Ezt a folyamatot a kelet-közép-európai régióban talán pont a magyar forint esetében lehet legjobban nyomon követni, hiszen Magyarország a régió azon kevés – ha nem egyetlen – olyan országa, ahol 1946 óta nem következett be pénzreform. A régió más országai a rendszerváltozás idején bekövetkezett nagyarányú infláció miatt vagy denominálták nemzeti valutájukat (például: Románia, Lengyelország), vagy a bekövetkezett államjogi változások (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Szovjetunió megszűnése) miatt az utódállamok eleve új nemzeti valutát vezettek be, utóbbiak közül többen ma már tagjai az euróövezetnek (Szlovénia, Szlovákia, balti államok). Magyarország esetében a rendszerváltozás első öt-hat évében jelentős infláció volt, ám korántsem olyan mértékű, mint némelyik volt szovjet vagy volt jugoszláv államban, így nem került sor sem denominálásra, sem új pénznem bevezetésére. Formálisan tehát még mindig ugyanaz a forint a nemzeti valuta, ami 1946. augusztus elejétől – erős és stabil pénzként – felváltotta a hiperinflációs körülmények között szinte megsemmisült pengőt. Az 1946 óta eltelt évtizedek során, különösen az 1980-as évek végétől, a forint fokozatosan elveszítette értékének nagy részét. Az értékcsökkenés nagy része a rendszerváltás utáni öt-hat év során következett be, itt említést érdemel az 1995. március 12-én bejelentett, Bokros Lajos akkori pénzügyminiszter nevével fémjelzett stabilizációs program, amelynek része volt a forint egyszeri 9%-os, majd ütemezett, kezdetben havi 1,9%-os, később csökkentett mértékű csúszó leértékelése, amely ugyan rövid távon megmentette az ország külső fizetőképességét, de a leértékelődő forint, illetve a párhuzamosan bevezetett vámpótlék felpörgette az inflációt, és számottevően csökkentette a bérek reálértékét.

A számos további megszorító és életszínvonal-csökkentő eleme és hatása miatt a „Bokros-csomag” hasznosságáról mindmáig erősen megoszlik a szakemberek véleménye. Egy megállapítás azonban szinte biztosan kimondható, hogy a Bokros-csomag az 1990-es évek közepén – nagyon jelentős társadalmi áldozatvállalás és a forint szintén igen jelentős devalválása árán – komoly versenyelőnyt biztosított a magyar nemzetgazdaság exportőrei számára, ám ez a versenyelőny a 2000-es évek elejére – EU csatlakozásunk időpontjáig – szinte teljesen erodálódott, nem véletlen, hogy az ezt követő, de még a 2008. évi válság előtti évek során a makrogazdasági mutatók jelentősen romlottak, különösen a költségvetés, illetve a külső eladósodottság GDP-arányos hiánya, illetve az exportteljesítmény alakulásával közvetlenül összefüggő folyó fizetési mérleg hiánya. Érdemes feleleveníteni, hogy ebben az időszakban – 2008 februárjában – lépett életbe a forint pénzpiaci szabad lebegtetéséről szóló árfolyam-politikai döntés, nyilvánvalóan a rugalmas adaptáció szándékával. Ez a mechanizmus érvényes mindmáig.

A 2008 őszén kirobbant világgazdasági és pénzügyi válság összességében igen kedvezőtlen állapotban érte a magyar nemzetgazdaságot. Ebben az időszakban azonban – valószínűleg a nemzetközi (IMF, EU) hitelek felvételéről szóló megállapodások viszonylag gyors megkötése miatt – a forint árfolyama csak egy viszonylag rövid időszakban, átmenetileg ugrott fel az akkor nagyon magasnak számító 320–330 Ft/euró szintre. (A szerzők szubjektív emlékei alapján 2010-ben, kormányváltáskor kb. 265–270 Ft/euró volt az árfolyam, és azt megelőzően általában még annál is alacsonyabb (és ezt jegybanki források is alátámasztják, például a középárfolyam-figyelő, de a napiarfolyam.hu-n is visszakereshető.)

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elsődleges feladatának az árstabilitás elérésének és fenntartásának teljesítését tartja, de emellett kiemelt célként kezeli az ország külső sérülékenységének csökkentését és az államadósság szerkezetének egészségesebbé tételét. Ennek eszköze volt a 2014-ben meghirdetett önfinanszírozási koncepció és program, amelynek keretében az MNB, az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) és a bankok kooperációjával lehetővé vált a lejáró devizaadósság forintból történő megújítása és az említett célok elérése (Nagy–Palotai, 2015).

Figyelmet érdemel azonban, hogy a magyar és ugyanúgy a cseh és lengyel gazdaság – mindenekelőtt a vállalatok szintjén, tizenöt évvel az EU tagság megszerzése után – ma már nagymértékben „euroizált”, külföldi tranzakcióik nagy részét már eleve euróban bonyolítják, sőt nem ritka az sem, amikor belföldi értékesítésnél is (például idegenforgalom) az árakat euróban vagy euróalapra számítva adják meg. Ez egybecseng azzal a közel tíz évvel ezelőtti véleménnyel, amely szerint a korábbi (2010 előtti) kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája volt az oka, hogy Magyarország lecsúszott az euró bevezetésének korai lehetőségéről, és maradt, mint második lehetséges legjobb megoldás, a gazdaság spontán euroizációja, azzal, hogy az „elkövetkező tíz évben” (azaz nagyjából a mostanáig terjedő időszakban – a szerzők) a kettős valutarendszer válik realitássá (Mihályi, 2012). Az egyre gyengülő forint leginkább csak a belföldön forintfizetésért dolgozókat, valamint a döntően a belföldi piacra termelő és értékesítő kisebb kkv-kat érinti rosszul. A magyar gazdaság euroizáltsága azonban sokkal inkább empirikus úton igazolt, és bár több szerző is említi (például: Bod, 2019; Palánkai, 2020), de annak tényleges mértékével kapcsolatban nemigen állnak rendelkezésre források. Ráadásul, módszertani szempontból sem teljesen világos, hogy az euroizáltság hogyan lenne mérhető, kiszámítható adekvát módon. A másik vitatható kérdés az, hogy vajon feltétlenül szükséges-e az importhelyettesítés erősítése. Természetesen ebben van igazság, hiszen nem vitatható, hogy például élelmiszerekből előnyösebb és akár fogyasztóegészségi szempontból is hasznosabb a hazai előállítású termékek preferálása, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarország kicsi és nyitott gazdaság, ahol a termelési inputok, különösen az energiahordozók igen nagy része külföldről származik, ezek helyettesítése belföldi forrásból nem lenne lehetséges. Bár a koronavírus-járvány bizonyos tekintetben új megvilágításba helyezi a lokális erőforrások szerepét és az importhelyettesítést, de az említett adottságok tekintetében aligha számíthatunk lényeges változásra.

Addig is, az exportőröket, illetve a mögöttük álló főleg külföldi befektetőket (multicégeket) kedvező helyzetbe hozza a gyengülő forint, és a gyengülés visszaszorítása ellen az MNB nem tett lépéseket (például kamatlábemelés). Ez, úgymond, jót tesz az ország versenyképességének, ugyanakkor az érem másik oldala az, hogy a forintban keletkezett jövedelmek és megtakarítások értéke euróban kifejezve erodálódik, továbbá az egyébként látványos, bár főként a multicégek működésének köszönhető magyar exportteljesítményhez szükséges importtermékek, -szolgáltatások és energiahordozók ára forintban számolva megemelkedik. Kérdés tehát, hogy az utóbbi években – amikor már a magyar nemzetgazdaság viszonylag tartós növekedési pályára állt – a forint fokozatos értékvesztése szükségszerű volt-e, és ha igen, akkor az kiknek és miért lehetett előnyös, ha pedig nem, akkor viszont a jegybank miért nem tett lépéseket. Csehország példája, a cseh korona viszonylag stabil árfolyama arra utal, hogy az euróövezetbe való belépésig is célszerű, ha egy ország erős és stabil valutával rendelkezik. Magyarországon viszont, legalábbis a belföldi jövedelemmel rendelkező vállalkozásokat és magánszemélyeket kettős hátrány éri: egyrészt a) nem részesei az euróövezet nyújtotta előnyöknek, másrészt b) a fokozatosan gyengülő árfolyam miatt értékvesztést szenvednek el bármilyen import esetén, illetve külföldre utazás esetén. Felvetődik tehát a kérdés: kinek és miért érdeke az, hogy gyenge és egyre gyengébb legyen a forint úgy, hogy közben a gazdaság még mindig számottevő forint­alapú teljesítménye fokozatosan veszít értékéből.