A fiatal, tizenöt éves lány már gondolkodó emberként élhette át történelmünk szégyenét, a szörnyű zsidóüldözést. Jól emlékezhetett arra, hogy saját osztálytársai jöttek érte, kergették végig az utcán. Édesanyjával és testvéreivel menekültek, új és új helyeken bújtak meg. A lakást bombatalálat érte, Éva öccse meghalt, nővére a lábait vesztette el. Ő megmenekült, mert éppen távol volt. Élete veszteségei közé tartozott munkaszolgálatos édesapja is, őt megölték.

A felszabadulás valódi szabadulást hozott neki. Még a bujkálás alatt ismerte meg a nála néhány évvel idősebb Csató Istvánt. Életre szóló férje-társa lett a kiváló újságíró-szerkesztő, könyvíró, csak a halál választotta el őket egymástól. István 1945 áprilisában, 16. születésnapján megkérte Éva kezét, és ősszel össze is házasodtak. Két gyermekük született: Zsuzsa, ő is két gyermek édesanyja, jeles értelmiségi ember, aki utolsó napjaikig szeretettel gondoskodott édesanyjáról és Gábor, aki, sajnos, fiatalon, infarktusban meghalt, három gyermeket hagyva maga után.

Éva a háborút és a szörnyű üldöztetést követően, a felszabadulás utáni lelkes hangulatban lett újságíró. Tanári diplomát szerzett, ám hamar rájött, ez a pálya nem neki való. Az újságírás és szerkesztés vált végül életre szólóan szeretett és nagyszerűen művelt munkájává. Nagyon fiatalon, 22 évesen lett az akkor igencsak tekintélyesnek számító Szabad Nép újság munkatársa, később a tudományos és közoktatási rovatnak vezetője is. Már akkor megmutatkoztak munkájának kiváló erényei: a pontosság, a világos logika, a precizitás, a tiszta gondolkodás igénye és követése. Éppen ezek nyomán fokról fokra felismerte a diktatúrába hajló Rákosi-korszak ellentmondásait, sőt szörnyűségeit. Ennek következménye lett, hogy a forradalom után nem is vették vissza az új néven – Népszabadság – induló utód-laphoz, és az újonnan alakuló pártba sem lépett vissza. Mintegy „száműzetésben” került a kisiparosok lapjához. Két évet húzott itt le, amikor egykori tanára, a neves történész, a Magyar Tudomány akkori főszerkesztője, Trencsényi Waldapfel Imre akadémikus meghívta a folyóirathoz. Negyven év szép munkája lett belőle. Az egymást váltó kiváló tudós főszerkesztők sora mellett Évának lett kiemelkedő érdeme abban, hogy a korábban meglehetősen sivár lapból tekintélyes, érdekes, jegyzett folyóirat, a Magyar Tudományos Akadémia valódi szócsöve válhatott.

Engem, akadémiai kutatót, voltaképpen Éva hívott a természettudományos és műszaki témák szerkesztőjének a laphoz, bár hivatalosan az akkori nagyszerű főszerkesztő, Straub F. Brunó invitált meg. A közös munkából fokról fokra szép barátságunk alakult, amelyet most a halál bontott meg. Nagyon sokat tanultam Évától: egyebek között az újságírás fortélyait, szabályait. Soha nem direkt módon tette, hanem segítve, tanácsolva. Hamar megtanultam tisztelni benne a szerzőkkel – esetenként igencsak nehéz, hiú emberekkel –, nemkülönben a hivatalokkal és hivatalnokokkal való türelmes, okos bánásmódot. Amúgy is halk hangú volt, de ha dühös is lehetett (ki nem esik bele olykor), akkor sem emelte fel a hangját, és sosem adott sértő-bántó tanácsokat.

Szinte az utolsó időkig rendszeresen beszéltünk telefonon. Okos, találó mondatai, észrevételei most végleg elmaradnak, fájó ürességet hagyva maguk után.

Nagyon hiányzol, Éva! Nyugodj békében!