A magyar egyetemi autonómiavita legújabb fejezete 2020-ban az állami fenntartói jogok KEKVA-k részére történő átadásával vette kezdetét. Az alapítványi fenntartású egyetemek esetében az autonómiakérdés középpontjában az az új törvényi rendelkezés áll, mely szerint (2011. évi CCIV. törvény, Nftv. 96. § [6] bekezdés) a magánegyetem alapító okirata úgy is rendelkezhet, hogy a fenntartó fogadja el a felsőoktatási intézmény költségvetését, a számviteli rendelkezések alapján elkészített éves beszámolóját, szervezeti és működési szabályzatát, vagyongazdálkodási tervét, gazdálkodó szervezet alapítását, gazdálkodó szervezetben történő részesedés szerzését, valamint a fenntartó írja ki a rektori pályázatot. Ezáltal a törvény jogot ad a fenntartónak, hogy olyan tárgyban hozzon – az alapító okirat felhatalmazása alapján – döntést, amely az Nftv. főszabálya szerint a szenátus hatásköre. A fenntartói hatáskörnek korlátot állított viszont 2021. május 1-től a 2021. évi IX. törvény, amely a KEKVA-fenntartású egyetemekre előírta, hogy a fenntartó a fenti idézett döntési jogosítványokat (Nftv. 94. § [6] bekezdés) csak úgy gyakorolhatja, hogy „a szenátusnak az alapító okiratban véleményezési vagy egyetértési jogot kell biztosítani” (22. § [4] bekezdés). Az ennek megfelelő alapító okirat módosításnak a törvény hatályba lépését követő legkésőbb hat hónapon belül kellett megtörténnie (31. § [1] bekezdés).

 

Tekinthető-e kutatási-oktatási autonómiának (önállóságnak), ha nem a szenátusnak van döntési hatásköre, hanem a fenntartónak? Az AB válasza igenlő, ennek indoklásában arra a teóriára épít, hogy soha nem lehet egy intézmény teljes mértékben autonóm, azaz – az AB szerint – az autonómia szükségszerűen korlátozott. Ilyen korlátot jelent, hogy egy egyetem működését törvények, rendeletek, hivatalok és testületek is meghatározzák. Az egyetemnek szükségszerűen van fenntartója, amelynek felelőssége az egyetem működése, amely újabb korlátokat jelent. Az indoklás központi gondolata, hogy a fenntartói felelősség nem érvényesülhet, ha a fenntartó nem kap döntési hatáskört. Következésképpen a fenntartó dönthet úgy, hogy a szenátusnak nincs (együtt)döntési hatásköre az egyetemi működés olyan lényegi kérdéseiben, mint a szervezet, a működés szabályainak meghatározása, valamint a költségvetés ügye. Az AB indokait úgy is érthetjük, hogy az AB szerint az autonómia korlátozása szükségszerű, a korlátozás azonban nem jelenti az autonómia megszűnését, azaz sérelmét. Az AB indokaiból az olvasható ki, hogy az egyetemi autonómiát és a fenntartó viszonyát nem a „belső” és „külső” szembenállásaként értelmezi, hanem úgy, hogy a fenntartó és az egyetem „közös feladata és közös felelőssége” a felsőoktatási intézmény működési hatékonyságának és oktatási-kutatási minőségének biztosítása, ezek tehát – az AB szerint – „azonos érdekállású testületek” (ABH 40. pont). Ebből a megállapításból akár egy fenntartó-szenátus „együttdöntési” mechanizmus is következhetne, azonban erre sem a törvény, sem az AB nem kötelezi a fenntartót. Az AB konklúziója, hogy a fenntartó felelőssége „megelőzi” a fenntartott egyetem szenátusának a felelősségét, utóbbi ilyen esetben a döntés véleményezésére kap jogot. Az egyetemi autonómiából következő másik logika az lenne, hogy a fenntartói felelősség nem kap elsőbbséget, hanem a fenntartó véleményezi, azaz befolyásolja a döntési hatáskörrel bíró szenátust. Ez paradoxonnak tűnik azon követelmény fényében, hogy a szenátusnak külső befolyástól mentesen kell biztosítani a jogot, hogy álláspontját kialakítsa. A paradoxon ezért kifordul, és a döntési hatáskör átkerül a fenntartóhoz, amelyet a szenátus külső befolyástól mentesen véleményezhet, azaz dönthet a véleményéről. Megszületett tehát a „korlátozott egyetemi autonómia”, avagy egy új „autonómiaminimum” dogmatikája, amely korlátozott ugyan, de – a törvényalkotó és az AB szerint is – még egyetemi autonómiának tekinthető.

 

További gondolatmenetünk a „hol van az autonómia szükséges szintje?” kérdésre is keresi a választ. Előtte azonban vizsgáljuk meg, hogy az egyetemi autonómia új alkotmányos minimumaként mit jelent a szenátus véleményezési joga, illetve befolyása az autonómia által érintett döntésekben. Másként fogalmazva, joga van-e a fenntartónak a szenátusi véleménytől eltérően vagy azzal ellentétesen döntenie? Az AB határozata szerint igen, viszont a szenátus javaslatát „a fenntartónak nyomon követhető módon figyelembe kell vennie döntéshozatala során” (ABH 1. pont), mert alkotmányos követelmény, hogy a szenátus „érdemi befolyással bírjon a működésére vonatkozó szabályok kialakításában” (ABH 25. pont), és „a kutatási-oktatási autonómiához kapcsolódó kérdésekben döntési jogosultságokkal rendelkezzenek” (ABH 26. pont). Vizsgáljuk meg a kérdést a két legfontosabb egyetemi ügycsoport kapcsán. Az AB a szervezeti és működési rendet ilyen, a kutatási-tanítási tevékenység autonómiáját biztosító rendszerelemnek tekinti. A fenntartónak „olyan szervezeti szabályozást kell megalkotni, amely biztosítja a szenátus álláspontjának kifejtését, artikulálását és azt, hogy a kutatási-oktatási önállóság gyakorlójaként a működésükre vonatkozó szabályok megalkotásában részt vegyen (ABH 25. pont). Az AB egyértelművé tette, hogy alkotmányos követelmény, hogy a szervezeti és működési szabályzat megalkotásában a szenátus „érdemi módon közreműködjön” (ABH 44.), és ugyanerre a következtetésre jut az egyetem költségvetésével kapcsolatban is, azaz az egyetem költségvetésének kialakítása során a szenátusnak alapjoga, hogy „befolyással rendelkezzen” (ABH 43. pont).

 

Eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a fenntartó jövőbeni döntéseinek alkotmányossága két konjunktív feltételtől függ. Egyrészt, hogy a döntési pontokon a szenátussal együttműködve, azzal érdemi véleménycserét folytasson, és dokumentáltan megfontolja, megtárgyalja a szenátusi javaslatokat. Másrészt, amennyiben a fenntartó a szenátusi véleménytől eltérő vagy elutasító döntést hoz, az érdemi-tartalmi indokokra épüljön.