Az ugyanis aligha vitatható, hogy a tudomány a természet, a társadalom és gondolkodás tényeiről, tapasztalatairól, ezek rendszerezéséről, értelmezéséről szól. A költészet vagy a művészet nem tartoznak bele, jóllehet azok is ezekről szólnak, csak más megközelítésben. A tudomány korábban a természeti és társadalmi jelenségek megfigyelésén alapult, majd jól megtervezett kísérletek tapasztalatainak, lényegének tárgyilagos leírására, összefüggéseinek – az okoknak és következményeknek – feltárására koncentrált. Azokból fogalmazott meg törvényszerűségeket, elveket, elméleteket, ahol lehetett kvantitatív formában, matematikai összefüggésekben. Ennek a folyamatos fejlődési folyamatnak rendre voltak meghatározó eredményei és személyiségei, mint például a heliocentrikus világkép (Kopernikusz, Galilei), az anyagmegmaradás elve (Lomonoszov, Lavoisier), a mechanika mozgástörvényei (Newton), az elektromágnesesség törvényei (Maxwell), a kvantumelmélet (Planck), a relativitáselmélet (Einstein), az evolúcióelmélet (Darwin), a kettős hélix (Watson és Crick), az ősrobbanás/anyagfejlődés/ földfejlődés (sokan). Ugyanígy vannak korszakos hatású tudósok a társadalomtudományok terén is (Szilágyi, 2014). Csak a példa kedvéért: a közgazdaságtanban Smith, Marx, Keynes, a szociológiában Malthus, Weber, Habermas, a nyelvészetben Grimm, Humboldt, Chomsky, a pszichológiában Wundt, Pavlov, Freud. Ők – és még sokan mások – nagy tudósok voltak.

Az idézett meghatározás, különösen a „tekintélynek számító” kiemelés és az említett példák a kutató és a tudós közötti különbségre utalnak. Kutatók régen is voltak, ma százezrek foglalkozása, többnyire hivatása a kutatás, de a kutató, még az eredményes kutató sem feltétlenül tudós – az idézett megkülönböztetés fényében. Akkor viszont ki volt a tudós, ki a tudós ma? És holnap?

Hogy ki volt tudós, azt talán könnyebb megítélni: aki maradandót alkotott, akinek eredményeit a tudomány számon tartja, alkalmazza, továbbfejleszti, akire sokáig és sokan hivatkoznak, ma is, akiről eljárást, módszert, törvényt, szabályt, tételt, elvet, elméletet neveznek el, akinek neve ezért bekerül az enciklopédiákba, tankönyvekbe, a tudománytörténetbe. Ez még akkor is igaz, ha a tudomány időnként vitatja vagy meghaladja korábbi tudósok eredményeit.

Hogy ki a tudós ma, azt személyekre konkretizálni már kissé bizonytalanabb, de szerencsére tudós címet formálisan nem szokás, nem kell adományozni. A kutatói (tudományos?) teljesítmény mérésének ma vannak gyakran, de nem mindenhol alkalmazható tudománymetriai módszerei (publikációk száma, helye, hivatkozások száma, Hirsch-index stb.), de ezen belül nincs tudósi küszöb. Értékelni (például pályázatokat, kutatási teljesítményt) ezek nélkül, felkészült szakértők véleményére alapozva is lehet és érdemes. Ilyen például a European Research Council gyakorlata. A tudományos közélet sok formában jeleníti meg a tudósi elismerést: tudományos szervezetek tisztségeivel, akadémiák, folyóiratok szerkesztőbizottsági tagságával, konferenciák plenáris előadásaira, elnökségére történő felkéréssel, tudományos díjakkal, kitüntetésekkel. Tudósként tartjuk számon azt is, aki körül iskola alakul ki, aki így sok fiatal doktoranduszt, kutatót indít el a pályáján. Érdekes és tanulságos rendszere ennek a matematikusok „családfája” (URL1). Aki abba bekerül, azt a szakma tudósnak tartja.

A közvélemény a tudóst gyakran azonosítja a professzorral: X. Y. valaminek a tudósa vagy valaminek a professzora – mondják. Ismerve a hazai helyzetet, látva igen szerény teljesítmény ellenére professzori kinevezéseket, tudva, hogy törvényi kiskapuval vagy jó (politikai) hátszéllel is lehet professzori címhez jutni – ez már nem olyan biztos (Bazsa, 2020). Sajnos vannak professzorok, akik nem számítanak tekintélynek (lásd fent), s nem alkotnak maradandót.

Ezek megfogalmazásával együtt is úgy vélem, nem a tudósi kritériumok kialakítása és végképp nem mai tudósok nevesítése a célja ennek a rovatnak folyóiratunkban.

Egy kicsit még visszatekintve azt láthatjuk, hogy a tudomány – és az ezt előre vivő tudósok – eredendően és sokáig viszonylag zárt világban éltek és működtek: elsősorban egyetemeken, majd kutatóintézetekben, könyvtárakban, laboratóriumokban, megfigyelőállomásokon. Személyes kapcsolatukat, kommunikációjukat (közleményeiket, folyóirataikat, könyveiket, konferenciáikat, rendezvényeiket) is egyfajta zártság, a sokat emlegetett „elefántcsonttorony” jellemezte. Nem kapott körükben különös hangsúlyt a tudatos és szervezett kapcsolat a társadalommal, a közvéleménnyel, s csak mérsékelt volt, de messze nem eredménytelen az együttműködés a gazdasággal, a termeléssel, a közoktatással, mi több a politikával. Ez természetesen nem jelentett elszigeteltséget, hiszen például a klinikum, az agrárium, az elektronikai vagy vegyipar (és persze mások) rendre megjelenő fejlesztései mind a tudomány eredményeire épültek. A történelem vagy a szociológia tudománya mindig kölcsönhatásban volt (van) a politikával. Mindez sokáig sikeresen és elfogadottan működött, az eredmények láttán és hasznán a társadalom, az állam támogatta a tudomány művelését, elismerte és honorálta az azt művelő tudósok tevékenységét. A Nobel-díj társadalmi rangja szimbolikus példája ennek.

Ebben az alapszituációban a tudós döntően a tudomány művelésére koncentrálhatott és koncentrált, értve ezen témájának elmélyült kutatását, a tudományos irodalom követését és felhasználását, közlemények írását rangos folyóiratokban, rendszeres aktív kongresszusi részvételt. Az ehhez szükséges feltételek, források jobbára, ha nem is automatikusan, de bejáratott rendszerben elérhetők voltak, és ha eredményei megalapozták, nagyobb léptékű fejlesztésekre, drágább lehetőségekre is számíthatott. A kutatói társadalom maga alakította természetes értékrendjét és hierarchiáját, többnyire (persze nem mindig) egészséges verseny révén emelte ki azt a krémet, amely (akik) a nagy előrelépések kulcseleme volt(ak). Nem volt ez mindig zökkenőmentes, voltak közös zsákutcák és egyedi tévedések, természetesen kudarcok is, de jó széllel lehetett vitorlázni, viharos ellenszelek ritkán fújtak. A tudós – kellő tehetséggel és kemény munkával – bizton nézhetett és tervezhetett előre.

Miben változott ez a ma már közel idillinek tűnő kép – természetesen nem hirtelen, a 21. századba lépés idején? Miben más, vagy más kell legyen ma és holnap a tudós? Úgy vélem, a szinte folyamatosan változó helyzet, az újabb hatások és a szükséges reflexiók csak a tudós mint egyén és a tudomány mint társadalmi tényező kölcsönhatásában értelmezhetők. Egy részüket személyében, hétköznapjaiban is érzi a tudós, más részük a tudomány egészében megjelenve hat rá.

Több – pozitív és negatív – elemet vélek kiemelendőnek, de leszögezve: az írás elején idézett és felvázolt alapok változatlanul érvényesek, viszont jóval összetettebb lett – és lesz – a tudós és a tudomány helyzete. Nem elég csak kutatni, számos tényezőt és hatást kell érzékelni és kezelni.