A középkori várkertek, kolostorkertek szűk terei mellett a reneszánszban az ókori villaépítés hagyományának felélesztése nyomán az épületekkel szerves egységet alkotó architektonikus kerteket hoztak létre, amelyek mindinkább az emberi tartózkodásra, felüdülésre alkalmas terekké váltak. A barokkban, az abszolutizmus korában a központba futó sugarak által képzett hatalmas, távolba vezető látványtengelyek, vue-k váltak jellemzővé. Megjelent a tágabb tér rendezése, a barokk táj, amelyben távoli objektumok, templomok, kastélyok, gloriette-ek zárták a látványtengelyeket. A jelentős építmények, a mindinkább túldíszített kert és a rendezett táj szerves egységet alkotott, tudatosan tervezetté vált. A földesúri birtokokon a tájszépítés is szerepet kapott, az uradalmak majorságai és a közöttük húzódó utak fásítása is megjelent, és lovaglóutakat, ún. zöld allée-kat hoztak létre, amelyek révén fasorokkal szőtték át a tájat.

A barokk túlformalizált, gyakran túldíszített kertjeivel szemben Angliában a 18. században a tájfestészet és a felvilágosodás „vissza a természethez” elve által is inspiráltan megjelent a festői kert, amelyben a gyepes, ligetes, természetközeli tájideált, a pasztorál idillt jelenítették meg. A kezdetben minden díszítőelemtől mentes, puritán angolkertekben a barokk egyenesei és nyírott növényei helyett megjelent az ’S’ vonal mint szépségvonal, amely körül a fás vegetáció természetes formái mutatkozhattak meg. Később a távoli utazások nyomán számos új épített elem és idegenföldi növényritkaság került a gyűjteményes kertekbe, és a romantika korában pedig az érzelmekre ható motívumok és építmények jelentek meg. Miközben a kertekben a természetközeliség vált vezérelvvé, a modern korban a táj mérnöki átalakítása mind nagyobb mértékűvé vált. A tájat elsősorban a vízépítéshez, vízrendezéshez, majd az út és vasútépítéshez kapcsolódó műszaki létesítmények formálták át, amelyek az alföldek és a hegyvidéki medencék és folyóvölgyek mélyreható tájváltozását hozták.

A 19. század végétől mind a kertépítészetben, mind a tájrendezésben a funkcionalizmus vált meghatározóvá, amelyben a zöldfelületek sokrétű rendeltetése került előtérbe. A településhálózat differenciálódása, az iparosodás és a városiasodás, az út- és vasúthálózat bővülése, a mezőgazdaság intenzifikációja, a növekvő környezetszennyezés és üdülési, rekreációs igények, a természet- és környezetvédelem mind több elvárást támasztott a zöldfelületek iránt. A számos zöldfelület-rendeltetést, ökoszisztéma-szolgáltatást és tájfunkciót tudatos tájépítészeti tervezés által nyújthatják kertjeink és tájaink. A léptékek és a funkciók szerint megoszló tájépítészeti tevékenységek: az egyes zöldfelületi objektumok, létesítmények tervezése, a településrészek-települések zöldfelületi rendszertervezése, a települések és a tájak zöldinfrastruktúra hálózatainak tervezése, valamint a térségi és az országos léptékű területrendezési tervek környezeti tartalmú munkarészeinek elkészítése.

A tájépítészet az ember és a természet érdekeit egyaránt figyelembe véve segíti elő a jelen és a jövő generációk számára az élhető, jó minőségű környezet kialakítását. Tevékenységét több léptékben (objektum, település, térség/táj, ország) végzi. Az objektumok a tervezési alapegységek, amelyek lehetnek magán és közkertek, közlekedési zöldfelületek, zöld szigetek, intézmények és gazdasági létesítmények zöldfelületei, de akár egy rehabilitációs vagy rekonstrukciós terület is (bánya, holtág, depónia, felhagyott iparterület). Települési és táji léptékben a tájépítészet a zöldfelületi objektumokat térben összefüggő hálózattá, rendszerré szervezi annak érdekében, hogy a települések és a tájak teljes térszerkezetét átszőjék a biológiailag aktív, növénnyel és vízzel borított felszínek. Ez a jó emberi környezetminőség és a biodiverzitás megőrzése, valamint számos környezeti ökoszisztéma-szolgáltatás fenntartásának záloga.

A tájépítészet tudományos alapjai igen szerteágazóak, hiszen a kertészeten és a botanikán túl ökológiai, építészeti, település-, területrendezési, művészetelméleti és történeti, szociológiai ismeretek is szükségesek ahhoz, hogy emberi környezetünket jó minőségűvé alakíthassuk. A Magyar Tudomány jelen lapszámában a tájépítészet sokrétű tervezési feladatairól és ezek tudományos alapjaiból adunk vázlatos áttekintést a teljesség igénye nélkül. Fekete Albert szerzőtársaival a legutóbbi időkig méltatlanul kevés figyelemben részesülő kertörökség felméréséről ad áttekintést. Számot ad a közelmúltban létrehozott Kertörökség Alapítványról, amelynek fő célja a Kárpát-medence magyar kerttörténeti emlékeiről és tájépítészeti örökségéről rendelkezésre álló adatok összegyűjtése és átfogó inventárium készítése. Illyés Zsuzsa tanulmányában a tájtörténet néhány fontos aspektusát tárja elénk, amelyek a jövő térstratégiáinak megalapozását szolgálják. M. Szilágyi Kinga és Vaszócsik Vilja áttekintése a zöldfelületi rendszer, valamint az ebből kibontakozó zöldinfrastruktúra-tervezés történetét és alapjait mutatja be. Fontos aspektusa az írásnak az a történeti vonatkozás, amelyben a zöldfelületek környezet-egészségügyi szerepének múltbéli felismerését, valamint a tájépítészet elméleti gyökereinek kiszélesedését láthatjuk. Utóbbi elvezetett a modern zöldinfrastruktúra koncepcióig, ahol már összekapcsolódnak az emberi környezet jobbítására irányuló célok a természetvédelemmel. Jombach Sándor és Kollányi László a térinformatika szerepéről és mai alkalmazásairól ad áttekintést. A digitális térképezés fejlődése mind a kutatásban, mind a tervezésben lényegesen megnövelte a térhez, a konkrét helyhez köthető, feldolgozott adatok mennyiségét. A számítógépes téradat-feldolgozás olyan térbeli összefüggések feltárására, következtetésekre ad módot, amelyek a tervezés tudományos megalapozásának színvonalát nagyban megemelték, főként a kölcsönhatások felismerésében. A vizualizációs technikák ugrásszerű fejlődése pedig a tervek közvélemény számára is érthető bemutatásában jelentett komoly előrelépést. A közvélemény együttműködése az adatok széles körű gyűjtésében és a tervek által érintettek bevonása az információképzésbe, valamint a tervezési folyamatba a felelős döntéseken alapuló demokratikus gyakorlat része. Boromisza Zsombor és munkatársai a tájkutatásban és a -tervezésben is mind fontosabbá váló közösségi ismeretek és vélemény megismerésének módját, példáit ismertetik. Az érintettek tudása jelentősen gazdagítja a kutatásokat, és részvételük a tervezésben a gondos környezethasználat egyik záloga. Végül Kincses Krisztina és Csőszi Mónika írása a tájépítészetet szemléletileg alapvetően meghatározó Európa Tanács Táj Egyezményéről és az ennek nyomán kezdődött átfogó, hazai tájkarakter-elemzésről ad számot.