A kiegyezés az alkufolyamat megindulásától kezdve viták kereszttüzében állt. A diskurzus fő érvei már 1865–1867 között megfogalmazódtak: hívei szerint rendezett viszonyokat teremtett, biztosította a fejlődés, az európai felzárkózás követelményeit, ellenzői viszont a történelmi magyar állam szétesését jósolták belőle, mivel sorsát egy halálra ítélt birodalomhoz kötötte. Az egykorú politikai elit vitája nyomán a dualizmus korában végig a negyvennyolcas/hatvanhetes szembenállás lett a közélet fő választóvonala. A monarchia felbomlása után a vita a történetírás, illetve az emlékezetpolitika színterén folytatódott.

  

A kiegyezés idejének politikai hírlapirodalmát lényegében pártsajtónak nevezhetjük. (A sajtótörténeti kézikönyv az „eszmehirdető sajtó” kategóriát használja.) Az írni-olvasni tudók alacsony aránya és a potenciális újságolvasó középosztály gyengesége miatt piaci alapon nem voltak életképesek a magyar nyelvű politikai lapok. 1868-as adat szerint a német nyelvű Pester Lloydból napi 6400, Jókai A Honjából 4300, a Pesti Naplóból alig 4000 példányt, a legélesebben kiegyezésellenes Magyar Újságból pedig 2300-at postáztak.

  

A politikai sajtó pontosan követte a parlament pártviszonyait meghatározó törésvonalat. A Deák-párt legtekintélyesebb orgánuma, a Pesti Napló a kiegyezés idején a legrégebbi, 1850-től megjelenő magyar nyelvű napilap volt. A Napló tekintélyének fő forrását az a szoros kapcsolat jelentette, amely a kiegyezési folyamatot irányító politikai csoportosuláshoz fűzte. Szerkesztője, Kemény Zsigmond Deák legbizalmasabb körébe tartozott, és már a magyar alkuajánlat, Deák Ferenc húsvéti cikke is a lap hasábjain jelent meg. 1865–1866-ban e lapban tették közzé a Deák-párt meghatározó személyiségei nézeteiket a kiegyezés lehetőségéről és a magyar tárgyalási célokról. Az újság fontos eszköz volt a tárgyalópartnerekkel való kommunikációban is: a megegyezéshez nélkülözhetetlen minimális bizalom légkörének kialakításában bizonnyal szerepet játszottak azok a cikkek, amelyek azt üzenték az osztrák politikai elitnek, hogy Magyarországot létérdekei kapcsolják a birodalomhoz. A lap szabadelvű elkötelezettségét is rendületlenül őrizte: a birodalom újrarendezését csakis a liberális alkotmányosság Lajtán túli bevezetésével tartotta elképzelhetőnek. „Csak a szabadelvű alkotmányosság lehet a polyglott, a szétágazott törekvésű Ausztria megmentője” – írta 1866–1867 fordulóján.

  

A Tisza Kálmán vezette balközép ellenzék legtekintélyesebb napilapja az 1863-ban alapított A Hon volt, 1867-ben a legnagyobb példányszámú magyar nyelvű lap. Szerkesztője és 1868-ig kiadója Jókai Mór, akinek neve mágnesként vonzotta az olvasókat. Jókai a lapalapítástól az 1875-ös fúzióig következetesen szolgálta az ellenzéki politikát, miközben vállalkozása tisztes anyagi haszonhoz is juttatta. Jókai sajtófelfogásában a reformkor és 1848 örököse maradt: „a közvélemény ítélőszék, amely előtt a kor eszméinek meg kell jelenni, s csak a közvélemény helyeslő ítélete teszi azokat életképesekké” – elmélkedett a nyilvánosság funkciójáról 1869-ben. Jókai hírlapíróként, szerkesztőként már a haszonra törekvő üzleti sajtó előfutárának tekinthető: üzleti sikeressége révén az „eszmehirdető” pártsajtó viszonyai között is rendelkezett bizonyos függetlenséggel pártjával szemben. Így a kiegyezés kritikájában A Hon a közjogi problematika mellett nagyobb figyelmet szentelt az új berendezkedés polgári-liberális jellege erősítésének. Az alkotmányosság tényleges helyreállítása után az ellenzéki politizálást új alapokra kívánták helyezni: „a föltétlen ellenállás nem lenne többé igazolható”. Mocsáry Lajos ugyan a közösügyes-rendszert Pandora szelencéjéhez hasonlította, „de a gyakorlat és az alkalmazás terén sokat lehet jóra fordítani… Ha a kormány (politikáján) meg fog látszani ezen irány, akkor nem kell factiosus ellenzéktől tartani” – hirdette meg a konstruktív, egyben kormányképes ellenzékiség programját Andrássy kinevezése után. A kiegyezési folyamat lezárásakor a lap vezércikkei visszatérően leszögezik, hogy a továbbra is veszélyesnek gondolt konstrukciót csak alkotmányos eszközökkel, a parlamenti többség megszerzése révén kívánják megváltoztatni, hogy „az ország függetlenségének és alkotmányos szabadságának mindenben szem előtt tartásával érvényre jussanak a demokratia elvei”.

  

A kiegyezést élesen elutasító „szélbali” ellenzék napilapja, a Magyar Újság 1867. április elejétől jelent meg. Szerkesztője Böszörményi László ügyvéd és ország- gyűlési képviselő volt, aki Kossuth politikai elképzeléseinek egyik leghívebb hazai hirdetőjeként nagy ismertséggel rendelkezett. A kiegyezésellenes közvéleményt Kossuth nyílt leveleinek közzétételével és igen heves sajtópolémiák kiprovokálásával igyekezett mozgósítani, sőt egyesületek („demokrata körök”) szervezésébe kezdve ki is lépett a sajtó szokásos szerepköréből.