Tizenkét éves kora óta ír. Prózaírónak indult. Második regényében, az 1985-ben megjelent Stengd gitarban (Lezárt gitár) Theodor W. Adornót idézi mottó gyanánt, aki az elbeszélő helyzetét paradoxnak nevezi, mert már nem lehetséges valamit elbeszélni, jóllehet a regény formája elbeszélést igényel.1 Fosse művei végső soron erről szólnak: az elbeszélés, az elmondás, a kimondás lehetetlenségéről, ugyanakkor arról is, hogy az egyes megnyilatkozások, tudatfolyamatok botladozó nyelvében keresni kell a lehetőséget ahhoz, hogy olyan pillanatok nyílhassanak meg, amelyeket ő a hétköznapok rejtélyes misztikájának nevez; amikor – ahogy a drámáiról szólva, éppen magyaroktól hallva megfogalmazza – „angyal megy át a színpadon”. (Lásd esszéköteteit: Fosse 1989, 1999, 2014b.) Olyan pillanatokról van szó, amelyekben a folyamatosan ismétlődő, elakadt, egymásba futó mondatokban, belső monológokban, a nyelvi klisékben valamilyen lírai, transzcendens üzenet születhet, a lappangó zeneiség felerősödik, és fény érzékelhető az addigi sötét, monoton, komor, szikár (nyelvi) környezetben.

A nemzetközi elismerést és ismertséget a Lars Hertervig festőről írott két regénye, a Melancholia I (1995) és a Melancholia II (1996)2 hozza meg a 1990-es évek közepén. Lars Hertervig történelmi személyiség (1830–1902), aki Nyugat-Norvégiából került a Düsseldorfi Művészeti Akadémiára az 1850-es évek közepén, ahol a híres norvég tájképfestő, Hans Gude tanítványa volt. Az első kötet első részében Hertervig düsseldorfi életének sorsdöntő szakaszát egy belső monológ világítja meg: a sok ismétlés, a feltörő gondolatok újra és újra indulásában kirajzolódik a művészet, a képiség, a fény megragadásának olthatatlan vágya, egyben a művészi lét, a magányosság problémája, a szerelem lehetetlensége, miközben egyre világosabb, hogy Hertervig sodródik az őrület felé. Az első kötet második része már a Gaustad Elmegyógyintézetben kezelt beteg gondolatatait közvetíti: Lars Herterviget nem engedik festeni úgymond a gyógyulás érdekében – holott ő tudja, ha nem festhet, végképp megőrül, elpusztul. A második kötetben a festő nővére, Oline nézi „Lars régi firkálmányát” a kinti WC ajtajára szegezve, s így végül vele búcsúzik az élettől. Ezt megelőzően egy látszólagos intermezzóban 1991 őszén egy író, Vadme egy lelkész asszonnyal találkozik, és ez az író, akárcsak Lars Hertervig a festésben…

 

 

Az Északi Tanács Irodalmi Díjával kitüntetett regénytrilógiájában is (Andvake, 2007, Olavs draumar, 2012, Kveldsvævd, 2014)4 a művészet és a vallás kérdései fonódnak egybe a központi szereplő, Asle alakjában. Az írói koncepciónak megfelelően halványan körvonalazott középkori, néha a 19. századra emlékeztető kontextusban bibliai motívumok válnak láthatóvá (például az első részben Asle és Alida mint József és Mária keres éjjeli menedékhelyet születendő gyermekük és maguk számára), és a művészlét inkább sötét, mint fényes oldalai kerülnek felszínre. Asle apja muzsikusként a falusi „művészlét” tradicionális képviselője, Asle is hegedül, de homályban maradó erőszakos múltja miatt – bár Olavra változtatja nevét – korábbi tetteiért bűnhődnie kell. Az utolsó kötet családi történetek bevonásával már közelít a jelenkorhoz, de – mint az egész trilógiában – itt is a „fényt”, a világosságot csak a „sötéttel” együtt észlelhetjük, egy villanásként. A művészlét a hegedűvel, a zene iránti vágy nem tudja igazán ellenpontozni a monoton, vigasztalan, sötét foltokkal teli létet, amely a pietizmus talaján ördögtől valónak találja és elutasítja ezt a lehetőséget sorsunk megélésére. Keresztény látomásköltészet, középkori balladák, keresztény misztika szövegformái dominálnak mindhárom kötetben, és itt is erőteljes a Fosse által „negatív misztikának” nevezett írói pozíció (a nagy misztikus, Meister Eckhart szövegei is megemlítődnek), amelyről a Gnostiske essay (Gnosztikus esszék) című kötetében már 1999-ben ír. Ő ezt úgy értelmezi, hogy a hagyományos misztikával szemben nem fordul el a világtól, hanem a különbségekben, a kontrasztokban megjelenő hétköznapi konkrét misztikát próbálja valamiképp megélni. A szerző Fosse az írás folyamatában keresi ennek lehetőségét, miképp szereplői az általa létrehozott szövegekben.

Eddigi utolsó nagy prózai műve a Septologien három kötetben és hét részben: I–II Det andre namnet, 2019 (A másik név),5 III–V: Eg er ein annan, 2020 (Én egy másik vagyok) és VI–VII: Eit nytt namn, 2021 (Egy új név) ismét egy művészregény. Asle festő (gondoljunk a „melankóliával” kezelt Hertervig festőre) folyamatosan képeket lát múltjából és jelenéből, de ezeken túllépve a „láthatatlan fényt” akarja megfesteni. A jobbára pontozás nélküli szövegekben ennek keresése a halál központi motívumával párosulva ezúttal több önéletrajzi elemet mutat fel: a festés (–írás) gondjaival küzdő művész itt is katolizál, és alteregója, az ugyanolyan nevű Asle alkoholista, mint ahogy Fosse is egy ideig az volt, a színhely pedig – nem először – Bergen, azaz Bjørgvin, a fjord mentén.

Drámákat egy alkalomszerű felkérésre kezdett írni, de rendkívül rövid idő alatt európai és világhírnévre tett szert, és ma – különösen Franciaországban és Németországban – az egyik legtöbbet játszott külföldi szerző. Első drámája, Og aldri skal vi skiljast (És soha nem válunk el) 1994-ben került színpadra. A Nokon kjem til å komme című drámáját6 az 1996-os oslói bemutató után 1999-ben Párizsban Claude Régy rendezésében mutatták be. Innen kerül a világ számos színpadára, és marad máig Fosse legtöbbet játszott drámája. A darab három szereplője, a Nő, a Férfi és a Másik már elnevezésükkel is egy általános helyzetet jeleznek: a pár hiába akar elvonulni az emberektől, felbukkan a megvásárolt ház volt tulajdonosa, a Másik, aki jelenlétével féltékenységet kelt a Férfiban, és jelzi nemcsak a menekülés, de a páros magányosság lehetetlenségét is. További legtöbbet játszott drámái sorában a Namnet (19957) egy pár jelenét és bizonytalan jövőjét vázolja fel: egy várandós nő és a jövendőbeli apa nem képes egymással igazi kontaktust teremteni. Az előttük álló feladat, a névadás, azaz helyzetük nevén nevezése a családi körben végképp kilátástalanná válik: a magára hagyatottság, a magány dominál a remény és félelem egyidejűségében. A Barnet (1996, A gyermek8) című drámát még a megjelenés évében mutatták be Magyarországon, benne két ember viszonya a megszületendő, majd halva született gyermek miatti gyászban folyamatosan változik. A Draum om haustenben (1999, Őszi álom9) a Férfi és Nő, Anya, Apa és Gry, a volt feleség ismét álomszerű jelenetekben, az idősíkok váltásával élik át a múlt traumáit (többek között az első házasságból született gyermek halálát) és a jelen tragikus eseményét (a Férfi halálát), de a három nő végül is együtt, egymást átkarolva távozik aztán az utolsó jelenetben. Itt is, Fosse többi drámájához hasonlóan a többnyire névtelen szereplők az emberi lét alapvető helyzeteiben rejlő többértékűségre, a több irányú elmozdulás lehetőségére utalnak. Míg Fosse prózájában folyamatos belső monológok, a stream of consciousness technika feltorlódó mondatai alakítják a cselekménystruktúrát, addig drámáiban félszeg és félénk dialógusok képeznek le olyan helyzeteket, amelyekben nagyon egyszerű, óvatos szóváltások, néha szabadversszerű monológok, elkezdett, de félbeszakadt mondatok az elhallgatás csendjének nyitnak teret. A drámákban ez a – számos lehetséges értelmezést kínáló – csend hordozza magában a „pillanat” megélésének lehetőségét. A reménytelennek és statikusnak tűnő helyzetek az abszurd színházra és Samuel Beckettre emlékeztetnek,10 de Fosse drámáiban nem a helyzet kilátástalan abszurditása dominál, hanem a modern egzisztencializmust meghaladó keresés egy transzcendens harmónia után.

A monotonnak tűnő, repetitív dialógusok egyfajta ritmust és zeneiséget közvetítenek. Ezek folyamatos megléte a lírikus Fosséra irányítja a figyelmet: prózája és drámái is tulajdonképpen lírai strukturákat képeznek le. Versesköteteiben a Fosse-szövegekből jól ismert motívumok az élet, szerelem és halál határainak egybemosódásával, a hétköznapi és a szakrális egymásmellettiségében jelentkeznek. Poesiar című verseskötete (2016) egyfajta palimpszesztként a 19. század legkiemelkedőbb norvég költőjével, Jonas Wergelanddal való lírai párbeszéd; de többek között Georg Trakl (2019) és Rainer Maria Rilke (2022) fordításai is azt a kimondatlan kérdést járják körül, hogy miképp lehet a fent nevezett költőket az általa használt nyelvben megszólaltatni. Fosse ugyanis a Norvégiában hivatalos két írott nyelvi norma közül az ún. nynorsk-újnorvégban ír, amely 19. századi (re)konstruálásakor az írott dán–norvéggal, a mostani ún. bokmållal szemben elsősorban nyugat-norvégiai dialektusokra épülve egy „nemzeti” és a beszélt, paraszti kultúrában gyökerező nyelvvariánst jelentett.

Fosse a Nobel-díj hírére a nynorsk nyelvnek köszönte meg, hogy a díjat elnyerhette, de a nynorsk is sokat köszönhet neki: az ezen a nyelven megszólaló irodalom hosszú ideig kötődött a paraszti, lokális költészethez, a beszélt közlésformákhoz, míg a 20. század közepétől Tarjei Vesaas prózájával és Olav H. Hauge költészetével az európai irodalomban is helyet kért magának. Különösen Vesaas hőseinek szikár, abbamaradt, elkezdett párbeszédei vagy monológjai, az orális kulturális hagyományokban megőrzött elhallgatásokkal utalnak a mögöttes valóság sokrétegű értelmezésére. Amikor például a Fuglane (1957, magyarul: Vesaas, 1966) című regényében a szellemileg visszamaradt Mattis csak a szalonkával tud igazán „beszélgetni”, az pedig a csőre lenyomatával üzeni neki, hogy „Te vagy te”, ebben a „válaszban” benne rejlik Mattis különös világának elismerése, egyben egész tragikuma. Az ilyen „párbeszédek” előlegezik meg és készítik elő Fosse tétova, önmagukat is kereső szereplőinek megszólalásait. Az 1960-as évek közepétől az ún. „profilmodernizmusnak” nevezett irodalmi, majd később mindinkább politikai mozgalomban az újnorvégul írók már tevékenyen részt vettek; ezzel párhuzamosan az ún. „heimstaddiktning”, a lokális költészet tradíciói is modernizálódnak és újraértékelődnek. Így válhatott a nynorsk tematikailag és esztétikai-retorikai szinten is a bokmål irodalommal egyenrangúvá, ugyanakkor megtartva egy másfajta nemzeti kultúra kódjait: az ezen a nyelven megszólaló irodalom máig is felidézi az eredeti, a beszélt kontextust, és többek között a szünetekkel, az ismétlésekkel teremt konnotatív jelentéseket. Fosse nynorskban megírt minimalista szövegei ezért tudnak különleges líraiságot közvetíteni, melynek visszaadása magyarul ugyancsak nagy feladat. Köszönet illeti a fordítókat munkájukért és személyes elkötelezettségükért, valamint a kiadókat és a színházakat nyitottságukért és érdeklődésükért, amelynek köszönhetően már jóval a Nobel-díj híre előtt magyarul volt olvasható a Fosse-szövegek számottevő része. Az újabb fordítások reményében összefoglalásképpen következzék egy versrészlet a Dikt 1986–2000 című kötetből:

 

Fáradt játék, matéria, ének (Kovács katáng Ferenc fordítása) (Fosse, 2021)