Az etikai felelősség az ilyen, nem szándékoltan indított halálos következményláncolatok tekintetében kontextusfüggő. Másként jelenik meg egy kórokozó világméretű vagy akár csak több országot érintő elterjedése előtt és után – így például azelőtt és azt követően, hogy a kormányok lépéseket tettek a ki- és beutazás korlátozására határaikon. Ugyancsak másként jelenik meg a hatékony védőoltás esetleges elérhetővé válása előtt és után.

Ha egy ország a WHO-t és más államokat nem értesít egy olyan közegészségügyi probléma jelentkezéséről, amelynek nemzetközi következményei lehetnek, akkor a felkészületlenség és az éberség hiánya miatt – amelyre a továbbiakban felkészültségi deficitként utalunk – e következmények az érintett országok számára súlyosabbak lehetnek, mint amilyenek egyébként lettek volna. Így ugyanis az érintettek meg vannak fosztva a lehetőségtől, hogy korlátozó és egyéb intézkedésekkel megvédjék vagy hatékonyabban védjék állampolgáraikat. Egészségügyi személyzetük is ki van téve a felkészültségi deficit következményeinek, hiszen nincs tudomásuk a járványveszélyről, és hogy a beérkező betegek ellátásában megfelelő védekezés mellett kellene eljárniuk. Emellett az érintett területre utazó személyek esetében is fennáll az információhiányhoz köthető érdeksérelem.

Az értesítés elmaradásához hasonló következményekkel járhat az is, ha hiányzik a transzparencia egyes országok részéről a megbetegedettek számával és területi megoszlásával kapcsolatos adatok közzétételének tekintetében. Amennyiben pedig hatékony oltóanyag már rendelkezésre áll, ám hiányzik a teljes körű együttműködés egy, a betegség felszámolását célzó, globális oltási kampány megvalósítására, ez ellehetetlenítheti a járvány sikeres kezelését, és közvetett felelősséget ró a járvány további alakulásának minden ártalmas következményével kapcsolatosan az ilyen erőfeszítésekben megfelelően közre nem működőkre.

Az etikai felelősség mértékét és terjedelmét számos változó befolyásolja. Ezek közé tartoznak az érintett kormány kapacitásai és erőforrásai, valamint a pandémiát okozó kórokozó sajátosságai.

Gyakran hiányoznak a hatékony cselekvéshez szükséges kapacitások és erőforrások azokban a szegény országokban, amelyek humanitárius válságtól, fegyveres konfliktustól, természeti katasztrófától vagy éppen ezek kombinációjától szenvedtek már a járvány kitörését megelőzően is. Ezeket az országokat nem lehet teljes mértékben felelőssé tenni a hatékony cselekvés elmaradásáért.

A járvány feltartóztatásával kapcsolatos különböző mértékű nehézségekből eredően a különféle kórokozók sajátos tulajdonságai is alapvetően befolyásolják az etikai felelősség kérdését.

A SARS-CoV-2 koronavírus terjedését például különösen nehéz feltartóztatni, mivel transzmissziója gyakran a tünetek megjelenése előtt álló vagy tünetmentes hordozók révén történik. A fertőzött személyek fellelése is jelentős nehézségekbe ütközik, többek között a polimeráz-láncreakciós (PCR) tesztek nem kielégítő szenzitivitására és specifikusságára tekintettel (a fals negatív és fals pozitív eredmények problémája). A Covid19 betegséget külső jeleken és tüneteken keresztül nehéz idejekorán diagnosztizálni, mivel ezek nagyobbrészt nem igazán specifikusak (más betegségek tüneteivel átfedést mutatnak). A halálozás egyenetlenül oszlik meg a korcsoportok között, és összefüggésben áll más betegségekkel is (korábban már fennálló krónikus egészségi problémákkal), még azzal együtt is, hogy egyébként bármely korosztály tagjai kórházi kezelésre szorulhatnak, ha megbetegszenek. Részben a kockázat egyenlőtlen eloszlásából adódóan tapasztalhatók jelei a szükséges mértékű társadalmi szolidaritás hiányának is, ami például a közegészségügyi intézkedésekkel való együttműködés nem kielégítő mértékében fejeződhet ki. A kórházba kerülő személyek kezelése összetett, és jelentős kockázatot terhel az egészségügyi személyzetre; a betegség tartós egészségkárosodáshoz (például tüdő-, szív-, érrendszeri, vese- és neurológiai komplikációkhoz) vezethet, későbbi tartós kezelés (vesekárosodás esetén például dialízis) szükségességével együtt.

Tökéletes eredmény a feltartóztatás terén akkor sem várható, ha egy kormányzat részéről egyébként adott a szándék minden lehetséges fertőzött személy és kapcsolataik felderítésére, elkülönítésére, illetve tesztelésükre és, ha szükséges, a kezelésükre. A járvány elleni intézkedések részeként szükséges az emberek közötti kontaktusok számának csökkentése is a társadalmi érintkezés általános korlátozásán keresztül, annak érdekében, hogy lassítani lehessen, illetve meg lehessen állítani a járvány terjedését a közösségben. Az ilyen beavatkozásnak nagyon magas gazdasági költsége lehet, és zavart kelthet az egészségügyi ellátórendszer működésében, elérhetetlenné téve fontos egészségügyi szolgáltatásokat. A társadalmi következményekkel együtt jelentős politikai ára is lehet az ilyen korlátozásoknak, ha a közvélemény nem támogatja azokat, illetve, ha az intézkedések ellenállásba ütköznek, és erővel kell ezeknek érvényt szerezni.

A fertőző betegségek megelőzésével kapcsolatos etikai felelősség mértékére tehát hatással van, és eltérő intézkedéseket tesz szükségessé, ha például olyan, a SARS-CoV-2-től jelentősen különböző természetű kórokozók ellen kell fellépni, amelyek:

Jelen állás szerint sajnos számos országról elmondható a Covid19 járvány kon­textusában, hogy nem felelnek meg maradéktalanul a fenti elvárásoknak. Nem tanúsítanak kellő érdeklődést a hatékony nemzetközi összefogással kapcsolatban, a lehetőségeikhez mérten sem nyújtanak segítséget a rászoruló országoknak, nem kellően transzparensen járnak el, az információknak a közvélemény előli elrejtésére törekednek, vagy éppen nem tesznek komoly erőfeszítést a fertőzöttek felderítésére és kapcsolataik felkutatására.

Ha eltekintünk az említett nemzetközi szabályok végrehajtásának problémájától, ezeknek az irányadó szabályoknak fontos jogi korlátai is vannak (például a hatályuk vagy az alkalmazási küszöb), ami megnehezíti az államok felelősségre vonását a vírus kitöréséért és terjedéséért. Ebben az összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy az államok nemzetközi felelőssége csak nemzetközi szinten határozható meg: a Nemzetközi Bíróság eljárása révén (például a WHO alkotmányának 75. cikke alapján), valamely más, joghatósággal rendelkező nemzetközi bíróság által vagy egyoldalúan, a sérelmet szenvedett állam által. Ez természetesen nem lehetséges a sérelmet elszenvedett ország nemzeti bírósága előtt, mivel az államok szuverén egyenlőségük miatt mentelmi jogot élveznek a „par in parem non habet jurisdictionem” általános nemzetközi jogi alapelvből következően.2

Az első ilyen rendelet 1951-ben született, amikor a WHA elfogadta a Nemzetközi Közegészségügyi Szabályzatot (International Sanitary Regulations, ISR), amelynek célja „a betegségek nemzetközi elterjedése elleni maximális biztonság garantálása, a nemzetközi forgalom minimális befolyásolásával”. Ez hat betegségre vonatkozott (kolera, pestis, kiütéses tífusz, váltóláz, fekete himlő és sárgaláz), amelyek kitöréséről a nemzeti hatóságoknak értesíteniük kellett a WHO-t. Az ISR korlátozott hatályú volt, mivel csak a fölsorolt betegségekre vonatkozott a bejelentési kötelezettség, és csekély mértékű kötelezettségvállalást igényelt az Egészségügyi Világszervezet tagállamaitól, mert legfontosabb célja a járványok kontroll alatt tartása volt a nemzetközi forgalom lehető legkisebb mértékű korlátozásával. Annak ellenére, hogy az ISR-t 1969-ben átnevezték Nemzetközi Egészségügyi Szabályzattá (International Health Regulations, IHR), alkalmazási köre folyamatosan csökkent, mivel az Egészségügyi Világközgyűlés először kizárta a tetű által terjesztett kiütéses tífuszt és váltólázat alkalmazási köréből, majd 1981-ben – globális felszámolása miatt – a fekete himlőt is. Az IHR alá végül már csak a kolera, a pestis és a sárgaláz tartozott.

A szabályozás sebezhetőségére azonban két nagy járvány kitörése is rámutatott: 2003-ban a súlyos akut légzőszervi szindróma (SARS) megjelenése Kínában, amelyet 2004-ben Thaiföldön a patogén A-influenza (H5N1) új törzse követett. Mindkét esetben kezdetben hiányzott a hatékony nemzetközi együttműködés, mivel a nemzeti hatóságok nem jelentették ezen új vírusok megjelenését, és így lehetővé vált nemzetközi elterjedésük. Ennek következtében a nemzetközi közösség úgy döntött, hogy teljesen fölülvizsgálja az IHR-t.

2005-ben a WHA elfogadta a Nemzetközi Egészségügyi Szabályzat új verzióját, amely jelentős módosításokat tartalmazott. A legfontosabb a 2. cikkely, amely kimondja, hogy az IHR célja „a világon minden embernek a védelme a betegségek nemzetközi elterjedésével szemben”, vagyis a szabályzat minden olyan betegségre alkalmazandó, amely nemzetközi kockázatot jelenthet, és a szerződésben részes államok kötelesek azonnal értesíteni a WHO-t, ha olyan váratlan vagy szokatlan közegészségügyi esemény történik, amelyik elég súlyosnak tűnik ahhoz, hogy nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetet jelentsen (6–7. cikkely). Ilyen közegészségügyi esemény lehet, „amely

A rendelkezésre álló információk alapján a WHO főigazgatójának meg kell határoznia, hogy egy adott állam által bejelentett esemény nemzetközi jelentőségű közegészségügyi veszélyhelyzetnek minősül-e (12. cikk), és ilyen esetekben – tudományos elvek és az egészségre gyakorolt kockázatról rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok alapján – a szükséges intézkedéseket haladéktalanul meg kell hozni és végre kell hajtani (43. cikk). Miközben az államok jogi kötelezettséget vállalnak a megfelelő egészségügyi intézkedések végrehajtására, ezekről végső soron maguk az államok döntenek. A főigazgató ezekre a helyzetekre csak nem kötelező erejű, ideiglenes ajánlásokat (15. cikk) vagy akár állandó ajánlásokat adhat ki az államok számára (16. cikk). Az Egészségügyi Világszervezet különféle intézkedéseket javasolhat, ideértve a karantén vagy más egészségügyi intézkedések végrehajtását, vagy a gyanús, illetve érintett személyek belépésének megtiltását (18. cikk). Az államok azonban figyelmen kívül hagyhatják ezeket az ajánlásokat, ha túlságosan zavarónak ítélik meg őket, és más eszközökkel is elérhető a betegség nemzetközi elterjedésének megakadályozása. Azonban ezeknek az eltérő egészségügyi intézkedéseknek is „az egészség védelme terén el kell érniük legalább a WHO ajánlásaiban javasolt minimális szintet” (43. cikk a) pont). Hozzá kell tenni, hogy az IHR csak fölhívni tudja az államokat arra, hogy működjenek együtt, és segítsék egymást „amilyen mértékben ez lehetséges” (44. cikk) a súlyos közegészségügyi eseményre való reagálásban. A WHO nem rendelkezik végrehajtási hatáskörrel, így könnyű belátni, hogy az állam felelősségének megállapítása az IHR megsértésére vonatkozóan rendkívül nehéz olyan esetben, amikor a nemzetközi közösség új közegészségügyi fenyegetéssel szembesül, és nincs még tudományos konszenzus arról, hogyan lehet az ismeretlen vírus terjedését leghatékonyabban megakadályozni.

A Covid19 világjárvány összefüggésében a legtöbb vita a Kínai Népköztársaság (KNK) felelősségéről folyt, ám nem zárható ki más államok felelőssége sem a pandémia idején megtett vagy elmulasztott intézkedésekért. Ami Kínát illeti, számos potenciális mulasztásra gondolhatunk a járvány kezelésének első szakaszában. Megállapítható például, hogy a KNK évek óta tolerálta az úgynevezett „termelői piacok” működését, ahol a legkülönbözőbb fajta élő állatokat tartottak egymás közelében, vad- és háziasított állatokat egyaránt, ami az új vírusok kifejlődésének és terjedésének ideális táptalaja volt. Ezeket csekély mértékben vagy szinte egyáltalán nem ellenőrizték, annak ellenére, hogy már a SARS-vírus megjelenése is hozzájuk kapcsolódott (Webster–Markets, 2004, 234–236.). Az is köztudott, hogy Kína kezdetben visszatartotta az új betegség kitöréséről szóló információkat, nem tette meg a szükséges intézkedéseket annak visszaszorítására, nem hozta azonnal nyilvánosságra a SARS-CoV-2 emberről emberre való terjedésének lehetőségéről szóló információit, és késleltette a járvány kitörésének bejelentését a WHO-nak. A Kínai Népköztársaság egy ideig attól is vonakodott, hogy beengedje a szervezet hivatalos küldötteit Vuhan városába. A KNK felelősségét támogató narratíva támogatói úgy érvelnek, hogy a vírusnak ez a helytelen kezelése hozzájárult a betegség széles körű elterjedéséhez, nemcsak Kína területén, hanem határain túl is, elvezetve végül a jelenlegi globális világjárványhoz (Guidi–Maisley, 2021).

Nem könnyű feladat a nemzetközi jog releváns szabályainak alkalmazása a Kínai Népköztársaság által a Covid19-világjárvány kapcsán tett lépésekre, a nemzetközi felelősség megállapítása érdekében. Az első probléma a vonatkozó tények meghatározásával kapcsolatos, amelyek közül sok továbbra is homályos, és nehezen deríthető ki (például a vírus eredete vagy a járvány tényleges kezdete). A második problémát az jelenti, hogy nehéz okozati összefüggést megállapítani a konkrét sérelem (például emberéletben történt vagy gazdasági veszteség) és az egészségügyi válság helytelen kezelése között egy adott országban. Ebben az összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a vírus által érintett, fejlett országok többsége még akkor is tétlen maradt (a WHO számos ilyen jellegű figyelmeztetése után is), amikor világossá vált, hogy a SARS-CoV-2 könnyen átvihető emberről emberre. Ezért nem világos, hogy a sérelmet a (nem)cselekvésük eredményének kell-e tekinteni, vagy pedig ez más országoknak – például Kínának – tulajdonítható. A harmadik az, hogy meg kell határozni azokat a konkrétan alkalmazandó nemzetközi jogi kötelezettségeket, amelyeket potenciálisan megsértettek. A figyelembe veendő legmegfelelőbb jogi keretet a felülvizsgált IHR tartalmazza. Ebben az összefüggésben különösen fontosak a 6–7. cikk rendelkezései, amelyek felszólítanak a WHO azonnali értesítésére olyan esemény esetén, amely elég súlyosnak tűnik ahhoz, hogy nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetet jelentsen.

Emellett a nemzetközi jog más szabályainak – például a nemzetközi emberi jogi normáknak – lehetséges megsértése is felmerülhet. A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya értelmében az államok kötelesek intézkedéseket foganatosítani a járványok fölszámolására (lásd a CCPR 6. sz. általános kommentárját: 6. cikk – Az élethez való jog) és az életveszélyes betegségek kezelésére (lásd a HRC általános kommentárját, 36. szám: 6. cikk – Az élethez való jog). Általánosan elfogadott, hogy ez a kötelezettség időnként egy adott ország területén túl is terjedhet, és olyan személyekre is vonatkozik, akik nem tartoznak az adott állam joghatósága alá. A károkozás elkerülésének alapelve ebben a kontextusban is alkalmazható lehet. Ez a nemzetközi környezetvédelmi jogból származik, és előírja, hogy az államok kötelesek biztosítani, hogy a területükön folyó tevékenységek ne okozzanak jelentős, határokon átnyúló károkat. Ez az elv az államokra nézve kötelező kellő gondosság egyik példája. Ebből következően nem bizonyos eredményeket kell elvárni (azaz a világjárvány megelőzését), hanem az államoknak inkább folyamatosan a kockázatok minimalizálására kell törekedniük.

Összességében leszögezhető, hogy az államok közösségének a SARS-CoV-2-pandémia megelőzése érdekében kötelességük lenne együttműködni, és minden lehetséges erőfeszítést megtenni a káros következmények mérséklése érdekében. Ennek elmulasztása esetén a nemzetközi jog szabályai értelmében potenciálisan megállapítható a felelősségük, bár ennek bizonyítása és a jogi normák kikényszerítése a gyakorlatban jelentős nehézségekkel jár.