A környezeti változások közgazdasági értékelése azt a feltételezést foglalja magában, hogy ezek a hatások pénzben kifejezhetők. Számos olyan környezet-gazdaságtani eljárást ismerünk, amelyek a fizetési hajlandóságot (willingness to pay, WTP) vagy az elfogadási hajlandóságot (willingness to accept, WTA) becsülik, ezek a feltételes értékelés és a feltételes választás módszerei (az ún. feltártpreferencia-eljárások, lásd Marjainé Szerényi, 2001; Marjainé Szerényi et al., 2011). Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeit a költség-haszon elemzésekben is alkalmazzák.

Amikor természeti javainkat (pontosabban az azokban beálló változásokat) árucikként kezeljük, és pénzben fejezzük ki azok értékét, a fenti megközelítést számos kritika éri (lásd például Holland, 2013). E kritikák egy részére válasz lehet az a módszer, amely nem pénzben méri a környezeti javak értékét, hanem más mértékegységben, például abban az idő- vagy munkaráfordításban, amelyet az emberek hajlandóak feláldozni a környezeti javak111 megőrzéséért vagy állapotuk javításáért (illetve állapotromlásuk elkerüléséért). Az időráfordítás értékét azután persze megpróbálhatjuk pénzben is kifejezni.

Tanulmányunkban, mintegy referenciaként, először röviden áttekintünk egy magyarországi példát a pénzbeli értékelésre, majd olyan nemzetközi kutatásokat mutatunk be, ahol (munka)időben történt a környezetértékelés. Zárásként saját, egyetemi hallgatók körében végzett kutatásunk vonatkozó eredményét mutatjuk be, amely nemcsak pénzben, hanem időben is megmérte a költségek másokra hárításának (externalizálásának) elfogadási hajlandóságát, amire nem találtunk korábbi szakirodalmi példát.

Azonban az a kérdés is vizsgálható, hogy vajon milyen eredményt, milyen átlagos értéket kaptunk volna az Által-ér területén lakó emberek hozzájárulási hajlandóságára – és ebből a természetközeli területek 25%-ról 50%-ra növekedésének teljes értékére – vonatkozóan, ha nem pénzbeli, hanem időbeli áldozatra kértük volna a válaszadókat (például önkéntesen végezhető munka keretében).

A környezetgazdászok egyik lehetséges válasza az ilyen esetekre, hogy a válaszadók ajánlhassák fel az idejüket és a munkájukat az ügy érdekében (még ha csak egy kérdőív hipotetikus körülményei között is), majd az így kapott időfelajánlásokat a szakértők váltsák át pénzbeli értékre.3113 Az idő vagy a munka ráadásul egy olyan mérőszám, amely sokkal kiegyensúlyozottabban áll az emberek rendelkezésére (ellentétben a vagyonnal és a jövedelemmel), hiszen mindenkinek 24 órából áll egy napja. Tuija Lankia és szerzőtársai (2014) is azt hangsúlyozzák, hogy a kis jövedelmű emberek alacsony fizetési hajlandósága nem jelenti egyben azt, hogy számukra a környezeti javak ne lennének fontosak.

Az idő értékének, főleg a munkaidőn kívüli idő értékének hangsúlyozása már megjelenik Gary S. Becker (1965) munkájában is, aki szerint az idő pénzbeli értékét annak lehetőségköltségével fejezhetjük ki, amit gyakran az adózás utáni munkajövedelemmel azonosítunk (Beckert idézi Okada–Hoch, 2004). A. Michael Spence (1973) felveti, hogy a társadalmi és gazdasági interakciókban az időráfordítások jelként működnek, vagyis az időráfordítási hajlandóságot mérőeszközként használhatjuk.

Michael Ahlheim és munkatársai (2010) Észak-Vietnamban, Hanoitól 250 kmre, Yên Châu körzetében élők körében feltételes értékeléssel készítettek felmérést azzal kapcsolatban, hogy az ott élők mekkora pénzbeli és munka-hozzájárulást ajánlanának fel a földcsuszamlások kockázatának csökkentésére. Ötszáz háztartást kérdeztek meg 2008 áprilisában. Mindenkinek feltették azt a kérdést, mennyit lennének hajlandóak fizetni kétszer egy évben, három éven keresztül egy programért, amely erdősítéssel, a mezőgazdasági gyakorlat megváltoztatásával, a lejtők stabilizálásával, a talajerózió elleni védelemmel, illetve az utak stabilizálásával csökkentheti az esős időszakban nagy károkat okozó földcsuszamlásokat. A következő fázisban – két csoportra osztva a megkérdezetteket – kétféle munkáról kérdezték meg a véleményüket, mindkét esetben a kérdés tartalmazta a következő tagmondatot: „hány munkanappal lenne hajlandó hozzájárulni…”. A könnyű munka (soft work – SW) esetén faültetésre kérték a válaszadókat, amit akkor végezhettek, amikor az számukra kényelmes, megfelelő. A kemény munka (hard work – HW) esetén védőfal építésében kellett részt venniük, mégpedig akkor, amikor arra szükség volt, így az időpont akár a mezőgazdasági munkák csúcsidejére is eshetett. Az átlagosan felajánlott munkanapok száma szignifikánsan különbözött, az SW-forgatókönyvre 3,99, míg a HW-re 3,02 napot kaptak. Az idősebbek és a magasabb iskolai végzettségűek nagyobb valószínűséggel ajánlanak fel munkát, illetve a foglalkozás kategória alapján végzett vizsgálatok szerint a farmerek sokkal nagyobb valószínűséggel, míg a hivatalnokok alacsonyabb valószínűséggel ajánlanak fel munkát egy meghatározott célért. Érdekesen vizsgálták az idő értékét, ahol három állítás közül lehetett választani: (1) pénzveszteséget okoz a felajánlott munka, mert az adott idő alatt nem lehet a fizetett munkát végezni; (2) nehézséget okoz más munka elvégzése; (3) abszolút nincsenek időkorlátok, csak a szabadidejét áldozná fel a megkérdezett. Arra a következtetésre jutottak a szerzők, hogy a válaszadók előre megfogalmazzák az idő lehetőségköltségét, ez pedig attól függ, milyen a mindennapi munkájuk (fizikai értelemben könnyebb vagy nehezebb), milyen munkát kell végezniük a felvázolt program szerint (faültetést vagy védőfalépítést), illetve attól is, hogy a felajánlott munkát mikor végezhetik el (amikor a válaszadó akarja, vagy amikor a program szervezői kérik). Ebből a szerzők arra jutottak, hogy a munka mint mérték (numéraire) nem megfelelő a hasznosság változásának mérésére, nem oldja meg azt a problémát, hogy hogyan mérjük egy környezeti változás értékét azokban a térségekben, ahol nagyon alacsony jövedelemből élnek az emberek, és a pénzbeli fizetési hajlandóság használhatatlan, hiszen közelít a zéróhoz. Ahlheim és szerzőtársai (2010) szerint ezért a feltételes értékelést egyáltalán nem kellene használni a szegény társadalmakban.

Rajesh K. Rai és munkatársai (2014) azt vizsgálták, van-e különbség a fizetési hajlandóságban attól függően, milyen fizetési eszközt alkalmazunk, a pénzt vagy a munkát. Nepálban személyes interjú keretében hatszáz háztartást vontak be a felmérésbe. A környezeti jószágot a vízgyűjtőterület által nyújtott szolgáltatások jelentették (ivóvíz, öntözővíz, tűzifagyűjtés stb.). A mintát négy részre osztották, kétféle szempont szerint: a vízgyűjtő felső és alsó szakaszán is háromszáz-háromszáz háztartás került a mintába, míg mindkét szakaszon a minta egyik felét pénzbeli, másik felét munkanap szerinti hozzájárulásról faggatták. A munkaidő-ráfordításhoz négy értéket rendeltek: 0 (nem ajánl fel semmit), 2, 6 vagy 10 munkanapot ajánl fel évente (a munkát a megvalósítási terv szerint kell végezni). A pénzbeli fizetési összegeket ezekből a napokból számították a piaci bérráta (napi 300 nepáli rúpia, NPR) alapján. A teljes programra évente átlagosan 2864 NPR-t ajánlottak fel azok, akiket pénzbeli mértékegységben kérdeztek, a munkafelajánlás szerint vizsgált csoport pedig átlagosan tizenkét napot venne részt a vízgyűjtőterület fejlesztési programban, ami a napi bérrátával átszámolva 3603 NPR. Az idő lehetőségköltségét a válaszok alapján becsülték, mégpedig úgy, mint a pénzbeli és a munkaáldozatot hozó csoportok fizetési hajlandóságának arányát. A fejlesztési programra fordítandó idő becsült árnyékértéke 238,5 NPR, amely a piaci bérráta 80%-a. Az egyes fizetési eszközök (pénz versus munka) alkalmazhatóságához fontos eredményeket kaptak a választási helyzetekre adott válaszokat befolyásoló tényezők alapján. Ha munkában fejezhették ki a hozzájárulási hajlandóságukat, akkor a hagyományos házban élők (vagyis a szegényebbek) nagyobb valószínűséggel választották a változást. A pénzben értékelők közül a gazdagabbak szintén gyakrabban választották a status quo helyett valamelyik alternatívát. Ha tehát csak a pénzbeli értékelés lehetőségét alkalmazták volna, sok szegényebb ember nem tudta volna a fejlesztéssel kapcsolatos preferenciáit kifejezni, hiszen ők inkább munkát tudtak felajánlani. A szerzők úgy gondolják, a feltételes választás módszere használható a fejlődő országokban, az erősen jövedelemkorlátos egyének körében is, mégpedig úgy, hogy a munkaráfordítási idejüket mérjük.

Mesfin Tilahun és szerzőtársai (2013) Etiópiában, nyugat Tigrayben a feltételes értékelést használták a tömjénerdők megőrzése iránti kereslet feltárásakor vidéki családok körében. Etiópiában alacsony a jövedelem, a Világbank 2010-es adata szerint (idézi Tilahun et al., 2013) a népesség kb. 40%-a él napi 1,25 amerikai dollár (USD) alatti jövedelemből. A hozzájárulási hajlandóságot pénzben és munkaidő-ráfordításban is vizsgálták, az előbbit a helyi önkormányzatnak fizetendő éves adóként, míg utóbbit a területen történő járőrözésben való részvétellel fogalmazták meg. Két fontos kérdés állt a kutatás középpontjában: (a) a munkaidő-ráfordítás idejét milyen időértékkel kell ahhoz számolni, hogy a pénzbeli és az időráfordítási hajlandóság közötti aszimmetriát csökkentsék; (b) milyen tényezők befolyásolják a két hozzájárulási mértéket. A felmérésben a pénzbeli és a munkaidő-ráfordítási hajlandóságot is kétkörös, dichotóm kérdéssel vizsgálták. Az első kör kezdeti összegét/munkaidejét – a válaszoktól függően – megduplázták, illetve megfelezték. 520 háztartást vontak be a kutatásba, amelyből 159 jövedelemszerzésre vagy állattartásra használta a területet. Eredményeik szerint a pénzbeli fizetési hajlandóság pozitív kapcsolatban van a jövedelemmel, a munkaráfordítási hajlandóság pedig ugyanilyen irányú kapcsolatban a produktív (munkaképes) családtagok számával. A válaszadók átlagosan többet ajánlottak fel munkanapban, mint pénzben: az átlagos fizetési hajlandóság 4,86 dollár (USD) háztartásonként és évente, míg a felajánlott munkanapok átlaga – piaci bérrátával átszámítva – 23,34 dollár/háztartás/ év értékű lett. A szerzők ezen kívül a minimálbérekkel és a napi átlagos jövedelemmel is kiszámolták a munkaidő-felajánlás pénzbeli értékét. A minimálbérek alkalmazása ebben az országban azért problémás, mert nincs erre vonatkozó szabályozás. A válaszadók által jelzett napi jövedelemmel számolva (mint a munka lehetőségköltsége) a pénzben kifejezett munkaidő-felajánlás 6,64 dollár/háztartás/év, amely már sokkal közelebb van a pénzbeli értékhez. A munkaidő-ráfordítási hajlandóságot szignifikánsan befolyásolta a családfő neme (ha férfi, kisebb valószínűséggel ajánl fel munkát) és a produktív családtagok száma (minél több tagja van a családnak, annál nagyobb valószínűséggel ajánlanak fel több munkanapot). A kutatók arra jutottak, hogy azok a családok, amelyek már 2002 előtt is a területen éltek, nagyobb valószínűséggel fogadják el a magasabb munkanap-ráfordítást is, mint a 2002 után betelepülők. A szerzők nem foglalnak állást abban, hogy a pénzbeli értékelés mellett alkalmas-e a munkaidő-ráfordítás vizsgálata ebben a környezetben. Rajesh K. Rai és Helen Scarborough (2014) invazív növények kezelését vizsgálták egy olyan közösségben, amelynek tagjai erősen támaszkodnak az erdők nyújtotta szolgáltatásokra (Nepálban, a Chitwan Nemzeti Park pufferzónájában élők között vizsgálódtak). A környék környezeti problémája, hogy a keserűszőlő (Mikania micrantha) mint invazív faj jelentős károkat okoz a természetes erdőkben, rontja az erdő értékét, csökkenti a mennyiségét, valamint szűkíti az erdei termékek változatosságát. A szerzők azt keresik, hogy a fizetési hajlandóság mennyire érzékeny a fizetés módjára. A résztvevők a feltételes választás választási kártyáin csak egyfajta költségjellemzővel néztek szembe (vagy pénz, vagy munka). Az, hogy melyik típusú választási helyzetet kínálták fel a számukra, attól függött, mit válaszoltak arra a bevezető kérdésre, hogy hajlandóak-e pénzben hozzájárulni az erdei invazív növények visszaszorításához. Ha erre nemmel válaszoltak, akkor a munkával való hozzájárulást tartalmazó választási helyzetekkel derítették ki a fizetési hajlandóságukat. A szerzők azért tartották fontosnak ezt a lehetőséget is felajánlani, mivel úgy gondolták, hogy ha az embereknek nincs közösségi célokra felajánlható pénzük, attól még értékesnek tarthatják a változást, amit munkaráfordítással ki is fejezhetnek. Ha nulla fizetési hajlandósággal vennénk őket számításba, az egyenértékű lenne azzal, hogy véleményüket úgy számítjuk be az eredményekbe, mintha nem lenne számukra fontos az adott fejlesztés. A kétféle kérdőív használatával mindenki a neki megfelelő mértékegységben fejezhette ki a hozzájárulási hajlandóságát. A választási kártyákon található költségjellemzők, amelyek a fizetési hajlandóságok becslésének alapját képezik, gyakorlatilag csak a mértékegységben tértek el egymástól, de az átváltásukat a kutatók tették meg, mégpedig a térség átlagos bérrátája alapján, amelyben egy munkanap értéke 350 nepáli rúpia. A pénzbeli hozzájárulást éves tagdíjban fejezték ki, a kártyákon szereplő összegek 0, 1050, 1750 és 2450 rúpia voltak. A munkaként történő hozzájárulás szintjei 0, 3, 5 és 7 munkanap. Mindkét változat egy évre vonatkozott, melyet öt éven keresztül kellett teljesíteni. Ötszáz háztartást vontak be a kutatásba a pufferzóna lakosai közül. A pénzben történő fizetést a minta 35%-a tartotta elfogadhatónak, a maradék 65% pedig jelezte, hogy pénzzel nem, de munkával hajlandóak a programért tenni. A legfőbb eredmények a következők: (1) a férfiak közül a magasabb iskolai végzettségűek és a betelepülőknek számítók nagyobb valószínűséggel fizettek pénzben; (2) a nagyobb földterületet birtoklók szintén inkább a pénzbeli hozzájárulást választották; (3) azok, akik nem mezőgazdasági tevékenységekből szerzik jövedelmüket, szintén nagyobb valószínűséggel vettek részt a pénzbeli felajánlási lehetőségben; (4) a nagyobb méretű háztartásban élők, valamint azok, akik az erdőkben erdei termékeket gyűjtenek, inkább a munkaráfordításukkal vennének részt a programban; (5) a férfiak 46%-a, míg a női válaszadóknak csak 28%-a választotta a pénzbeli fizetést.

A feltételes választásban a választási kártyákon megjelenő jellemzők implicit árát, valamint a különböző jellemzőkből és azok szintjeiből kialakított egy-egy forgatókönyv iránti fizetési hajlandóságot is megbecsülhetjük (Adamowicz et al., 1994). A kutatásban az egyik jellemzőként az erdei termékek gyűjtésére szánt időt használták. Ennek implicit ára pénzbeli fizetség esetén átlagosan 696 nepáli rúpia lett, munkaidőben kifejezve pedig átlagosan 1,4 munkanap/év. Ez utóbbinak a pénzben kifejezett értéke azonban csak 490 rúpia/év. Egy kiválasztott forgatókönyv iránti fizetési hajlandóság 3871 NPR, míg munkában kifejezve 9,38 nap/év lett, amely 3283 NPR-nek felel meg. Végső soron tehát azt kapták, hogy a hozzájárulás mértéke magasabb, ha pénzben kérdezzük az embereket, mintha munkaidő hozzájárulásban, amely a korábban áttekintett szakirodalmakkal ellentétes eredmény. Magyarázatként szolgálhat, hogy (a) a két csoport (pénzben vagy munkában fizetők) külön mintát alkottak, ezért eredményeik összehasonlítása korlátozott, másrészt (b) a területen élők rendszeresen részt vesznek az erdei tevékenységekben, aki pedig távol marad, büntetést fizet, amely általában a munkabérrátával egyezik meg, tehát további munka felajánlását már nem preferálják az ott élők. Érzékenységi vizsgálatot is végeztek a szerzők a társadalmi hasznok kalkulálásánál, amelyben két tényezőt változtattak: a nők arányát (akik inkább munkával fizetnek), illetve a közösségi munkára fordított idő árnyékértékét. A szerzők egy korábbi kutatásuknál (Rai–Scarborough, 2013) a helyi bérráta 47%-os értékét találták az átváltásra, mások más értékekkel számoltak: Frank J. Cesario (1976) 33%-kal, Young-Sook Eom és Douglas Larson (2006) 70%-kal értékelték az idő árnyékértékét, itt ezek mellett a 100%-os értéket is figyelembe vették a társadalmi haszon becslésénél. Időbeli áldozathozatal a „fejlett” országokban Természetesen „fejlett” országokban is vizsgálták a fizetési hajlandóság mellett a munkafelajánlást, ahogy Lankia és szerzőtársai (2014) is tették Finnországban. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy a finnek hajlandóak-e akár pénzben, akár munkával hozzájárulni az erdők minőségének fejlesztéséhez, amelyek 70%-a magántulajdonban van. A feltételes értékelést használták, a fizetési eszköz a fizetési kártya volt.

Egy ázsiai „fejlett” országban, Dél-Koreában hajtott végre kutatást Young-Sook Eom és Douglas Larson (2006) 2000-ben, amelynek az volt a célja, hogy megvizsgálják, a munkaidőn kívüli időt hogyan értékelik az emberek. Ugyanis általában csak két kategóriát különböztetnek meg a kutatásokban, a munkaidőt és a kikapcsolódásra fordított szabadidőt, pedig a háztartási munka is jelentős időigénnyel párosul, és az idő ugyanúgy korlátos erőforrás, mint a pénz. Egyes környezetminőségi javulásokat úgy is el lehet érni, ha az emberek megváltoztatják az életmódjukat (jelen esetben az ételkészítés és a hulladékkezelés, valamint a fürdőszobai, konyhai és mosási víz felhasználásának változtatásával). Abból indultak ki, hogy a Mangjong (Man Kyoung) folyó medencéjében élők meglehetősen rossz vízminőséget tapasztalhatnak (V. osztályú), amelyet a képzeletbeli fejlesztési program eredményeként III. osztályúra (horgászásra alkalmas) vagy II. osztályúra (úszásra is alkalmas) javítanának (az elsőnél a biológiai oxigénigény 4 ppm-es, a másodiknál 7 ppm-es koncentrációcsökkenését feltételezték), és az ezzel kapcsolatos felajánlási hajlandóságot próbálták kideríteni. Ötszáz városi háztartás került a mintába, ahol az összes megkérdezett két kérdésre válaszolt. Először azzal kapcsolatos véleményüket mondhatták el, mennyit lennének hajlandóak fizetni a vízminőség javulásáért, majd pedig arra válaszolhattak, mekkora időtöbbletet vállalnának a háztartási munkákra fordított időben ugyancsak az adott programért. A feltételes értékelés egykörös kérdésformáját alkalmazták, amelyben előre meghatározott összegek elfogadását (és ezzel a programra felajánlását) célozzák. A kiválasztott ajánlatok a pénzbeli fizetés esetén 75 cent és 23 dollár (USD) közötti tartományba estek, és összesen tíz különböző összeget adtak meg, amelyet havi díjemelésként kellett (hipotetikusan) megfizetniük a válaszadóknak, míg a háztartási munkára fordított időtöbbletnél nyolc szintet alkalmaztak, 5 perctől a másfél órás időtartamig. Az egy adott személytől kérdezett pénz- és időfelajánlási mértékeket véletlenszerűen párosították össze. A szerzők szerint a két mérték (idő és pénz) együttes alkalmazásával a háztartási munkára fordított idő, illetve az időmegtakarítás értéke is meghatározható. Számoltak azzal is, hogy az időráfordítási hajlandóságot és az idő értékét az egyének jellemzői is befolyásolhatják, például az, hogy dolgoznak-e, és ezzel jövedelmet termelnek, vagy nem dolgoznak, ekkor viszont több idejük van. A megtakarított idő értékét a pénzben és az időben kifejezett fizetési hajlandóság hányadosaként határozták meg. A foglalkoztatottak átlagos bérrátája Koreában a vizsgálat idején 7,74 USD/ óra volt. Ehhez képest az időmegtakarítás határértékét a nem dolgozóknál – a becslő modelltől függetlenül – 1 USD/órára becsülték, a foglalkoztatottak körében ennek értéke 1,77 és 2,17 USD/óra közé esett, és a modelltől is függött. Ez az eredmény összhangban áll azzal az elképzeléssel, hogy a bérjövedelemből élők számára a munkára fordított idő és az ezzel járó jövedelem magasabb értéket képvisel, mint a háztartási munkára fordított idő értéke. A háztartási munka idejének értéke (árnyékértéke) 5,57 és 5,97 USD/óra lett átlagosan. Mindezek alapján a szerzők megállapítják, hogy a háztartási munkára fordított idő értéke átlagosan a munkabér 70–80%-a, illetve hogy az emberek nem munkára használt ideje más és más értékű, attól függően, mivel töltik ezt az időt. Felhívják a figyelmet arra, hogy olyan esetekben, amikor az emberek a saját munkájukkal is hozzájárulhatnak a környezetminőség javításához, érdemes az időráfordítási hajlandóságukat is megvizsgálni, illetve a fizetési hajlandóságukat időben mérni, ezzel rugalmasabbá tehető az emberek hozzájárulása, és ugyanúgy növelhetik a jólétüket.

Előzetes kutatásunkban egy kiinduló technológiát feltételeztünk, melyet A-val jelöltünk. Ez az, amit már eleve alkalmazunk. Ehhez képest az új, B-vel jelölt technológia esetében az elfogadással járó előny nagyságát rögzítettük (20%-os költségmegtakarítás), a kérdés pedig arra vonatkozott, milyen valószínűséggel fogadná el a válaszadó azt az etikailag problémás helyzetet (8 fokozatú skálán mérve, lásd az 1. táblázatot), hogy a B-technológia alkalmazásával kínálkozó előnnyel szemben mások hátránya áll, sőt, maga az előny mások hátrányából származik.114

A „mások hátránya” szempontjából többféle opciót is vizsgáltunk. Felvettük a lehetőségek közé azt a klasszikus esetet, amikor (1) maga a döntéshozó itt és most „részesül” az okozott probléma egy részéből (például silányabb minőségű élelmiszer áll elő az új technológiával, mellyel fogyasztóként maga is kénytelen szembesülni) (MOST); továbbá három olyan opciót is szerepeltettünk, ahol a másoknak okozott kellemetlenség tudata az, melyet a döntéshozónak el kell viselnie. E „kellemetlen tudat” kialakulásához pedig stratégiai jelentőségű az információnyújtás. Ennek megfelelően további három kérdőívsorozatot állítottunk elő. Felvettük annak lehetőségét, hogy az új technológia alkalmazásából fakadó hátrány (2) térben máshol, több ezer kilométerre élő személyeknél (MESSZE) jelenik meg, (3) időben máskor, ötven évvel később élő személyeknél (KÉSŐBB) jelenik meg, illetve (4) nem is személyek, hanem egyes állatfajok jólétének a csökkenése formájában testesül meg (lásd például a ketreces tojástermelést) (ÁLLAT).

A fentiek alapján tehát a kérdőívek négy típusa állt elő. Önmagában is érdekes kutatási probléma az, hogy e négy lehetőség közül melyiket milyen mértékben fogadják el (illetve utasítják el) a válaszadók. Mi azonban e tanulmányban arra keressük a választ, hogy az elfogadási hajlandóságot befolyásolja-e az, hogy az új technológia alkalmazásából fakadó előnyöket (a) pénzbeli, illetve (b) időbeli megtakarításként fogalmazzuk-e meg. Ennek alapján az alapkérdőívnek összesen 4 × 2 = 8 változatával dolgoztunk. A válaszadók a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Karára járó azon alapszakos hallgatók közül kerültek ki, akik felvették az általunk oktatott Környezetgazdaságtan című tárgyat. A kérdőíveket a Moodle elektronikus rendszerben három félévet érintve kérdeztük le (2015. ősz, 2016. ősz és 2017. tavasz), melynek során összesen 615 hallgató töltötte ki a kérdőívet.

Eredményeinket az 1. és a 2. ábra mutatja be. Az 1. ábra az alapeset, amikor a válaszadók részére a kérdőívben még semmilyen externáliával kapcsolatos információ nem áll rendelkezésre: az alkalmazott A-technológiához képest a B-technológia egyszerűen csak 20%-kal „jobb”, „hatékonyabb”. Látható, hogy az új technológia elfogadási hajlandósága igen magas (+3 fölötti átlagok jellemzőek az 1. ábrán, miszerint az átlagos válaszadó szinte biztosan áttérne a B-technológiára; lásd az 1. táblázatot is). Fontos, hogy e ponton a négy-négy kérdőívsorozat még csak a haszon megfogalmazásának a mikéntjében tért el egymástól, ám a pénzbeli vagy időbeli haszon megfogalmazása semmilyen szignifikáns különbséget nem eredményezett.

Amikor azonban az externáliával kapcsolatos információt is megjelenítettük, az elfogadási hajlandóság drasztikusan csökkent (–1 és +1 közötti tartományba eső átlagok a jellemzőek a 2. ábrán, miszerint az átlagos válaszadó nehezen tudna választani a két technológia között, a döntés során ide-oda billenne; lásd az 1. táblázatot is). Témánk szempontjából kiemelten fontos, hogy az új, B-technológia alkalmazásával kapcsolatos „elkedvetlenedést” befolyásolja az, hogy az áthárított költségeket (elérhető nyereségeket) pénzben vagy (munka)időben jelenítjük-e meg. Az ötven évvel későbbre történő költségáthárítást (KÉSŐBB) leszámítva minden dimenzióban jelentős eltérés mutatkozik. A jelen fogyasztókra (MOST) történő költségáthárítás, valamint a teljes, aggregált minta esetében pedig szignifikáns az eltérés (p = 0,05). Nagyobb mintaelemszám esetén valószínű, hogy a MESSZE és az ÁLLAT dimenziókban is szignifikáns eltérést kaptunk volna.

Általánosságban is megfogalmazható, hogy „a pénz beszél”. Etikailag érzékeny területen a haszonlesés (opportunizmus) kevésbé tűnik elfogadhatónak, ha a hasznokat közvetlenül pénzben jelenítjük meg, míg az időbeli (azaz nem pénzbeli) haszonmegfogalmazások hajlamosak tompítani az etikai probléma élét, és könnyebben alkuba bocsátkozunk. Az eredmények alapján mind a környezet védelmét szolgáló fizetési hajlandóság, mind pedig a költségek másokra hárításának az elfogadási hajlandósága növekszik, ha – pénzbeli helyett – időbeli fogalmakkal írjuk le a döntési dilemmát. Az előbbi jó, az utóbbi rossz hír lehet a természeti környezet védelme szempontjából.

A kutatás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával az NKFI Alapból valósult meg a „Szándékos költségáthárítás a döntéshozatalban” című projekt keretében (OTKA pályázat, K 120183).