„Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.” József Attila költői szavaiból is kiérezhetjük, hogy a világ nem statikus, hanem dinamikusan fejlődő állapot, melynek az emberi elme, az ész és értelem is aktív részese. Érintettségének ékes bizonyítéka, hogy költőnk a pozitív elektront már akkor megtalálta, amikor mások még nem is keresték (URL1).

Saxon Szász János képzőművész, ifjúkori ars poétikája sem csupán önmaga számára jelölte ki a jövő irányát: „A világ (ti. az Univerzum) valójában más, mint amilyennek látjuk, halljuk, tapasztaljuk − és csak annyit érzékelünk belőle, amennyit saját, és megnyújtott »segéd« fizikai érzékszerveinkkel képesek vagyunk felfogni. Létezik tehát az érzékelésen túli valóság, melynek feltárására nemcsak a tudós-feltaláló, hanem a művész is hivatott.”

A képzőművészetben a változás jó százötven évvel ezelőtt indult el. A festő a kezdetektől mindig a statikus pillanatot ragadta meg, ám a 19. századtól − a gépek megjelenésétől − a helyzet változott: megmozdult a „modell”. Többé nem lehetett a festészet hagyományos eszközeivel közelíteni a lényeghez. Peter Weibel, A művészeten túl kiállítás kurátorának szavaival élve: „Egy forgó kerék nem festhető le olyan egyszerűen, mint egy csendélet. Tehát megállapíthatjuk, hogy a mozgás váltotta ki az absztrakciót.” (URL2)

Az impresszionizmussal kezdődött az elrugaszkodás, a tárgy nélküli világ megsejtése, míg a pointilista festészet a fényt, a fauvizmus a színérzékelést helyezte előtérbe. Ezt követték a későbbi irányzatok: a kubizmus, amely mértani alapelemeire bontotta a tárgyi világot; a futurizmus a mozgás érzékelésének tulajdonított kitüntetett szerepet; és mindezek szerves következményeként megjelent a geometrikus absztrakció, amely a társadalmi változások sodrásában a konstruktivizmushoz vezetett.

A 20. század elején végbemenő és alapvető szemléletváltozást hozó tudományos felfedezések sorában kiemelt jelentőségű Albert Einstein − aki a művészetnek nemcsak nagy tisztelője volt, de a tudomány elé helyezte azt − relativitáselmélete. Hatására a művészek is elkezdtek magáról az érzékelésről és annak feltételeiről gondolkodni, és megfogalmazódott az érzékelés érzékelésének problémája. Ide vezethetők vissza például az op-art gyökerei vagy átvitt értelemben Kazimir Malevics orosz képzőművész szuprematizmusa (1913–1915), amelyben a Fekete négyzet fehér alapon című festménye, a „tiszta érzet” szupremáciáját (elsődlegességét) hirdeti a képzőművészetben, és kiterjeszti azt az élet minden területére (URL3).

A mozgás alkalmazása a 20. században tűnik fel tudatos alkotói elvként, bár már korábban is készítettek mobil „szobrokat” (a legismertebbek Leonardo da Vinci művei). Az op-arttal szoros rokonságot mutató kinetikus művészet legfontosabb jellemzője a mozgásillúzió valódira váltása. Mechanikusan, mágnesesen vagy elektronikusan mozgatott szobrok, konstrukciók jönnek létre, amelyek leginkább hang- és fényeffektusokkal kapcsolódnak össze. Előzménynek tekinthetők Marcel Duchamp rotoreliefjei, Alexander Calder mobiljai és a MADI-művészetre is nagy hatást gyakorló Moholy-Nagy László fénykinetikája, de említhetjük az orosz konstruktivisták Antoine Pevsner és Naum Gabo kísérleteit is. A konstruktivizmusból gerjedő kinetizmusnak a magyar származású Nicolas Schöffer lett az élharcosa, aki miközben a „mérnöki” mechanikus világképet tükrözi, a tudományba vetett hitet is demonstrálja, és interaktív szobrai működtetésénél számításba veszi a környezeti hatásokat és a fény mozgásviszonyait is (URL4).

A fényen alapuló gépek megalkotásával és mozgásba hozásával lép színre a fényképészet és a film, amelyek ismét lehetőséget adnak az érzékelés érzékelésének képekké transzformálására. A lényeg itt a megfigyelés megfigyelése, ami szorosan összefügg a kvantumelmélettel, amelynek értelmében a megfigyelés megváltoztatja a megfigyelt tárgy jellegét, ugyanis ott már más törvények lépnek életbe.

Amikor például a képzőművész elvont műveket kezd festeni, törvényszerűen elveszíti a külső modellt, amelyre addig hagyatkozott. Tehát szüksége van egy új, belső modellre, amelyből továbbépítkezhet, miközben megszűnik kapcsolata a külső valósággal. Ennek a belső modellnek a legkézenfekvőbb formája a szimmetria, esetenként a szimmetriasérülés. Itt kapcsolódunk újra a természethez, mert a természet belső modellje a szimmetria, amely nem statikus, hanem egyfajta dinamika, mozgás, növekedés jellemzi. A művészet pedig megkísérli imitálni ezt a növekedést, mégpedig a különféle formák, konstrukciók, szimulációk, automaták, önismétlő fraktálok… segítségével. A festmény vagy a szobor ilyen szempontból statikus − még a mobilszobrok is vagy a MADI-művészet is (annak ellenére, hogy mozog, poligon és a végtelen felé törekszik, üres terekkel operál, dinamikával igyekszik kibillenteni világunkat a megszokott keretből) (URL5) −, a számítógép viszont, még ha virtuálisan is, már képes a mozgás, a növekedés utánzására.

A tudósok, művészek, mérnökök, technikusok, dizájnerek és általában az emberek gondolatai nap mint nap ezek körül a végleges választ váró gondolatok körül forognak. Ki-ki a maga művelési szintjén adja meg a választ. A 20. század végére az egyszemélyes, polihisztor szerepkör eltűnt. A 21. században nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány/művészet/technológia képviselői csak szimbiózisban létezhetnek, nem tudnak és már nem is akarnak szétválni egymástól. Ennek bizonyítékaként említsük meg azokat a fesztiválokat, intézményeket, fórumokat, amelyek az elmúlt pár évtizedben létesültek: az 1990-es évektől megrendezésre kerülő linzi Ars Electronica (URL6); a nemzetközi Szimmetria Fesztivál (URL7); a Bridges (math-art) világkonferencia (URL8), és ebből kikristályosodott a New York-i MoMath matematika múzeum (URL9); még az ezredforduló előtt berobbanó budapesti InternetGalaxis; majd később a pécsi kezdeményezésű P’AGE Ars Geometrica és az ebből tovagyűrűző ÉlményMűhely, élményszerű matematikaoktatás (URL10); a közép-európai GeoMathArt kiállítássorozat; a párizsi ESMA (European Society for Mathematics and the Arts) társaság (URL11); napjainkra a koreai ISAS (International Society for the Advancement of STEAM) (URL12); de közeli példaként, kezdetektől a művészekkel együtt munkálkodó MaMa, Magyar Matematika Múzeum ELTE (URL13) is ott van a célkeresztünkben…

Mint ezeknek a konferenciáknak, fesztiváloknak, intézményeknek a szervezői/résztvevői, az évek során közelről figyelhettük meg, hogy a szimmetria, matematika, geometria és más tudományágak jeles tudósai miképpen birkóznak a bevezetőben felvetett kérdésekkel; s egyben láthatjuk a tudományos kutatások, elméleti felvetések eredményeit, megvalósulásait számítógépes animáció vagy sokszor tárgyiasult, tapintható színes modellek formájában. Párhuzamosan, mint képzőművészeti kiállítások és fesztiválok szervezői-rendezői, mozgalmak és folyóiratok alapítói, szerkesztői, évtizedek óta azt is láthatjuk, hogy a művészek megérzései, gondolatai ugyancsak az univerzális világ mibenléte körül forgolódnak, és az alkotók sok esetben high-tech eszközökkel tárgyiasítják alkotásaikat.

Tehát a két síkon, a tudomány és a művészet síkján folyó gondolkodásmód hasonlóságát mára már elkönyvelhetjük evidenciaként, mivel a „szellemi rend új szövetébe” az egyik a horizontális, a másik a vertikális szálakat igyekszik beleszőni. Míg a gondolkodás mélysége ugyanaz, a tárgyiasult formában való megjelenése különböző. Például a tudományos/matematikai kutatások végeredményeként megjelenő geometrikus modellek, törvényszerűen hasonlóságot mutatnak a geometrikus művészet formavilágával. Ugyanakkor érzékelhetően modellszinten maradnak, mert legtöbb esetben nem veszik figyelembe a képzőművészet konstrukciós alapelveit. Ugyanis a tudós kollégák minden kérdésre választ adnak, mert „el akarnak varrni minden szálat” − ezért ezek a modellek legtöbbször nem válnak művészeti tárgyakká.

Az arra érzékenyített absztrakt-geometrikus művészek viszont szinte valamennyien közelítenek egy tudományos világkép felállításához: skálaeltolódásos szimmetria, lehetetlen terek, fraktálgeometria, spidronrendszer, variabilitás, polidimenziók, fullerénszerkezetek, többdimenziós terek, kibernetika, robotika, véletlen, végtelen stb. formájában, és természetesen a műtárgyak megalkotásakor ők figyelembe veszik a képzőművészet törvényszerűségeit, a konstruálás alapelveit. A tudományos-művészeti koncepciók mentén létrehozott műalkotások azonban nem használhatók fel tudományos feltevések bizonyítására, legtöbbször megérzések maradnak csupán. Az alkotói ciklus során számtalan kérdés nyitva marad, amelyek a művészi intuíció ellenére újra és újra megakasztják a továbbjutást, annak ellenére, hogy a művészek kötöttségek nélkül feszegethetik a tudományos kereteket, és könnyen lépik át a határokat.

Az új évezred kezdetén törvényszerűen feltűnt a horizonton a múltat és jövőt, a tudományt és a művészetet összekötő kapocs. Időszerű, hiszen már a 20. század elején Carl Jung megalkotta a művész-tudós archetípusát; Albert Einstein szerint pedig a tudomány és a művészet egyaránt a világ rejtélyeinek megtapasztalására adott válasz; de nem utolsósorban Tamkó Sirató Károly költőnk és a kor vezető európai művészei a Dimenzionista manifesztumban (1936) fogalmazták meg új világérzésüket (URL14).

Úton vagyunk szerencsére, hiszen a múlt század végétől ismert és leginkább az oktatás területén világszerte elterjedt STEM (Science, Technology, Engineering, Mathematics) mozaikszó jelentése: tudomány, technológiai, mérnöktudományi és matematikai területek, napjainkra − a teljesség iránti szomjúságból, és az alkotói kreativitás hiányát pótolandóan − kiegészült a művészet (Art) fogalomkörrel, és így lett belőle STEAM, ami az utóbbi pár évben nemzetközi hálózattá terebélyesedett.

A STEAM a tudományos kutatás mellett, az innováció modern megközelítéséből adódóan, jelentős hatással van az alkotómunkára, a dizájnra, a tantárgyközi oktatásra és a gemifikációra is. Az új kor interdiszciplináris hálózatán belül a művészek egyenrangú félként tudnak együttműködni a tudós kollégákkal, a két terület újra összeért tehát, hiszen már rég nem a 19., nem is a 20., hanem a 21. század kihívásaira kell közösen reflektálnunk. Reményeink szerint ez az új kezdeményezés pozitív hatással lehet egy MTA–STEAM − tudományok és művészetek között átívelő fórum, szellemi műhely − beindítására a Magyar Tudományos Akadémia és a Széchenyi Akadémia intézményrendszerén belül, amely egyébként a privát műhelygyakorlatokban már egy ideje jól működik, és megtermékenyítő hatással van tudósok, művészek munkásságára egyaránt.