Az egyetemi diploma megszerzésének évében, 1942-ben több végzős hallgatótársával a Magyar Királyi Földtani Intézet3 Agrogeológiai Osztályán kapott állást, néhány hónapig mint kisegítő szakmunkaerő, majd mint segédvegyész. Ebben az intézetben indult meg a legjelentősebb hazai talajtani kutatás, felmérés. Itt vett részt a Kreybig Lajos4 által irányított országos átnézetes talajismereti térképezésben, amelybe már egyetemi hallgatóként is volt alkalma bekapcsolódni.

Egy interjúban maga idézte fel, hogy katonaként a háború alatt nyolc méter mélységig kiásott latrinákat talajszelvényként szemlélte. Később a megélhetéséhez hozzájáruló sportkrémüzemben kolloidkémiai ismereteit gyarapította (Chikán, 2009). A háború után a Tőzegkutató Intézet megbízásából tőzegfelvételeket is végzett.

1949 szeptemberében (a Földtani Intézet Talajtani Osztályának több tagjával együtt) került a hosszas előkészületekkel létrehozott önálló Agrokémiai Intézetbe5, ahol osztályvezetőként dolgozott valamivel több mint másfél évtizedig. 1950 márciusától egy éven át az MTA Titkári Hivatal IV. Biológiai és Agrártudományok Szakosztályán előadóként tevékenykedett. Az Agrokémiai Intézet részleges átszervezése után, 1951 márciusától az Agrokémiai Kutatóintézet néven működő intézmény tudományos kutatója, majd az ismételt szervezeti változások után, 1960 októberétől az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet hat osztálya közül a Talajtani osztály tudományos osztályvezetője volt egészen 1965-ig.

A kutatóintézeti tevékenységet követően 1965. március 21-én került a Gödöllőn működő Agrártudományi Egyetem6 Talajtani Tanszékére egyhangúlag támogatott pályázat útján, ahol Páter Károly (1900–1964) halála után egy évvel egyetemi tanári kinevezést, egyben tanszékvezetői megbízatást kapott. Vezetői feladatait a tanszék Talajtani és Agrokémiai Tanszékké történt 1987. szeptember 1-jei átalakítása után is megtartotta. Munkája mellett 1967-től a Mezőgazdaságtudományi Kar dékánhelyettese, majd 1969 és 1975 között az egyetem tudományos rektorhelyettese7 volt. Alapító vezetője volt a Környezetgazdálkodási Intézetnek. Az évtizedek során tagja volt az Egyetemi, valamint a Kari Tanácsnak, az Egyetemi Tudományos Tanácsnak. Nyugdíjazásának időpontja 1990. december 31. Egy negyedszázadon át végzett tanszékvezetői, iskolateremtő oktató-nevelő és tudományos munkája után is feladatokat vállalt az egyetemen. Kocsis Károly (1935–2005) rektori időszakában az egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója volt egészen 1996. június 30-ig. Az 1996-ban lezajló első akkreditáció alkalmával a Tanszék „nemzetközileg elismert” minősítést kapott.

Munkássága elismeréseképpen 1952-ben megkapta a mezőgazdasági tudományok kandidátusa fokozatot, 1967-ben pedig megvédte akadémiai doktori értekezését. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia Közgyűlése levelező, 1976-ban pedig rendes tagjává választotta. Professor emeritusi címet 1990-ben, tiszteletbeli doktori (Honoris Causa) címet 1991-ben kapott. Gödöllőn töltött időszakában az egyetem fejlesztését, az oktatást, nevelést és kutatást következetesen szolgáló tanár, s egyben vezető volt.

Szervezeti tagságai közül meg kell említeni az MTA Talajtani és Agrokémiai Bizottságot, melynek több éven át elnöke is volt. 1990 és 1996 között az Agrártudományok Osztályának elnökeként részt vett az MTA Elnökség munkájában. 1995-ben a Doktori Tanács tagja lett, itt 2000-ig tevékenykedett. Emellett számos külföldi akadémia tagjává is megválasztották: 1982-ben az Osztrák Tudományos Akadémia, 1984-ben a Leopoldina Akadémia, 1991-ben az Orosz Mezőgazdasági Akadémia, 1993-ban az Ukrán Tudományos Akadémia, valamint 1998-ban a Közép-európai Tudományos és Művészeti Akadémia is felvette tagjai sorába.

Számos elismerés, díj és kitüntetés tulajdonosa. Első elismerése a Munka Érdemrend arany fokozata, melyet 1971-ben vett át. Tudományos munkásságát, tudományszervezői és oktatói tevékenységét egyebek mellett Treitz Péter-emlékéremmel (1973)8, Tessedik Sámuel-emlékéremmel (1978), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (polgári tagozat, 1996), Vadas Jenő-emlékéremmel (1999), Akadémiai Aranyéremmel (1999) és Eötvös József-díjjal (2007) ismerték el.

Az emlékezés keretében nem vállalkozunk Stefanovits Pál szakmai, tudományos munkájának széles körű elemzésére, csupán annak jelentőségét, szellemiségét kívánjuk érzékeltetni életútja bemutatásával elsősorban a nem talajtanos szakemberek, tudósok és érdeklődők számára. Mert ahogy Várallyay György9 írja Stafanovits Pál 90. születésnapja alkalmából: „[…] szükség lenne rá, hogy minél többen megismerhessék, tanuljanak belőle világos és racionális gondolkozást, következetességet, egyszerűségében (is) meggyőző érvelést, megalapozott tudományos eredményekből levont mértéktartó, de határozott megállapításokat, átgondolt és maradandó következtetéseket” (Várallyay, 2010). Első munkája 1941-ben, még hallgatóként jelent meg, s az azt követő hét és fél évtizedben páratlan életutat járt be. Kiemelt kutatási területe a talajtérképezés, a talajképződési folyamatok és a mezőgazdasági környezetvédelem. A Kreybig-féle átnézetes talajismereti térképezésben való részvétele eredményeként Stefanovits Pál számos térképlapot készített önállóan (az elkészült térképlapok közel 10%-át). Az első 1:25 000 méretarányú térképe Magyarázatok Magyarország geológiai és talajismereti térképeihez, Bős címmel 1943-ban jelent meg.

A hazai felsőoktatás színvonalának biztosítására írta a Talajtan című tankönyvet, amely számos kiadást ért meg. A könyv átdolgozott, bővített kiadását Filep Györggyel (1932–2003) és Füleky Györggyel (1945–2018) közösen készítette el, ami szintén több kiadásban jelent meg. Szakmérnöki oktatást talajtan, talajvédelem, környezetvédelem területeken kezdeményezett. Foglalkozott a talajminősítéssel is, Kállai Kornéllal, Fórizs Józsefnével és Máté Ferenccel kidolgozták a 100 pontos talajértékelési rendszert, amely elsősorban a genetikai talajtípusra, altípusra és változataira, valamint a mezőgazdasági növénytermesztés szempontjából fontosabb talajtulajdonságokra és az ezeket kifejező, nagyléptékű (1:10 000 méretarányú) talajtérképekre épült. Angolul megjelent könyve az ország barna erdőtalajait mutatja be. Közleményeinek száma kétszáz körüli. Szakmai és tudományos kapcsolatai a földrajzi és a földtani kutatásokkal, a Magyar Tudományos Akadémia számos osztályával igen szorosak voltak. A több nyelven beszélő tudós nemzetközi kapcsolatait, világhírű munkásságát mutatja, hogy részt vett többek között a FAO és az UNESCO által szervezett Európai talajtérkép szerkesztésében, a 7th Approxiation, a Soil Taxonomy, a Világ talajtérkép, a Degradációs világtérkép, a GLASOD és a SOTER térképeinek és adatbázisainak munkálataiban.

Nem túlzás Várallyay György megállapítása, miszerint „páratlanul gazdag életmű” az övé. Elismerést vált ki mindazokból, akik fogékonyak az emberi értékekre és a kimagasló tudományos teljesítményekre. Nagyságát nem csupán a talajtani felvételezések, mintavételek, térképek, a kitűnő szakíróként megírt könyvek lapjainak, vonzó előadásainak száma adja, hanem a mindig alázattal végzett munka, az egyszerűsége és szerénysége, ahogyan kutatott, oktatott, írt, előadást tartott, és ahogy mindennapi életét élte. Akaraterő, kitartás, széles körű tudás, elhivatottság, meggyőző erő, a talaj iránti tisztelet jellemezte egész életében, hisz csak így tudta megtanulni, egyben megtanítani és megszerettetni a talajt tanítványaival, az azért felelősséget érző, de hozzá szakmailag nem értőkkel is. Ezeket az értékeket erősíti meg az Életutam című írása, amelyben életének minden fontosabb állomásáról olyan szépen, meggyőzően, tudósi elkötelezettséggel szól, hogy ezt érdemes mindenkinek megismernie.

A „Stefanovits-iskola” a geológia, a talajtan és a talajvédelem területén elévülhetetlen tudást halmozott fel és örökített át a következő kutatónemzedékekre, akik szellemi hagyatékának őrzői és egyben továbbvivői. A világhírű tudós fogalmazta meg A talajvédelem tízparancsolatát, amely a talajtanosokon kívül is egyre szélesebb körben ismert, kiemelten a 10. pontja: „Ne feledd, hogy a talajon nemcsak állsz, hanem élsz is!” Sokakban erősítette meg azt a gondolatot, hogy egészséges talaj nélkül nincs élet, nemhogy az emberiség számára, de a bolygónk egészére nézve sem. Stefanovits Pál nevét nemcsak a „szűken” vett talajos szakma ismeri immáron, egyéniségéből, tudós mivoltából, de leginkább igaz emberségéből fakadóan egyre többekhez jut el a munkássága.