A ténylegesen is létező, valós helynevekkel szemben a gesztában előhozott személynevek nemritkán Anonymus teremtő fantáziájának termékei: az ebben a szövegrészben szereplő vezérek egyike sem volt például a honfoglalás eseményeivel kapcsolatba hozható valós történelmi személy. Persze Anonymus történetében is vannak olyan személyek, amelyek hiteles, történeti figurák, akik létéről más források alapján is tudunk (ilyen például Tas vagy Lél), de ez nem jelenti azt, hogy Anonymusnak konkrétabb tudomása lett volna róluk, amit az is mutat, hogy a velük kapcsolatba hozott – kronológiailag is kissé kusza – történelmi cselekmények egésze vagy egy része nyilvánvalóan kitalált eseménysor. Az anonymusi személyek másik típusába a mondai személyek tartoznak (mint amilyen például Botond), velük kapcsolatban Anonymus egyszerűen csak felhasználja saját céljai érdekében az orális, esetleg már a saját korában is létező csekélyke írásos hagyományt. És végül helyet kapnak a honfoglalás-történetben olyan személyek is, akik történeti valóságtartalmára vagy legalább mondai előzményeire semmilyen kritérium nem mutat: ilyen például Kölpény alakja is, akit Anonymus képzelete keltett életre, mégpedig nagy valószínűséggel az 1193-as székesfehérvári keresztesek javainak (már itt is idézett) megerősítő oklevelében lejegyzett Kölpény erdő lokális körülményei és neve alapján (Benkő, 2003, 32., de lásd még 147. is). (Általában a helynév–személynév–történés korrelációjának szerepéről Anonymus munkamódszerében részletezően lásd Benkő, 1998, 11–27., illetve Benkő, 2003, 32.) Az anonymusi személyek és személynevek ez utóbbi kategóriájába tartozik Szalók, Ősbő és Őse is. És a fentiek alapján nem is nagyon meglepő, hogy ott találjuk az általuk bejárt útvonalon azokat a helyneveket (lásd ehhez a 4. ábrát), amelyek „kapóra jöttek” Anonymusnak abban, hogy honfoglalás-története eseménysorának a személy- és személynévszükségletét kielégíthesse: az Ősi (a korban még Őse alakban; vö. +1082/1267: Euse, DHA, 289.; 1429: Eusy, Csánki, 1890–1913, 3/245.) és Öskü (a korban még Ős formában; vö. +1082/1267: Es, DHA, 289.; 1488: Ews, Csánki, 1890–1913, 3/245.) helynevek „inspirálták” Őse és Ősbő alakját, Szalókét pedig a Szalók nemzetség (vö. 1214: comitem Henricum de genere Zolouc, Fehértói, 2004, 834.) és annak birtokaként a Szalók településnév (Csánki Dezső szerint mára elpusztult település, amely a középkorban Veszprémtől ÉK-re, Ősi mellett feküdt; vö. 1486: Zalok, Csánki, 1890–1913, 3/251.; de emellett megemlíthető egy másik Szalók település is, amely nem közvetlen ezen az útvonalon, de a közelben fekszik: a mai Nemesszalók, vö. 1271: Zlouk, Csánki, 1890–1913, 3/251.). Ezeknek a gesztabeli személyneveknek tehát nincs történeti forrásértékük: nemhogy a honfoglalás korára, de még Anonymus saját korára nézve sem. Közöttük ugyanakkor lehetnek olyan nevek, amelyek az Árpád-kor okleveleiben is megtalálhatók (a Szalók személynévként és nemzetségnévként egyaránt adatolható, ahogyan Őse személynévi adatokat is ismerünk; vö. [1093–95]: Zoloc szn., DHA, 301.; 1199: Euse szn., Szamota–Zolnai, 1902–1906), másoknak viszont (mint például az Ősbő-féle elnevezéseknek) nincs nyomuk a forrásokban. Egyáltalán nem biztos ugyanakkor, hogy Őse és Ősbő nevének Anonymus általi megalkotásához az egykorú Őse személynév ismerete hozzájárult, sokkal valószínűbbnek látszik ugyanis, hogy ezeket helynévi alapon (az említett helynevekből) keltette életre, amihez ráadásul az ős alapszó ’múltból származó’, illetve ’távoli előd’ jelentése, s ezáltal az apaszerepre való alkalmassága is hozzájárulhatott. (Ne feledjük, Ősbő Szalók apjaként, Őse pedig – a második említésben – Örkény/Urkony apjaként szerepel a 48–49. fejezetben!)

A geszta személynevei más tekintetben is szolgálnak információkkal. Anonymus úgy alakította honfoglalás-története szövegét, hogy abból saját kora némely nemzetségeinek ősi foglalású birtokai kiderüljenek, és e cél szolgálatába állította hősei neveit is. Az általam kiindulópontul választott szövegrészben például Szalók nevében – aki egyébként passzív szereplő a gesztában, hiszen nem ő, hanem a fia, Ősbő a kiemelt honfoglaló vezér – a Szalók nemzetség van elrejtve, amelynek Veszprém, Zala, Somogy, Heves és Küküllő megyék területén helyezkedtek el a birtokai (vö. Juhász, 2019, 65–66.), s a veszprémi Nemesszalók, valamint a hevesi Eger- és Tiszaszalók máig őrzik a nevüket. De megjelennek hasonló módon (hol rejtettebb, hol nyilvánvalóbb formában) a gesztában a Csákok, a Szemerék, a Szovárdok is.

Anonymus gesztájának adatai elvileg két kronológiai síkra vonatkoztathatók: az általa tárgyalt időszakra (azaz a honfoglalás korára) és a mű keletkezésének korára. Már az eddigiekben is kitűnhetett a megfogalmazásból, de most expressis verbis is jelzem, hogy a helynevek a geszta keletkezési idejére feltétlenül reális tájékoztatást adnak, a személynevek viszont sokkal kevésbé, hiszen korábban élt személyekre vonatkozóan jelennek meg (az persze nyilvánvalóan előfordulhat, hogy a mű megírásának idején is viselték egyesek az adott személyneveket). A leírt cselekmények koráról, a magyarok honfoglalásáról viszont egyik névfajta sem nyújthat sem nyelvileg, sem történetileg hiteles képet, hiszen azok több száz évvel korábbi történésekre vonatkoznak. „A magyar honfoglalás korából vagy az azt megelőző korokból a történetírók aligha rendelkeztek olyan írásos forrásokkal, amelyekre munkájuk elkészítése során tényszerűen támaszkodhattak volna. Az eseményeket, ezek szereplőit és helyeit legfeljebb a szóbeli hagyomány őrizhette meg valamelyest, s ezt a töredékes képet maguk a szerzők voltak kénytelenek kiegészíteni, kiszínezni a saját tehetségük szerint. Annak, hogy az emlékezet helyek és személyek nevét több száz éven át hitelesen őrizze meg, kevés az esélye, azt pedig, hogy egy nyelvi szempontból gyorsan változó időszakban – mint amilyen az Árpádok kora is volt – ezek az elemek a régi nyelvállapotot is pontosan jelezzék, teljesen valószínűtlennek kell tartanunk. Ennek megfelelően a történeti munkák szórványai nyelvi értelemben semmiképpen sem tekinthetők forrásnak a bennük leírt események korára vonatkozóan.” (Hoffmann et al., 2018, 34–35.) (Érdemes megjegyeznünk, hogy a 48–49. fejezet fiktív történetének a tényleges történeti hátterében Juhász Péter szerint II. Géza 1146-os döntő győzelme a németek ellen és azok menekülése a Lajtánál kereshető; Juhász, 2019, 103.; vö. még Kristó, 1986, 79. is.)