Írásomban a „nagy generációhoz” tartozó történészként vizsgálom Hankiss Elemér életművét – olyan értelmiségiként, akinek gondolkodását nagymértékben formálták az 1968-as események: a Varsói Szerződés tagjainak inváziója Csehszlovákia ellen, a diákmozgalmak, a Martin Luther King elleni merénylet stb. Vázolom az 1960-as évek végi, 1970-es évek eleji főbb nemzetközi és magyarországi fejleményeket, hogy ebben a kontextusban értelmezhessük Hankiss Elemér első jelentős műveit. Rámutatok, hogy első nagy hatású (Makkai László történész tekintéllyel közösen írt) könyve a 16–17. századi Anglia művelődéstörténetéről csak látszólag áll távol későbbi kutatásaitól. Hiszen Hankiss leginkább az egyéni-kollektív psziché és a társadalmi-politikai történések közötti összefüggéseket próbálta feltárni az irodalomból, a zenéből és a képzőművészetből merítve. Ugyanezt teszi a problémafelvetés szempontjából is, amikor az 1970–80-as évek magyar társadalmával foglalkozik, csak tudományágat és módszert vált: az irodalomtörténész átváltozik a társadalmi értékeket kutató szociológussá. A 20. század végén már a filozófia és az antropológia ösztönözte arra, hogy ugyanazokat a kérdéseket globális szinten vizsgálja. Nem lehet egyetlen diszciplína szaktekintélyének minősíteni, „multidiszciplináris személyiség”. Mit tanulhatnak a történészek mindebből? – ezt a kérdést vizsgálom cikkemben.

 

 

The paper examines Elemér Hankiss’s lifework from the perspective of a historian of the so-called ’68 generation’, intellectuals whose mindset was, to a great extent, shaped by the events of 1968: the Warsaw Pact invasion of Czechoslovakia, the student movements, the assassination of Martin Luther King etc. It also refers to the major international and Hungarian cultural developments of the late 1960s and early 70s, and puts Elemér Hankiss’ first influential publications into this context. It points out that his first major book (written together with a prestigious Hungarian historian, László Makkai) on the cultural history of England in the 16th and 17th centuries is only seemingly distant from his later research. Namely, Hankiss was most interested in the interrelationship of individual and collective psyches and socio-political developments using literature, music and fine arts as sources. From a problem-setting perspective he does the same when dealing with the Hungarian society of the 1970s and 1980s, but he changes the discipline and the method: the literary historian turns into a sociologist of social values. By the late 20th century, philosophy and anthropology inspired him to tackle the same issues on a global level. He cannot be classified as specialist of one single discipline, he is a ‘multidisciplinary personality’. What can historians learn from all this? In my paper I investigate the question.

 

 

 

 

1968 és 1973 között jártam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem–angol szakára. 1968 kritikus év a II. világháború utáni történelemben: generációnk gondolkodását meghatározó eseményei a diákmozgalmak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, a prágai tavasz ígérete, majd az augusztusi kiábrándulás, a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása a szocializmus egy új modelljével próbálkozó országba. Április 4-én lett merénylet áldozata Martin Luther King, a Nobel-békedíjas amerikai polgárjogi harcos. Október 31-én Johnson elnök bejelenti, hogy az Egyesült Államok Vietnam egész területén megszünteti a bombázásokat, és néhány nap múlva a republikánus Nixont választják amerikai elnökké. Magyarországon sem a pangás éve ez az esztendő, megindul az új gazdasági mechanizmus, viták folynak a csehszlovákiai helyzetről, nem sokkal a bevonulás előtt kezdik játszani a mozik Kovács András új filmjét, amelynek címe oly sokat mond a légkörről: Falak. Egyik első egyetemi élményünk az volt, hogy intenzív eszmecserék zajlanak a demokrácia korlátairól és lehetőségeiről. A generációnkhoz tartozó Földes György mai visszatekintése szerint az ország az új gazdasági mechanizmussal a piacgazdasági rendszerbe próbált beilleszkedni, szerinte az országban 1968-ban ért csúcspontjára a desztalinizációs folyamat, ekkor volt nálunk a hatalomnak legnagyobb a kritikai tűrőképessége, és ekkorra szerezte vissza az ország nemzeti önbecsülését. Fiatalabb kollégáink inkább a korlátokat emelik ki 1968-ra emlékezve. Az 1955-ben született Juhász József szerint a Szovjetunió nem engedhette meg sem a jugoszláv, sem a csehszlovák, sem a magyar „alternatív szocialista” kísérleteket, mert ezzel saját legitimitását kérdőjelezte volna meg. Az 1978-ban született Mitrovits Miklós a lengyel 1968-ból azt emeli ki, hogy a márciusi diáktüntetések leverése, az ellenvélemények elfojtása után a lengyelek nem hittek többé abban, hogy a szocialista rendszer belülről megreformálható. Mitrovits nemzedéktársa, Bartha Eszter úgy véli, hogy 1968 egyedülálló lehetősége lett volna a baloldalnak, hogy átértékelje önmagát, ez azonban nem történt meg, ezért nem volt esélye sem arra, hogy az 1989-es rendszerváltozásokban előremutató szerepet játsszon. Évfolyam- és csoporttársainkkal sokat vitatkoztunk egyetemi éveink során és azt követően is arról, hogy mik a szocialista rendszer megújulásának, az „emberarcú szocializmus” kibontakozásának lehetőségei általában és Magyarországon 1956 és 1968 tapasztalatai alapján. Szembesülnünk kellett (leginkább azoknak, akik tudományos, oktatói, népművelési pályára készültek, majd ezeken a területeken is helyezkedtek el) a mindenkori tágabb horizontú, cselekedni akaró és képes pályakezdők dilemmájával. A meglévő intézményekbe, kutatási hagyományokba beépülve kezdjünk dolgozni, vagy az egyetemi évek felelősség nélküli szabad gondolkodását folytatva inkább az újat keressük, járatlanabb utakon induljunk, próbáljuk minél tágabbra nyitni horizontunkat, döntsünk le minél több ideológiai és megszokás szülte korlátot. A korlát persze a szakadékba zuhanástól is védhet, de ezt nem mindig érzékeltük, érzékeljük. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején akkori világunkat, az örökkévalónak tűnő bipoláris világrendszert, a Kádár-korszak látványos konszolidációját majd lassú korhadását megérteni akaró korosztálytársaim számos egyéb mű mellett a fiatal Marx írásait, Tőkei Ferenc ázsiai termelési módról szóló tanulmányait, Szűcs Jenőnek a nemzetfogalomról és Európa régióiról írott munkáit, Immanuel Wallerstein világrendszer-elemzéseit, Marcuse „egydimenzionális” emberéről szóló fejtegetéseit, Bibó István értelmezéseit a huszadik századi magyar történelemről olvasták, vitatták. Sokan próbálták, keveseknek sikerült jól értelmezniük Lukács György munkáit, kíváncsian vártuk a Valóság, a Nagyvilág, a Kortárs, az Új Írás havonta megjelenő füzeteit, kapósak voltak a Gondolat Kiadó Társadalomtudományi Könyvtárának, az Európa nagy korszakai, az Európai Antológia című sorozatainak kötetei, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Pilinszky János versei, Fábri Zoltán, Kovács András, Makk Károly filmjei, Jack Kerouac, J. D. Salinger, Alekszandr Szolzsenyicin, Ernest Hemingway, Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoir magyarra fordított könyvei, idézni illett Esterházy Pétert és Papp Zsoltot, hallgatni kellett David Ojsztrahot és Leonard Bernsteint, a Hairt, a West Side Storyt. Minden rendszer nélkül soroltam itt neveket és címeket – nagy étvággyal habzsoltuk mindazt a szellemi élelmet, amit csak elérhettünk, kerestük helyünket, céljainkat.

 

 

A választ avval kell kezdenünk, hogy Hankiss első komoly publikációja történeti témájú és módszerű: az a megtiszteltetés érte, hogy a nála tizennégy évvel idősebb, nagy tekintélyű történésszel, Makkai Lászlóval együtt készíthette el a Gondolat Kiadó Európa nagy korszakai című sorozata számára az Anglia az újkor küszöbén című könyvet. Makkai Lászlót feltehetőleg édesapja révén ismerhette meg, Makkai valószínűleg olvasta Hankiss Hamlet-esszéit, így eshetett rá a választása. Fogalmi keretei, általánosításai illeszkednek szerzőtársáéhoz hasonlóan az akkori marxista hangvételhez, de könnyedén, színesen írva, rengeteg kevéssé ismert irodalmi, művészeti forrásra támaszkodva eleveníti meg leginkább az Erzsébet-kor mindennapjait, a tudományok, a művészetek, az iskolák, a templomok világát. Röviddel ez után a könyv után egy másik, igen érdekes, angol vonatkozású művelődéstörténeti könyvet is publikált A régi Anglia hétköznapjai címmel, a Gondolat Kiadó Európai antológia című sorozatában tett közzé egy válogatást a Spectator folyóirat írásaiból. A Spectator volt Európa első irodalmi folyóirata, pontosabban napilapja, 1711. március 1. és 1712. december 6., illetve 1714. június 18. és december 20. között vasárnap kivételével mindennap megjelent. Igazi Hankissnak való feladat volt a válogatás, hiszen a sok belső harc után konszolidálódó, de a konzervatívabb, inkább a birtokos nemesség érdekeit védő tory és a liberálisabb, inkább a kereskedő, polgári rétegek, a whigek küzdelmétől szenvedő, de a világpolitikát meghatározó hatalommá érő Anglia életének, számtalan politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális eleméről szólnak a cikkek. Hankiss kedvére lehetett ez a napi élet sokszínűségét is tükröző lap, és különösen szerkesztőinek (Joseph Addison és Richard Steele) konfliktusokat felfedő, de azok elsimítását sugalló szemlélete. Bevezetője a szerkesztők mérsékelt, kiegyensúlyozott harmóniára, józan értelmességre törekvését, a szélsőségeket nyesegető szellemét emeli ki. A témák általában nem véletlenül találnak művelőikre, már ez a két munka is sokat tükröz Hankiss egy további évtized alatt kiterebélyesedő kutatói, gondolkodói habitusából. Talán nem túlzás ugyanis, ha rendkívül sokirányú munkásságának alapozó élményét a Hamlet-probléma megértésének igényében látjuk. Harminckilenc évesen védte meg Shakespeare Hamletja. Kísérlet a tragédia társadalmi hatásának leírására című kandidátusi disszertációját, s már hat évvel később beadta Az irodalmi mű mint komplex modell című, akadémiai doktori disszertációját. A két disszertáció között teszi közzé Az irodalmi kifejezések lélektana című könyvét, valamint A népdaltól az abszurd drámáig című tanulmánygyűjteményét. Az utóbbi témái Hamlettől József Attiláig és a magyar slágerszövegek tartalomelemzéséig terjednek, de a lényeg az elméleti és módszertani útkeresés. Az érdekli Hankisst, hogy a lélek rezdüléseinek dinamikája hogyan függ össze a társadalom mozgásformáival, a mindenkori kisebb-nagyobb változások gyökereivel. Egy olyan időszakban, amikor még senkinek sem jutott eszébe, hogy az érzelmek történetét történettudományi kutatás tárgyává tegye, Hankiss az irodalmi elemzésből indulva jut el ehhez a kérdéshez, Shakespeare korának művelődéstörténet-központú vizsgálata, a Hamlet-kritika, Hamlet „utóéletének” kutatása egy saját korát megérteni akaró „public intellectual” mélyre fúró és nagy ívű útkeresése.

 

Összegezve: mit is tanulhattak (volna) tehát a történészek Hankiss Elemértől? Már említettem a személyes azonosulást a témával, a kutatott téma társadalmi relevanciáját, és ehhez még két fontos elemet fűzhetünk. Az egyik az, hogy merjünk kérdezni akkor is, ha csak részleges vagy bizonytalan válaszra adnak lehetőséget forrásaink és elméleteink, a nyitott kérdésről folytatott diskurzusnak is lehet olyan kulturális és társadalmi haszna, mint egy jól alátámasztott, megdönthetetlennek tűnő állításnak. S ne féljünk a nagyvonalú általánosításoktól, de legyünk nyitottak a legkeményebb ellenérvekre is.