Az USA-ba kivándorolt magyar kutatók és tudósok neve és munkássága kellőképpen feldolgozott, ám korántsem teljes. A tanulmány egy olyan magyar származású orvos életét és munkásságát ismerteti, aki eddig még nem került a tudománytörténet kutatóinak a látószögébe. Andreas E. Laszlo orvosként beutazta Afrika egyes országait, különösen az 1955-ben megjelent angolai élménybeszámolója jelentős, amely több kiadást megért. Laszlo beszámolóin túl jelentős vizuális anyagot is hagyott az utókorra: nemcsak Angolában, hanem Alaszkában és a krí indiánok között is filmezett. Páratlan értékű filmjeit a család a Smithsonian Intézetnek adományozta. A tanulmány remélhetőleg felkelti az afrikanisták, észak-amerikanisták és az emigráns kutatók életművével foglalkozók érdeklődését.

 

 

The names and works of Hungarian researchers and scientists who emigrated to the USA are well documented but far from complete. This study describes the life and work of a medical doctor of Hungarian origin who has not yet been included in the history of science. Andreas E. Laszlo travelled to several countries in Africa, and his account of his experiences in Angola is particularly significant. In addition, Laszlo has left a considerable visual legacy not only of that continent but also of the North American Cree Indians. His invaluable films have been donated by the family to the Smithsonian Institution. It is hoped that this study will kindle the interest of Africanists and North Americanists as well as those interested in the work of scholars of Hungarian descent working elsewhere.

 

 

 

 

 

 

A külföldi magyar származású kutatók és antropológusok munkásságát számontartja a magyar tudománytörténet, bár sokuk élete és munkássága a mai napig nem kellően feltárt. Róheim Géza (1891–1953) és George Devereux (Dobó György, 1908–1985) neve külföldön haláluk után is fennmaradt, jóllehet a tanulmányaikban írottak nem állták ki az idő próbáját, munkásságuk maradandó tudománytörténeti kuriózum lett (Kürti, 2000). Az Észak-Amerikába emigrált Vincze Lajos (1920–1990), Borhegyi István (Stephen Francis de Borhegyi, 1921–1969), Máday Béla (1912–1997) és Rohan-Csermák Géza (1926–1976), valamint a Németországban élt Vajda László (1923–2010) munkássága főként történeti és néprajzi szempontból jelentős, teljes életművük feldolgozásra vár. A magyar tudománytörténet sokkal inkább figyelemmel kísérte a Távol-Kelet és Szibéria kutatóit, a klasszikusoktól (Munkácsi Bernát, Reguly Antal, Stein Aurél) egészen a huszadik századi kutatókig bezárólag (Diószegi Vilmos, Schmidt Éva). Hasonló elismertséget élveznek úgy hazai, mint külföldi berkekben a korai afrikanisták úttörő felfedezései, leírásai, akik közül Magyar Lászlót (1818–1864) és Torday Emilt (1875–1931) érdemes itt említeni (Biernaczky, 2020; Mack, 1991).

 

 

Egy utazó-kutató magyar orvos munkásságáról és családjáról azonban hallgat a magyar tudomány: Andreas E. Laszlo (1899–1960).1 Nevét hiába keressük olyan fontos kötetekben, mint például a Messzi Népek Magyar Kutatói, a Magyar Életrajzi Lexikon vagy akár a Magyar utazók lexikonja. A Magyar Afrika Társaság online szakmai könyvtára (Magyar Afrika-Tudás Tár) sem tud róla, a „szerző neve” legördülő ikonban szereplő névsorban a nevét még csak nem is említi. Andreas E. Laszlo mellőzése azért is meghökkentő, mert nagy sikerű könyvét, Doctors, Drums and Dances – azaz Orvosok, dobok és táncok (Laszlo, 1955) első amerikai kiadása után egy évvel brit, majd német, spanyol és francia kiadók is megjelentették. Legutóbb a klasszikus szerzők reprint kiadásaira szakosodott amerikai Palala Press adta ki 2018-ban. Mielőtt rátérnék e kuriózumértékű nagyszerű útleírás és beszámoló ismertetésére, röviden ismertetem Laszlo családi hátterét, életrajzát és munkásságát, így gyarapítva a külföldön hazát talált neves magyarok névsorát.

 

Talán érezve a háború szelét és az erősödő antiszemitizmust, Andreas Laszlo 1938-ban szüleit és két lánytestvérét is kimenekítette Európából. Tovább bonyolítja a családi hátteret az, hogy egyes dokumentumokban szülei, Sámuel és Ilona utolsó lakhelyéül Szatmárnémeti van jelölve, viszont vízumukat Budapesten állították ki.

 

Természetesen Laszlo könyvét a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak kapcsolatának tükrében szükséges értelmezni. Laszlo például így ír: „Az a néhány primitív falu, amelyen keresztül mentünk, tele volt félig öltözött, félig civilizált emberekkel és nőkkel, és mindenütt biciklik voltak. Számomra semmi sem tűnik szomorúbbnak, mint egy bennszülött ingben és rövidnadrágban, feldíszítve a civilizált élet minden eldobott kellékével.” Annak ellenére, hogy Laszlo a kor euró-amerikai etnocentrikus gondolkodásának képviselője volt, elismerően nyilatkozott a törzsbeliek társadalmi kohéziójáról, a falubeliek sajátosságairól, kiváló testi vonásaikról. A cuanhama (kwanyama) nők egyenes és kecses testtartását például irigylésre méltónak mondja. Jó megfigyelőként, alapos leírást ad a természeti veszélyekről, a kígyóharapásról és az ismert cecelégy, valamint a moszkitók okozta kellemetlenségekről. Orvosként természetesen felfigyel a betegségekre, a törzsi gyógymódokra, amelyek inkább meghökkentik, ám sohasem ítélkezik. A „primitív” szó használata ellenére, szkeptikusan jegyzi meg, hogy a legtöbb javallatnak inkább pszichológiai, mint valós haszna van. Egyik faluban igen alaposan leírja a házassági rítust, az előkészületektől az utolsó nagy családi étkezésig, ajándékozási szertartásig. Orvosként látja a törzsi esküvő időzítését a menyasszony menstruációja utáni tizenkettedik napon – ez az ovuláció ideje, amely nagyban növeli a fogamzás esélyét. A poligámiát elítélő misszionáriusi gondolkodást egyenesen elutasítja, gazdasági szükségletként értékeli. Még azt is elismeri, hogy az asszonyok tartják fenn a családokat, dolgoznak a kertekben, gondozzák az állatokat, kereskednek, és nevelik a gyerekeket.

 

 

Laszlo könyvét természetesen a kor szemüvegén keresztül érdemes olvasni, nem a korai huszadik századi funkcionalista antropológiai monográfiák mércéjéhez mérni (Hambly, 1934). Hangneme személyes, benyomásokat és az orvosi hitvallásának megfelelően alapos diagnózisokat tartalmaz, így antropológiai terepmunkaként semmiképpen sem értékelhető a könyv. Igazi felfedező, utazó és merész vállalkozó volt, akinek munkássága, kisebb mértékben ugyan, de hasonlít a cseh orvos, Emil Holub (1847–1902) Afrika-felfedezőjéhez. Laszlo munkásságának hazai ismertségét talán éppen a mérhetetlen nagy utazásvágy gátolta leginkább. Az 1920-as évektől Amerikában élve, amerikai állampolgárként, valójában már nem számított sem magyar orvosnak, sem pedig magyar kutatónak. Talán amerikai–magyar orvosként kelthetett volna nagyobb érdeklődést munkássága, ám a magyar enklávéban nem vállalt aktív szerepet. Szülei átköltöztetése, tulajdonképpen kimentése után új hazájában, munkája és más irányú érdeklődése miatt nem állt kapcsolatban magyarországi intézményekkel, kutatókkal. Ennek ellenére, hangsúlyozni kell, hogy amatőr antropológussá válása páratlan a külföldön élő magyarok történetében! Addig, amíg Devereux és Róheim a kezdetektől fogva az etnológia/antropológia és a folklór elkötelezettjei voltak, Laszlo már csak a biztos anyagiak birtokában és teljesen autodidakta módon fordult az antropológia felé. Andreas E. Laszlo bár magyarul nem írt – és sem Magyarországra, sem Romániába nem tért vissza többet –, és inkább a távoli Afrika törzsei vagy az észak-amerikai indiánok kultúrája iránt érdeklődött, a magyarságát sohasem tagadta meg. Laszlo és szülei sírja Connecticut állam Fairfield város temetőjében található. Az öt kőtömbből álló síremlékegyüttes egyike, Andreas E. Laszlo sírköve, egy egyszerű nagy kő, amelyen egy fémtábla jelzi magyar öntudatát, neve ékezettel („László”), szerepel, ahogyan írásaiban sohasem használta. Andreas Laszlo kalandos, izgalmakkal teli élete, gyermekeinek különleges karrierje, méltán érdemel nagyobb figyelmet, könyvének kritikai fordítása a magyar tudománytörténet javát szolgálná.