Az imént előterjesztett érvelés önmagában még nem érne fel paradigmaváltással a bizalomkutatás terén. A bizalomdiszpozíció alapvető jelentőségét ugyanis más szerzők szintén felfedezték már. Annak kimondását azonban eddig kerültük, hogy a racionalizált igazolásokkal visszafojtott bizalmatlanság, éppen az affektív bizalomérzés hiánya miatt, jórészt alkalmatlan önmeghaladó gondolatok és cselekvések megalapozására. Egy ilyen bizalmatlan viszonyulás sokkal inkább folyamatos önmegerősítésre igyekszik a vállalt érintkezések által: önös érdekek, előnyök, élvezetek stb. érvényesítésére. De vajon a bizalomkutatás miért túlságosan elnéző és/vagy jóhiszemű még mindig a racionalizáló bizalomigazolásokkal? Erre társadalomelméleti választ adhatunk. Ulrich Beck (2003) és Anthony Giddens (1990) már a kilencvenes évektől felhívták a figyelmet arra, hogy a bipoláris világrend leomlásával, illetve a kapitalizmus és a nyugati típusú demokratizmus diadalával nemcsak a globalizációs folyamat ért új szintre, de a modernizáció is új lendületet vett. A késő modernitásról értekezők nem állítják, hogy új korszakba léptünk. Visszafogottabb megállapítással élve, újszerű tendenciákra hívják fel a figyelmet (Beck et al., 1994). Olyan globális változásokra, amelyek megjelennek a lokális terekben is, kihívásokkal való szembenézésre kényszerítve mind a helyi struktúrákat, mind az egyéneket. E változások közös ismertetőjegye az egyre gyorsuló globális szétáramlásuk. Egyfelől a termelés, kereskedelem, migráció, információ, kommunikáció, közlekedés, innovációk és a technológiák terén, másfelől különféle veszélyek, például a klímaváltozás, járványok, terrorizmus, gazdasági válságok, nemzetközi bűnözés stb. esetében olyan globális hullámok követik egymást, amelyek rendre elérnek a lokális terekbe – szinte mindenhova. A helyi struktúráknak válaszolniuk kell ezekre. Mind a formális intézményeknek (szabályozási, szervezeti, eljárási formáknak), mind az informálisaknak (kulturális normáknak, konvencióknak, szokásoknak). Helyben e reakciók eltérhetnek, globális szinten mégis egyfajta intézményi absztrakció zajlik. Vagyis csökkennek a strukturális különbségek. Nyilván ez lassú és nem lineáris folyamat. A legtöbb társadalomban egyedi intézményi válaszokat igyekeznek adni a globális változásokra. Ideig-óráig érvényesülhetnek helyi reflexiók, amelyek közül némelyek a globális folyamatokra is hatással lehetnek, trendmódosulást eredményezhetnek. Ám az absztrakció – átfogóbb léptékben – így is előrehalad. Hiába igyekeznek ezt hátráltatni bizonyos politikai és gazdasági, illetve azokhoz kapcsolódó civil és értelmiségi körök helyi megoldásokat szorgalmazva. Mindezt azért teszik, mert az egységesülő strukturális trendek szétmállással fenyegetik a tradicionális intézményi közegeket, a hatalom architektúráját. S ez alapjaiban érinti az emberek mindennapjait. Hiszen az egyének gondolkodásmódjukat és jellemző praxisaikat a helyi társadalomban elfogadott mintákhoz, illetve a fennálló hierarchikus rendezettséghez igazítják. A szocializáció referenciákhoz kötött, ám ezek a hagyományos referenciák a késő modernitásban megkérdőjeleződnek, sőt gyakorta érvényüket veszítik. Az emberek ontológiai biztonságérzete, vagyis az, ahogy önmagukat és a világukat értelmezik, megrendül. Rutinjaik egyre több helyzetben nem működnek. Emiatt kénytelenek kritikai és reflexív módon felülvizsgálni alkalmazott referenciáikat, ami individualizációhoz vezet (nem individualizmushoz, hanem egyediesedéshez). Giddens és Beck egyaránt hangsúlyozzák, hogy az individualizáció kockázatokkal sűrűsíti fel a mindennapokat. Az interszubjektív (személyközi) és a szubjektív (személytelen entitásokkal kialakított) érintkezések bizonytalanságokkal telítődnek. Ennek oka, hogy az emberek folyamatosan, egyedi módon újraalakítják önmagukat, s az életvilág objektivációi is rohamosan változnak. Az intézményi közeg reproduktív funkciója, vagyis az, hogy világos mintákat adjon, ezért gyorsan halványul, s az egyéneknek fokozódik az az elvárásuk a struktúrákkal szemben, hogy azok inkább produktív kereteket biztosítsanak: tegyék lehetővé az individualizációt. A globális trendek külső-felső nyomása mellett tehát, azokra reagálva, az emberek is sürgetni kezdik belülről-alulról a helyi intézményváltozást. Ez a kockázathullám pedig bizalmat követel. Hiszen az emberek nem tudják érvényes minták alapján előfeltételezni partnereik cselekvéseit.

 

 

Az 1960-as években gyökereket eresztő, a nyolcvanas–kilencvenes évtizedben több jelentős elméleti munkát produkáló bizalomkutatásnak nem lenne helyes retrospektív szándékkal felróni, hogy nem ismerte fel: hajlamos átcímkézni a bizalmatlanságot bizalommá. Azért lenne hiba egy ilyen utólagos számonkérés, merthogy eredendően maga a társadalmi gyakorlat mutatta azt, az emberek bizalomnak vélik a racionális érvekkel visszafojtott bizalmatlanságukat. Valóban elhihették ugyanis az egyének, hogy a stabil referenciákra támaszkodva dinamikusan képesek racionalizálni, s ezzel vállalhatóvá tenni az ismeretlen embertársaikkal (vagy éppen a közeli hozzátartozóikkal, barátaikkal) folytatott érintkezéseik bizonytalanságait. Az észszerű hozzáállás tehát racionálisnak bizonyult, s ezt éppen ezért tudományos síkon is eszerint törekedtek elméletbe foglalni, így pedig a racionálisan igazolt bizalmat – megalapozatlanul – bizalomnak beállítani. Ám minden jelentésadás az adott kor szubjektív konstrukciója. S attól a pillanattól kezdve, hogy a késő modernitás tendenciái elkezdték aláásni az efféle racionalizálhatóság lehetőségeit, megroppantották ugyanis az öröknek vélt hagyományos struktúrákat és azok kétségbevonhatatlan igazságmagvait, kiderült e viszonyformáról: nincs mögötte affektív bizalom. Tudniillik, az még önmagában nem a másik felé érzett bizalom, hogy az egyén szilárd meggyőződéssel hisz bizonyos, általa racionálisnak elfogadott referenciákban, s úgy véli, érintkezésbeli partnerei nem kevésbé észszerűen vélekednek ugyanezen mintákról.

 

 

Mariann-nak beszélgetéseink végtelen valódiságáért.

Jelen írás az NKFIH által támogatott „Magyar fiatalok percepciói Európáról és európaiságról” című kutatás része (az FK134893 számú projekt a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból biztosított támogatással, az FK20 pályázati program finanszírozásában valósult meg).