Az Antoninusok és Severusok kora (i. sz. 96‒235) azonban nemcsak gazdaságilag, hanem kulturális értelemben is a Római Birodalom virágkorának tekinthető. Ez egyebek mellett abban is megnyilvánult, hogy az írásbeliség robbanásszerűen elterjedt a rómaiak által uralt világban. Ez nem azt jelenti, hogy ezeken a területeken korábban nem ismerték az írást, hiszen ‒ eltérő mértékben ugyan ‒ Nyugaton, Keleten és Afrikában is léteztek olyan népek és kultúrák, amelyek már jóval a rómaiak előtt is rendelkeztek írásbeliséggel. A literalizáció forradalma ‒ ahogyan azt Greg Woolf is hangsúlyozta egyik alapvető írásában ‒ nem abban állt, hogy Róma „elvitte az írást az írástudatlan, primitív népekhez”, hanem hogy olyan társadalmi, gazdasági és politikai környezetet hozott létre, amelyben az írás szerepe addig még soha nem látott mértékben megnőtt (Woolf, 2009). Nyugaton a latin, Keleten a görög nyelvet beszélő literátus ember hétköznapi jelenséggé vált, amelybe a civileket és katonákat, férfiakat és nőket, szabadokat és rabszolgákat is bele kell értenünk. A „mindkét nyelvben jártas ember” (homo utriusque linguae peritus) ‒ ahogyan a művelteket nevezték ‒ a latin és a görög mellett esetleg még törzsi anyanyelvét is beszélte. Septimius Severus császár például pun anyanyelvű volt, s erős akcentussal beszélt latinul, bár lehet, hogy szavait lejegyezni már csak latin vagy görög betűkkel volt képes, mint az a Le Graufesenque-i fazekas, aki feljegyzéseit gall nyelven karcolta bele a kiégetésre váró edényekbe. Keleten az egyiptomiak egészen Diocletianus koráig használták a hieroglif írást, de a démotikus írással lejegyzett irodalom is reneszánszát élte a 3‒4. században, nem is szólva az akkor keletkező koptról. A zsidók hatalmas anyanyelvű irodalmat alkottak a 2‒3. századtól kezdve, gondoljunk csak a Misna és a Talmud „szövegtengerére”. De a korai császárkorban megjelenő szír esztrangela írással is jelentős irodalmi hagyaték került rögzítésre.

 

 

A literalizáció robbanásszerű elterjedése a 2‒3. században összefügg a Római Birodalom növekedésével, a meghódított térségek összekapcsoltságával (fejlett úthálózat, közlekedési eszközök), a területek közigazgatási és gazdasági integrációjával (bürokrácia, monetáris rendszer, adók és vámok), és a hadsereg ebben játszott szerepével (a római hadtudomány klasszikusa, Vegetius szerint nagy szükség van a seregben az írástudó katonákra). Keith Hopkins Hódítás könyvvel című tanulmányában lényegre tapintóan jegyezte meg: „Az írástudás nem csupán egy közömbös technikai tudás volt, amely szintjét és elterjedését mérni és elemezni lehet. Ennek növekedése a Római Birodalom politikai, gazdasági és társadalmi kultúrájában bekövetkezett változás produktuma volt. Az írástudás növekedése válasz volt az írástudás iránti igény megnövekedésére. A növekvő mértékű íráshasználat azután még tovább növelte az írásbeliség iránti igényt és keresletet. Az írásbeliség tömeges elterjedése és az íráshasználat sűrűsége kategorikusan eltért attól, ami valaha is létezett a mediterrán térségben” (Hopkins 1991, 366.).

 

Az egyiptomi Trimithis finoman szólva sem tartozott a Római Birodalom jelentős települései közé, annak ellenére, hogy i. sz. 304-ben elnyerte a polisz kiváltságot. A Nyugati Sivatag egyik legnagyobb oázisában, Dakhlában található porfészek egyik tanácsnoka volt Szerénosz, akinek háza mellett a helyi iskola három helyiségét találták meg a régészek 2005-ben. A fehérre festett falakon a falusi tanító elégikus disztichonjait pingálta fel vörös festékkel. A görög versikék arra buzdították a nebulókat, hogy kapaszkodjanak fel a Múzsák otthonának, a Parnasszosznak csúcsaira. A falakon egyébként Homérosztól, Euripidésztől és Plutarkhosztól származó idézeteket is találtak (Cribiore, 2016). Az utóbbi évtizedekben egyre több olyan adat került elő, amely azt bizonyítja, hogy a 2‒4. században az oktatás az egykori Római Birodalom legeldugottabb területein is jelen volt, és nem csupán a városokban, hanem a rurális területeken is. A németországi Silberberg (Bad Neuenahr-Ahrweiler) mellett feltárt római villában egy falra karcolt graffito hirdette, hogy „itt verte belém az írást Gratus kegyetlen pálcája” (scribtum [sic] me docuit Grati crudilis [sic] habena) ‒ ami csak egy kiragadott mondat a tanító és a diák párbeszédéből (Scholz, 2015); a Lausanne melletti Contigny római villájában egy falra vésett görög palindromot találtak; Britanniában pedig a Frampton és Lullingstone melletti villákban kerültek elő az Aeneis jeleneteit ábrázoló mozaikok, ami természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy a helyi lakosok műveltségi színvonala magasabb volt az átlagnál; de bizonyosan a magasabb műveltség (vagy legalább az iskolázottság) meglétét jelzik azok az irodalmi szövegek, amelyeket kerámiaedényekbe vagy agyagtéglákba karcoltak. Az utóbbiból egyet Kesztölcön találtak meg a régészek az Aeneis IX. énekének első két verséből vett idézettel: „Arra amott míg ez történik messze, leküldi / égi hazájából Írist sáturnusi Júnó” (AÉp, 1983, 772., Lakatos I. ford.).

 

„A római adminisztrációs gyakorlat rendkívüli mértékben növelte a levéltárakban rögzített és őrzött információk mennyiségét. Maguk a »bibliotéka« és az »archívum« kifejezések is a hellenisztikus görög intellektualizmus és a római közigazgatás közös vívmányai voltak” (Hopkins, 1991, 372.). Az írott információt olyan módon kellett tárolni, hogy bármikor könnyen újra előhívható és felhasználható legyen ‒ és ez egyaránt vonatkozott a levéltári dokumentumokra a könyvekben manifesztálódó tudásra. Az írás a hatalom eszközéül is szolgált, azáltal, hogy kiterjesztette a kollektív emlékezetet. A gyermekszületésekkel kapcsolatos nyilatkozatokat, a vagyoni cenzust, az adófizetésről szóló bevallásokat, továbbá a lakossági beadványokat és a rájuk adott hivatalos válaszokat, nem is szólva a kormányzattól érkező törvények, rendeletek, kiáltványok stb. szövegeiről, mind-mind archívumokban kellett őrizni, hogy szükség esetén előhívhatók legyenek. A tartományszervezetek irtózatos mennyiségű iratot termeltek: Subatianus Aquila, aki i. sz. 206‒211 között volt Egyiptom praefectusa, három nap alatt 1804 petíciót kapott (P. Yale I/61.). A Lex Iulia de repetundis (i. e. 59) elvárta a tartományi vezetőktől, hogy elszámolásaikat (rationes) a tartomány két legnagyobb városának levéltárában helyezzék el. Az ifjabb Plinius, aki i. sz. 110‒112 között Bithynia és Pontus helytartója volt, leveleinek 10. könyvében számos alkalommal idézett korábbi helytartók és császárok rendeleteiből, melyeket a helyi levéltárban talált. A közigazgatás mellett a földtulajdonviszonyok is alaposan átrendeződtek. A coloniák territoriumait minden esetben centuriatio útján mérték fel és osztották ki. A „tulajdoni lapokat” a coloniák levéltáraiban őrizték, de nemegyszer kőbe vésve is közszemlére tették, például Arausióban (Orange). A mezőgazdasági területeken a patakok, folyók, öntözőcsatornák használati jogát is feliratokon publikálták. A Római Birodalomban elképesztően sokféle határ létezett: a már említett provincia- és coloniahatárokon kívül a légióstáborok területei (prata legionis); a templomok temenosai és földjei; a törzsi civitasok területei; a folyópartok; nem is szólva a császári és magánbirtokokról ‒ de még az erdőkben is voltak figyelmeztető feliratok, amelyek jelezték, hogy bizonyos fák kinek a tulajdonát képezik (Grüll, 2013). Márpedig ahol sokféle határ létezett, ott sok lehetőség nyílt a határvitára is, amelyek megoldásához ismét csak „földhivatali” dokumentumokat (határozatokat, tulajdoni lapokat, térképeket) vettek igénybe a rómaiak. Az észak-afrikai Thudedenses törzs határainak megállapításakor (i. sz. 202) például több mint kétszázéves dokumentumokra hivatkoztak (AÉp, 1985, 972.).

 

Köztudott, hogy a három monoteista világvallással ellentétben a görög‒római religiónak nem létezett normatív szent szövege (Beard, 1991; Rutgers, 1998). Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy az írás (és olvasás) nem játszott jelentős szerepet bennük. Ha mindenkire kötelező normatív előírásaik nem is léteztek, de voltak „szent törvényeik”, amelyek szabályozták a templomok és a papság működését, sőt bizonyos esetekben a hívekre kötelező viselkedésformákat, az áldozatok és imák szabályait, típusait, esetenként azok szó szerinti szövegét is előírták. És akkor még nem is szóltunk azokról a mitologikus szövegekről, amelyek az istenek világát mutatták be (nevüket, attribútumaikat, viselt dolgaikat) ‒ közülük is a legősibbnek: a homéroszi eposzoknak kétségtelenül szakrális jelleget tulajdonítottak a görögök. Később Homéroszhoz felzárkózott Vergilius is, így már két nagyra becsült epikus műveit is használtak a könyvjóslás (bibliomanteia) céljára, melynek lényege, hogy a szövegekből véletlenszerűen (például kockavetéssel) kisorsolt verseket alkalmazták jóslásra. Az ún. Sibylla-jóskönyvek (Oracula Sibyllina) az egész Mediterráneumban ‒ sőt azon túl is ‒ elterjedtek voltak, bár a rómaiakat érthető módon elsősorban a cumaei Sibylla érdekelte. A hagyomány szerint egy öregasszony Tarquinius Superbusnak ajánlotta fel kilenc könyvét, de a király csak hármat tartott meg, a többi elégette. Ezeket a könyveket a capitoliumi Juppiter-templomban őrizték, de amikor az Sulla korában leégett, a könyvek is az épülettel együtt pusztultak. Később az egész világról újra összeszedték a fellelhető Sibylla-jóslatokat, és gondos válogatás után az újjáépített capitoliumi templomban helyezték el. Augustus később a palatinusi Apollo-templomba vitette át őket. A birodalomszerte népszerűségnek örvendő orákulumszentélyek (mindenekelőtt a delphoi Apollón-jósda, vagy az ugyancsak ennek az istenségnek az oltalma alatt álló a klarosi szentély) verses formában, írásban adták ki feleleteiket a jóslatkérőknek. Kis-Ázsiában még egy különleges, új műfaj is született a 2‒3. században: az ún. „bűnvallás-feliratoké”, amelyben valamely istenség megparancsolja hívének, hogy állítson feliratot, elbeszélve rajta bűnének, megtérésének és gyógyulásának részletes történetét. Arról már ne is beszéljünk, hogy a templomok falait teljesen ellepték a hálálkodó hívek votív feliratai. Ahogy Plinius írta barátjának a hispellumi Clitumnus forrásnimfa szentélyéről: „elolvashatod a minden falon, minden kövön ott található, a legkülönbözőbb emberektől származó sok-sok feliratot, melyeket a forrás és az istenség tiszteletére írtak. Sokat dicséretre méltónak találsz, egyik-másik nevetésre késztet” (Levelek, VIII. 8.7. Muraközy Gy. ford.).

 

A tanulmány a „Tekercs a kézben – Kísérlet a római sírábrázolások egyik gyakori ikonográfiai motívumának értelmezésére” című pályázat keretében készült (NKFI K 135317). A kutatócsoport vezetője Prof. Dr. Grüll Tibor, tanszékvezető egyetemi tanár (Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet Ókortörténeti Tanszék); tagjai: Dr. Jusztinger János tanszékvezető egyetemi adjunktus (Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Római Jogi Tanszék); Dr. Agócs Nándor egyetemi adjunktus (Eötvös Loránd Tudományegyetem Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Központ Történelem Tanszék); Szabó Ernő doktorjelölt, tudományos segédmunkatárs (Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Interdiszciplináris Doktori Iskola).