigvitele, amely a katasztrófák, pusztulási periódusok utáni megújulás kérdésével foglalkozik. Itt csupán azt a vonatkozást érdemes kiemelni, amely szorosan kapcsolódik az építészet, illetve a város mitologikus dimenziójához. Ez pedig nem más, mint az a szinte irracionális jelenség, amellyel egy-egy konkrét alkotás, hely, helyszín ismételt megújításához ragaszkodik az ember – egyénileg és közösségileg egyaránt. (Ez a jelenség napjainkban ismét és erőteljesen jelen van az építészet/műemlékvédelem/örökségvédelem elvi és gyakorlati kérdéseivel foglakozó szakmai körökben éppúgy, mint a döntéshozók, illetve helyi közösségek terveiben, ezért alább még lesz szó a történeti épületekkel kapcsolatos rekonstrukciós törekvésekről.) Az épített környezeti elemek, az épített örökség6 szerepe a közösségek, társadalmak rezilienciája vonatkozásában akár úgy is tekinthető, mint sajátos igazolása mindannak, amit Hankiss Elemér állít az ember alkotta környezeti elemek tágabb, nem csupán materiális szempontból értelmezett funkciójáról (vö. Fejérdy, 2015).

 

 

Ezzel a tudatosan kiválasztott épületfajtával még inkább megvilágítja, példákkal támasztja alá azt az állítását, hogy „Az emberek mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezeket a mikrokozmoszokat mindenáron és minden eszközzel megvédelmezzék” (Hankiss, 2014, 142.). Az Isten és az ember kapcsolatával7, a szent és a profán viszonyával és elkülönítésének örök törekvésével kapcsolatos gondolatsorok ismét csak rávilágítanak néhány, az előzőkben már részben érintett tételre. Ezek közül az egyik a hely (elhelyezkedés, helyszín) jelentőségének hangsúlyozása. A hely korábban döntő meghatározást jelentő szerepéből hosszú évszázadokra háttérbe szorult. A csupán néhány évtizedre visszatekintő műemlék versus kulturális örökség paradigmaváltás egyik hozadékaként éppen napjainkban válik, vált megint elismert értéktényezővé a hely (önmagában is), nem utolsósorban a nem európai kultúrák (így különösen az ausztráliai őslakosok) hagyományos értékeinek a tanulmányozásával és elismerésével.8

 

 

Jellemző és elgondolkodtató, ahogyan az ember és az őt körülvevő (idegen) univerzum viszonyát vizsgálva Hankiss váltogatja a szent és a profán oldaláról történő megközelítést. Ennek a különböző oldalakról történő, nem is annyira párhuzamos, hanem sokkal inkább egyidejű értelmezésnek megvan az előnye és bizonyára a hátránya is. Ez a kettőslátás leginkább talán a Káosz és kozmosz: ma átfogó címen belül szereplő, egymást követő részletekben: A bevásárlóközpont, Transzcendentális karnevál, A sátán birodalma és A negatív mítosz szövegekben érhető tetten. Építész számára meglepő ezeknek az épületeknek az a metamorfózisa, sőt, kisebb képzavarral élve: az a fajta apoteózisa, amely az építészek nézőpontjából korántsem számít igazán vonzó feladatnak, sokkal inkább (lehet, hogy nem rosszul fizető, de mégiscsak) a középszerűtől alig eltérő rutinmunkának. Teljesen világos, hogy a felértékelődésük oka egészen más síkon keresendő, illetve található meg. Mégis: Hankiss gondolataiból kiolvasható az építészek, épületek és főleg a belső terek kialakítóinak szóló komoly üzenet, rámutatva arra, hogy – nem utolsósorban a megelőző korszakok súlyos szimbólumainak kiüresített, leegyszerűsített, néha már-már parodisztikus alkalmazásával – miként silányodhat el az Építészet (nagy kezdőbetűvel) eredeti, az ember és az őt körülvevő univerzum közötti harmónia megteremtését-megjelenítését szolgálni hivatott küldetése. „Amorális” közeget eredményező pótmegoldás létrejöttében válhat ezzel egy negatív erő cinkosává az építész – olvashatjuk ki ugyanabból a szövegből, amely néhány bekezdéssel korábban szinte szuperlatívuszokkal érzékelteti a bevásárlóközpontok már-már transzcendentális atmoszféráját.

 

 

…ugyanis csupán kétféle összefüggésben (és viszonylag röviden) esik szó, miközben azt lehetne gondolni, hogy annak bizony jelentős szerepe lehet (volt is) abban, hogy az építészet mitologikus funkciója az épület külső megjelenésében is megjelenjen, s működjön a nem anyagi funkció. Az egyik terület ez esetben is az épületbelsők világa, ahol gyakorlatilag szinte elválaszthatatlanná válik az építészet és a társművészetei – szobrászat, festészet, üvegművészet. Talán ott lehetne megvonni a határt (ha egyáltalán szükséges), hogy melyek azok a társművészeti alkotások, amelyek elválaszthatatlanul hozzátartoznak az építészeti műhöz.

 

 

A műemlékek – tágabb, mai kifejezéssel: a kulturális örökség elemei, azon belül is az épített elemek megőrzésével kapcsolatos elvek és gyakorlat természetesen ugyanúgy változik az időben, mint ahogyan az élet minden más területén is történik. Vannak azonban vissza-visszatérő kihívások, és ezek közé tartozik az is, hogy miként kell/lehet viszonyulni a történeti, szimbolikus vagy identitást hordozó jelentőséggel bíró, de valamilyen esemény miatt részben vagy egészben elpusztult műemlékekhez, azok esetleges visszaállításához, rekonstrukciójához.