A történetiség mibenlétét már az ókorban is többféleképpen értették. Az egyik felfogás szerint (Historia est magistra vitae – Cicero) a történelem ismétli önmagát; a másik szerint minden változik (Panta rhei – Hérakleitosz; Omnia mutantur – Ovidius). A keresztény kultúra eszkatologikus történettudatának alapja a változás, amelyet éles korszakváltások sora eredményez (teremtés, bűnbeesés, megváltás, utolsó ítélet, feltámadás); a földi lét ugyanakkor megőrzi az ismétlődés rendjét. A felvilágosodás kora laicizálta a keresztény történeti tudatot, az időbeli változást pedig a fejlődéssel azonosította, amely a tökéletes földi társadalom felé vezet. A változás tapasztalata azonban még a felvilágosodás idején sem érintette a tudás alapjait; a klasszikus episztémé (M. Foucault) az értelem atemporális rendjére épült.

 

 

The meaning of historicity has been understood in different ways since antiquity. According to one view history repeats itself (Historia est magistra vitae – Cicero); according to the other, all history is change (Panta rhei – Heraclitus; Omnia mutantur – Ovid). The eschatological concept in Christian culture is based on change, called forth by epochal shifts (creation, fall, redemption, final judgment, resurrection) while earthly existence preserves the order of repetition. The Age of Enlightenment laicised this concept and identified temporal change with progress towards a perfect worldly society. Even during this period though, the foundations of knowledge remained unaffected by the experience of change – Classical episteme according to Michel Foucault was built on the atemporal order of reason. The historicity of thinking became commonplace in the wake of the social modernisation of the 18th century, the modern episteme is based on the essential transformation of things over time. From then the man itself is subjected to change, while the teleological character of the historical progress is preserved. The legitimacy of such ‘grand recits’ has been questioned by postmodern thought (J.-F. Lyotard), and in historiography parallel narratives become justified (H. White). The two Hungarian examples cited below illustrate that this turn of events in the historical sciences has led to methodological uncertainty but also the search for new ways of developing new historical methods. History has not ended, it will not end – neither because it has achieved its goal (Fukuyama), nor because the ‘grand recits’ have become invalid. But to understand it, new concepts are needed. This need is represented by the below selection of lectures given as part of the 2021 November conference.

 

 

Kulcsszavak: történetfelfogások; klasszikus/modern episztémé; „nagy elbeszélések”; a történelem vége; a történetiség újraértelmezése a humán tudományokban

 

Keywords: concepts of history, classical and modern episteme, ‘grand recits’, the end of history, reinterpretation of historicity in human sciences

 

 

 

 

A történetiség, a lét időbelisége felől már az ókorban is többféle felfogás forgott közkézen. Elég, ha két szentenciára gondolunk; historia est magistra vitae – állította Cicero; Omnia mutantur – olvassuk Ovidius Átváltozásaiban (humanista parafrázisban: tempora mutantur, et nos mutamur in illis). Cicero tétele azon az előfeltevésen alapult, hogy a történelem mindig ismétli önmagát; amit a jelenben tapasztalunk, az megérthető a múlt tanulságos példái alapján. Ovidius viszont (bár hozzáfűzte: Nihil interit, vagyis: semmi sem vész el) a folytonos változás tapasztalatáról adott számot. Hogy az antikvitásnak eleve tudomása volt a világ változandóságáról, arról Hérakleitosz elhíresült kifejezése tanúskodik: panta rhei – vagyis nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; sem az ember, sem a folyó nem marad ugyanaz.