Az aneszteziológia és intenzív terápia relatíve fiatal diszciplína, hazánkban az ’50-es évek közepe-vége felé kezdett kialakulni, és rálépni a szakmai önállóság útjára. Minden szakma fejlődésének vannak megkerülhetetlen fázisai, amelyeken át kell esnie: az önálló szakmai keretrendszer kialakítása az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére tehető. Ezt követően, a tanulási-tapasztalatszerzési fázisban szakmánk művelői külföldi konferenciákon és tanulmányutakon sajátították el a diszciplína fortélyait, ismerkedtek a folyamatosan modernizálódó eszközrendszerrel és módszerekkel, és meghonosították azokat a hazai gyakorlatban. A ’70-es években már egy komoly utánpótlásképzési fázis indulhatott be, amelynek zászlóshajói az orvosképző egyetemek mellett az Orvostovábbképző Egyetem és a megyei kórházak voltak. A sebészi szakmák fejlődése, az egyre súlyosabb társbetegséggel rendelkezők sebészi ellátásnak igénye nemcsak a szakmai instrumentárium fejlődését vonta maga után, hanem egyre meghatározóbb volt az utánpótlásképzéssel szembeni fokozott igény is. Az egyetemeken önálló tanszékek és szakképzési grémiumok jöttek létre (utoljára a Debreceni Egyetemen 1999-ben), amelyek már regionális szinten, rendszerezetten kezdték meg a szakember-utánpótlás képzését, a tudományos tevékenységet, és indították be a graduális képzést. Lassan egy évtizede az Európai Aneszteziológiai Akadémia által kialakított, nemzetközi akkreditációjú szakvizsgáztatási tesztsor képezi a belépőt a hazai szakvizsgához és a hazánkban szerzett szakképesítéseket az EU szinte valamennyi országában elfogadják.

Miért írtam le ezeket a fejlődési fázisokat ilyen részletességgel egy, az MTA részére készített, elsősorban a tudományos aktivitást összefoglalni kívánó beszámolóban? Azért, mert érzékeltetni szerettem volna, hogy a rendszerezett, klinikai kérdésfelvetéseken alapuló szakterületi kutatásnak elengedhetetlen előfeltétele egy biztonságos szakmai keretrendszer kialakulása és az utánpótlás képzésének megteremtése. Hála szakmánk áldozatkész első generációjának, akik ezeket a kezdeti lépéseket megtették, 2006-ban a szakma tízéves fejlesztési koncepciójának kidolgozásakor már külön fejezetet szentelhettünk annak, hogy az egyes aneszteziológiai és intenzív terápiás kutatóműhelyek hogyan tudják tevékenységüket koordinálni, és hogyan tudnak hozzájárulni az egyetemi doktori minősítéssel rendelkező vezetők kineveléséhez (Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szakmai Kollégium, 2006). Egyre hangsúlyosabb célként jelenik meg az is, hogy hazánk szakmai kutatásai jelen legyenek a nemzetközi szakmai közéletben is.

A szakmánk nemzetközi tudományos megítélését számos meghatározó honfitársunk alapozta meg. A külföldre szakadt szakemberek nevei között Földes Ferenc, Ágoston Sándor, Tassonyi Edömér, Nemes Csaba neve mindenképpen említésre méltó. Hazai viszonylatban az aneszteziológia és intenzív terápia területén négy MTA doktora minősítésű szakember van: Tassonyi Edömér, Pénzes István, Bogár Lajos és Fülesdi Béla. Meg kell említeni, hogy 2000 óta szakterületünkön negyvennégy egyetemi doktori (PhD) fokozatszerzés történt, ami egyenletesen, folyamatosan emelkedő trendet mutat.

Az egyes egyetemek doktori iskoláival párhuzamosan létrejöttek az egyetemi tanszéki kutatóműhelyekhez kapcsolódó PhD-programok is, és a regisztrált vezető oktatók száma dinamikus emelkedést mutat. A Semmelweis Egyetem, a Pécsi és a Szegedi Tudományegyetem aneszteziológiai intézetei az illető egyetemek klinikai orvostudományi doktori iskoláiban, a Debreceni Egyetem Aneszteziológiai Klinikája pedig az egyetem Idegtudományi Doktori Iskolájában végzi tevékenységét. Azt gondolom, érdemes felsorolásszerűen ismertetni az egyes intézetek főbb kutatási irányait, hiszen ebből képet kaphatunk, milyen széles palettán mozog a hazai aneszteziológiai és intenzív terápiás kutatás.

Megállapítható, hogy szakmánk mindkét szubdiszciplinájában jelentek meg a Q1 rangsorú folyóiratokban a szakma hazai képviselői által készült vizsgálatok.

Magyarországon a helyzet egészen más. A magasabb potenciális jövedelem miatt a külföldi munkahelyek (elsősorban Anglia, Németország, Svájc) vonzereje nagy, ezáltal a nyelveket beszélő szakemberek elvándorlása a szakmánkban elég hangsúlyosnak mondható. A jelenlegi jövedelemviszonyok mellett az itthon maradó kollégák jelentős része másodállásban egészíti ki jövedelmét, így a tudományos tevékenységre ebben a kiégésre amúgy is fokozottan veszélyeztetett szakmában természetes módon kisebb energia jut.

Ami azonban reménykedésre adhat okot, hogy a hazai aneszteziológiai kutatóműhelyekben egyre több TDK-hallgató, és egyre több rezidens, illetve fiatal szakorvos tevékenykedik a klinikai kutatás területén. Meggyőződésünk és tapasztalatunk is, hogy a klinikai kutatás hasznos védelmi technika a kiégés ellen és a fiatal kollégák visszatartásáért. A fiatalok bevonása a klinikai kutatótevékenységbe tovább mélyíti a szakmai ismereteket, a kritikus gondolkodást, a nemzetközi irodalmi adatok ismeretét. Minden, a napi tevékenységben felvetődő tudományos kérdés vizsgálata abba az irányba hat, hogy növekedjen kollégáink kreatív problémamegoldó gondolkodása, ráadásul a klinikai kutatásban való részvétel változatosabbá teszi az egyhangú mindennapi munkát.

Összefoglalva: Az aneszteziológia és intenzív terápia egy relatíve fiatal önálló interdiszciplináris tudományág. Az utóbbi tíz esztendőben elkezdődött kedvező fejlődési trendet folytatva külön energiát kell fordítanunk az egyes kutatóműhelyek közötti és az interdiszciplináris kutatótevékenység fejlesztésére, a pályázati források tudatos kihasználására és a nemzetközi tudományos kapcsolataink szélesítésére. Azt gondolom, hogy a szakma jelenleg vezető pozíciót betöltő kutatói előtt megvalósítható feladatként jelentkezik egy minél igényesebb és szélesebb fiatal kutatói generáció kinevelése, amely az amplifikáció törvényszerűségei szerint biztató jövőt vetít előre a hazai aneszteziológiai és intenzív terápiás kutatói tevékenység számára.