Miért fontos, hogy egy politikai rendszer jelen legyen állampolgárai tudatában? Milyen célokat szolgálhat az államok, birodalmak önreprezentációja? És milyen következményekkel járhat, ha az emberekben nem alakul ki valamiféle kötődés a tőlük sokszor távol és bonyolultan működő, ám életüket befolyásoló politikai intézmények iránt?

   

Máig ható, nehezen megválaszolható kérdések ezek. Mindazonáltal a társadalomtudományok már meglehetősen régen felfigyeltek a hatalmi szimbólumok jelentőségére. Ennek nyomán lassanként a nemzetközi történettudományi kutatásokba is begyűrűzött az érdeklődés a – korábban csak az ősi társadalmak és régebbi történeti korok kapcsán tanulmányozott – szimbólumok iránt. A szimbólumok és rítusok működését immár a modern politika és az új politizálási technikák kialakulása kapcsán kezdték el vizsgálni. A politika világának folyamatos átalakulásában ugyanis a hosszú 19. századnak kitüntetett szerep jutott. Ezen évszázadot rendszerint a nemzeti ébredések és a párhuzamos nemzetépítések koraként szokás jellemezni, de egyúttal a liberalizmus korszakaként is, amely hol forradalmak révén, hol apró lépésekkel, de számos országban elhozta a jogegyenlőséget, és egyre több embert vont be a politika világába, és mindezt részben a polgári nyilvánosság új fórumain tette. Éppen ezért a tömegek és a tömegsajtó korszaka is ekkor vette kezdetét. Természetesen a birodalmak kora is ez, a nagyhatalmak látványos létrejöttével és világméretű konfliktusaival.

   

Mint ismeretes, az új államalakulat felségjelvényét, a Monarchia közjogilag pontos címerét csak 1915-re sikerült megalkotni. Az 1868-ban hivatalosan elrendelt Osztrák–Magyar Monarchia elnevezés ellenére pedig az „Ausztria” megnevezés is sokáig tartotta magát (például a térképeken). A Monarchia kereskedelmi hajóin ugyan együttesen szerepeltették a két birodalomfél nemzeti színeit, ám a közös hadiflotta nem cserélte le korábbi zászlóit a közjogi átalakulás után sem. Nem volt közös himnusz és a kiegyezéshez kötődő hivatalos összbirodalmi ünnepnapot sem állapítottak meg. A birodalom mindkét felében azonos fizetőeszköz, a kétnyelvű papírpénz azonban a mindennapokban utalhatott az összetartozásra. Itt említendő meg, hogy a kiegyezéssel nem ment végbe a birodalom népeinek jogi integrációja, ugyanis nem jött létre közös állampolgárság, továbbá nem sikerült megnyugtatóan rendezni Bosznia-Hercegovina lakóinak közjogi státusát sem: létrehozták számukra a tartományi illetőséget, amúgy azonban külföldinek számítottak a Monarchiában (Szabó, 2011).

  

Tudvalévő, hogy a kiegyezési törvények szövege is helyenként eltérő volt, a politika pedig esetenként átértelmezte az 1867-ben megalkotott paragrafusokat. Mindez hosszú vitákra adott okot a magyar és osztrák jogtudósok között a kiegyezés „helyes” értelmezéséről, ám konszenzus nem alakult ki. Miközben az osztrák jogászképzésnek része volt a Monarchia közjogának tanulmányozása, addig magyar oldalon ezt sokáig teljesen mellőzték. 1913-ban Eöttevényi Nagy Olivér volt az első, aki magyar nyelvű tankönyvet írt a kérdésről, sőt kezdeményezte, hogy az osztrák közjog kapjon helyet a magyar jogi oktatásban is. Akciója azonban jellemző módon függetlenségi indíttatású volt: „Ausztria ellen sem hadakozhatunk az ő viszonyaik ismerete nélkül…” (Eöttevényi, 1913). A közös intézmények szolgálatában álló Thallóczy Lajos viszont gyakorlati megfontolásból szánta rá magát egy kézikönyv elkészítésére. A közjogi rendszer bonyolult működését látva, mindennapos használatra szánt, közérthető útmutatót írt osztrák és magyar közösügyi hivatalnokoknak, hogy könnyebben eligazodjanak munkájuk során, de tankönyve kéziratos formában maradt (Somogyi, 2010).

  

A politikai integrációt legfőképp a dinasztia és annak feje, Ferenc József jelenítette meg a birodalom népei számára. Láthatták őt olcsó képeslapokon, pénzeken és szobrokon, nevével találkozhattak a tankönyvekben, illetve például utca- és emléktáblákon. Valójában a hosszú kiegyezési tárgyalások sikeres lezárását is az 1867. júniusi koronázás tudatosította leginkább a széles tömegekben. Csakhogy a kutatások azt jelzik, hogy az uralkodó iránti lojalitás még a kiegyezés után is hosszú ideig mesterségesen fenntartott és táplált volt, a kedvező uralkodói imázs kialakításáért az udvarnak sok tennivalója akadt. Ilyen gesztus volt például a koronázási ajándék uralkodói felajánlása a ’48-as honvédek segélyezésére, de szintén ezt szolgálta a kiegyezés körüli években Erzsébet királyné tudatos előtérbe állítása. Az „ősbűnt” nem lehetett végleg kitörölni az emberek emlékezetéből, hiszen Ferenc József trónra lépése egybeesett a magyar forradalom és szabadságharc eseményeivel, bár a dinasztia és 1848 kultuszának összebékítésére is történtek kísérletek. Ferenc József uralkodásának 50. évfordulóján, 1898-ban például törvényileg tették ünnepnappá Magyarországon április 11-et, a 48-as törvények uralkodói szentesítésének napját (Hanák, 1988).

   

Rövid áttekintésünket ekképp összegezhetjük: kétségtelen, hogy a kulturális és gazdasági kölcsönhatások több „monarchikumot” is kitermeltek (ilyen volt például a magaskultúrában a térségre jellemző építészeti formanyelv vagy a művészi problémalátás rokonsága), a birodalom egészét átfogó összetartozástudat azonban nem alakult ki. Leginkább azért nem, mert a bonyolultan működő és a mindennapokban alig érzékelhető politikai intézményekkel csak meglehetősen kevesen tudtak érzelmileg azonosulni, hiányzott a személyes kötődés, a birodalom egyik népe sem volt teljesen elégedett a kiegyezéssel létrejött konstrukcióval (Hanák, 1978, Urbanitsch, 2004). Az 1867-es alkudozási folyamat az alattvalóktól távol zajlott, a végbement rendszerváltás pedig nem igényelte a közösségi élményt adó társadalmi megerősítést (például népszavazást, ünnepi tömeggyűléseket), sőt inkább tartott az efféle akcióktól. Az új politikai berendezkedés sokkal inkább az állampolgárok passzív belenyugvására épített, melyért cserébe viszonylagos biztonságot és prosperitást kínált. A polgárok számára lényegében egyedül Ferenc Józsefben testesült meg a rendszer (erre tudatosan törekedtek is). A birodalmi patriotizmust a dinasztiahűség pótolta, ugyanakkor bizonyos mértékig az uralkodó személye (1849 öröksége miatt) akadálya is volt a rendszer iránti bizalom elmélyülésének. Ráadásul, a kiegyezés megkötése az államépítő magyar nacionalizmusnak adott zöld utat. A hatalomra került magyar szabadelvűek a széles belügyi autonómiát egyre inkább az ezeréves múlttal rendelkező önálló államiság, az Ausztriától való függetlenség és a nemzetiségekkel szembeni szupremácia fikciójának a hangoztatására használták fel. Az integráció helyett tehát a különbözőség sulykolásában voltak érdekeltek, amelyhez pedig erőteljesen igénybe vették a szimbolikus politizálás eszközeit (Varga, 2017). Az osztrák elit ugyanúgy nem volt érdekelt a dualista struktúra szimbolikus megerősítésében, hiszen a politikai egyezség megkötésében lényegében nem vehetett részt, a létrejött reálunió ünneplése pedig az összbirodalmi álmok végleges feladását jelentette volna.