In this paper we summarize the most important results of our previous empirical analyses related to male childlessness. We emphasize that different factors can often be detected behind male and female childlessness, or in some cases the same factors can influence the childlessness patterns of the different genders via various mechanisms. We provide new insights into male childlessness in Hungary revealed by our qualitative approach.

 

 

 

 

A gyermektelenséggel kapcsolatos kutatások többsége a nőkre fókuszál, miközben a gyermektelenek aránya magasabb a férfiak, mint a nők körében, nemcsak Magyarországon, hanem szinte valamennyi európai országban. Magyarországon például a 2001-es népszámlálási adatok szerint a 41 év feletti nők körében 7,8% volt a gyermektelenek aránya, ami 2011-re 11,2%-ra növekedett (Kapitány, 2015). Ez az arány a férfiak esetében a 41 és 45 év közötti korcsoportban 2001 és 2011 között 17%-ról 22%-ra növekedett (Kapitány, 2015). A számok tükrében jogosan merül fel a kérdés, vajon miért kíséri viszonylag kevés figyelem a gyermektelenség vizsgálatát a férfiak körében.

A gyermektelenség kérdéskörére fókuszáló kutatásaink során először korábbi kérdőíves vizsgálatok eredményeinek másodelemzésével vizsgáltuk, hogy milyen okok állhatnak annak hátterében, ha valaki nem vállal gyermeket Magyarországon (Szalma–Takács, 2012; 2015). Ehhez az Életünk fordulópontjai társadalmi-demográfiai panel-adatfelvételt használtuk, melyet a KSH Népességtudományi Kutatóintézete végzett több mint 16 ezer válaszadó részvételével az első hullámban, ami a vizsgált téma szempontjából Magyarország legnagyobb adatfelvételének számít. A 2002-es első hullámtól egészen a 2008/2009-es harmadik hullámig követtük a 30 és 45 év közötti gyermektelen nők, valamint a 33 és 50 év közötti gyermektelen férfiak adatait a gyermekvállalás szempontjából. Az eredmények azt mutatták, hogy mind a férfiak, mind nők körében a gyermektelenül maradás egyik fő – ha nem a legfőbb – meghatározó tényezője az, hogy sikerül-e az érintetteknek tartós párkapcsolatot kialakítaniuk. Emellett a gazdasági tényezők is jelentős szerepet kaphattak, miközben az értékek (a családdal kapcsolatos attitűdök vagy a vallásosság) változása nem befolyásolták jelentősen a szülővé (nem)válással kapcsolatos döntéseket.

A korábban említett kvantitatív vizsgálatokat később, 2014 és 2015 között kiegészítettük interjús kutatással. Először 40 év feletti gyermektelen nőkkel készítettünk félig strukturált életútinterjúkat annak érdekében, hogy feltárjuk, milyen okok vezethetnek gyermektelenséghez a magyar nők körében (Szalma–Takács, 2014). Majd e kvalitatív kutatást folytattuk 2016-ban harminc 50 év feletti gyermektelen heteroszexuális férfi meginterjúvolásával.

 

 

A nemzetközi és a hazai kutatások kimondott vagy kimondatlan alapvetése, hogy a stabil párkapcsolat megléte elengedhetetlen a gyermekvállaláshoz nők és férfiak számára egyaránt (Jalovaara–Fasang, 2017; Szalma, 2016). A nőkkel folytatott interjús vizsgálatok ezt az eredményt annyiban finomították, hogy a párkapcsolat megléte mellett annak minősége sem elhanyagolható tényező. A férfiakkal készített interjúk során kiderült, hogy körükben ritkán fordult elő, hogy valaki egyetlen tartós párkapcsolatot sem tudott kialakítani az élete folyamán. Így az életút-megközelítés nem igazolta, hogy a férfiaknál a partnerkapcsolat hiánya lenne gyermektelenségük egyik vagy fő meghatározó tényezője. Ráadásul az általunk kérdezett párkapcsolatban élő férfiak a kapcsolataik minőségével is elégedettebbeknek mutatkoztak, mint női interjúalanyaink. Azaz róluk nem mondható el, hogy partnerkapcsolatuk nem megfelelő minősége miatt nem szerettek volna gyermeket vállalni. A párkapcsolatban élő férfiak számára a gyermekvállalás akadályai közé tartozhatott, ha idősebb párt választottak, akinek már biológiailag nem lehetett gyermeke, illetve ha a partnerüknek már volt(ak) gyermeke(i), és nem szeretett volna több gyermeket vállalni. Különösen az alacsonyabb iskolai végzettségű férfiak számoltak be ezekről az akadályokról.

 

 

Kvantitatív vizsgálataink rávilágítottak arra, hogy az életkor előrehaladta jelentős szerepet játszott abban, hogy a gyermekvállalást (átmenetileg) halasztók végül mégsem tudták megvalósítani eredeti gyermekvállalási elképzeléseiket. Például az általunk vizsgált – 2001 és 2008 közötti – időszakban a gyermekvállalást halasztó 30–45 éves nőknek és 33–50 éves férfiaknak csak egy kis része volt képes arra, hogy megvalósítsa gyermekvállalási terveit: a vizsgált nőknek mindössze 22%-a, a férfiaknak pedig csak 14%-a vált szülővé 2008-ra (Szalma–Takács, 2012). A 45 éves vagy ennél idősebb nők esetében ez az eredmény akár véglegesnek is tekinthető a női reprodukciós aktivitás biológia korlátai miatt, melyek már 35 éves kortól kezdve éreztetik egyre erősödő hatásukat. Az életkorral összefüggő biológiailag meghatározott korlátok mellett beszélhetünk a gyermekvállalás társadalmi normák által keretezett életkori határairól is – azaz arról a társadalmilag meghatározott jellemzőről, hogy egyes társadalmi csoportokban kit tartanak „túl öregnek” ahhoz, hogy gyermeket vállaljon –, melyek hasonlóan hatnak a férfiakra, mint a nőkre. Interjús vizsgálataink eredményei azonban rávilágítottak arra, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó férfiak körében eltérő társadalmi normák érvényesülhetnek: például a magasabb iskolai végzettségű és jobb anyagi helyzetű interjúalanyaink arról számoltak be, hogy elképzelhetőnek tartják, illetve nem tartják kizártnak, hogy első gyermeküket majd az ötvenes éveik végén vagy akár valamikor a hatvanas éveikben fogják vállalni. Ezzel szemben alacsonyabb iskolai végzettségű társaik már nem vállalkoztak volna erre 50 évesen, és az is kiderült, hogy még a negyvenes éveikben is túl késeinek tűnt volna többek számára az apává válás.

 

 

Az anyagi tényezők szintén némileg eltérő mechanizmusokon keresztül vezettek gyermektelenséghez a nők és a férfiak körében. Míg a nőknél a bizonytalan munkalehetőségek és a rossz anyagi helyzet elsősorban azt akadályozta meg, hogy azok a nők, akik nem találtak maguknak megfelelő partnert, belevágjanak – akár egyedül is – a gyermekvállalásba, a férfiak számára ugyanezek a tényezők már a partnerkapcsolat kialakítását – és ezáltal közvetetten a szülővé válást – is megnehezíthették. Mindez egybevág azzal a Magyarországon uralkodó tradicionális nemiszerep-elvárással, miszerint egy heteroszexuális nukleáris családban elsősorban a férfinak kell(ene) a családfenntartó, fő kenyérkereső szerepét ellátni. Ezenfelül férfi interjúalanyaink körében arra is akadt példa, hogy az átlagon felüli anyagi helyzet akadályozta a partnerkapcsolat kialakítását és a gyermekvállalást: ez esetben az érintett azt tartotta kockázatosnak, hogy egy esetleges válás következtében elveszítheti felhalmozott vagyonát, így inkább tartózkodott a partnerkapcsolatoktól.

Az eddig példaszerűen illusztrált tényezők mellett új – a nők körében nem kimutatható vagy kevésbé hangsúlyos – okok is feltűntek a férfiakkal készült interjúkban.

 

 

A kérdőíves vizsgálatok – egyrészt a téma érzékenysége, másrészt az alacsony elemszám miatt – nem teszik lehetővé, hogy az egészségügyi okokra visszavezethető gyermektelenséget részletesen elemezzük. A kvalitatív vizsgálatokból azonban megállapítható, hogy míg a női interjúalanyaink több mint egyharmada beszámolt olyan egészségügyi okról, amely megnehezítette (volna) a gyermekvállalást, addig a férfiaknál senki sem számolt be hasonló egészségügyi problémáról. Miközben az általunk készített szakértői interjúkban a termékenységi kérdésekre specializálódott orvosok kiemelték, hogy az utóbbi évtizedekben a férfiak terméketlensége egyre nagyobb méreteket ölt.

 

 

Kiemelendő, hogy a férfiakkal készített interjúkban sokkal markánsabban jelent meg a tudatos gyermektelenség, mint a nőknél. A nők körében kevés olyan interjúalannyal találkoztunk, aki tudatosan nem szeretett volna gyermeket vállalni: e kevés kivétel pedig mind a magas iskolai végzettségű, jobb társadalmi helyzetű nők közül került ki. A férfiak nyíltabban beszéltek arról, hogy valójában soha nem szerepelt a terveik között az apává válás. Ráadásul nemcsak a magas iskolai végzettségű férfiak fogalmazták meg ezt, hanem az alacsonyabban iskolázott férfiak körében is találkoztunk olyannal, aki szándékosan választotta a gyermek nélküli életet. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nőkhöz képest több férfi lenne, aki nem szeretne gyermeket: lehetséges, hogy ez a különbség abból fakad, hogy a férfiak szabadabban felvállalhatják a gyermektelenség tudatos választásával kapcsolatos véleményüket nemcsak egy kérdőíves vizsgálat keretében, de egy interjús vizsgálat során is. Mindez összefügghet azzal, hogy a szülői gondoskodás még mindig inkább a nőkhöz köthető szerepként jelenik meg, valamint a közvélekedés úgy ítéli meg, hogy egy nő nem élhet teljes életet gyermek nélkül, míg a férfiakkal szemben kevésbé szigorú társadalmi normák vannak érvényben a gyermekvállalást tekintve (Szalma, 2014).

Végezetül egy olyan érzékeny témát villantunk fel, amely szintén nehezen vizsgálható kérdőíves módszerekkel: a gyermektelenekkel szembeni diszkrimináció kérdését. A téma vizsgálata különösen fontos egy olyan tradicionálisan pronatalista társadalomban, ahol a gyermekvállalás kérdése a napi politikai diskurzusnak is része. Az interjúk során arra is rákérdeztünk, hogy az interjúalanyaink milyen előnyöket, illetve hátrányokat tapasztaltak munkájuk során, illetve a magánéletükben azzal kapcsolatban, hogy nem született gyermekük. E tekintetben is több különbséget találtunk a női és a férfi interjúalanyok beszámolói között: míg az alacsony iskolai végzettségű nők nem tudtak konkrét előnyökről beszámolni, addig magas iskolai végzettségű társaik a munkában elért sikereket könyvelték el gyermektelenségükkel összefüggésbe hozható előnyként. A férfiak körében azonban éppen az alacsonyabb iskolai végzettségűek számoltak be a gyermektelenség egyik előnyéről: a kötetlenebb életforma választásának a lehetőségéről. Mivel az alacsony iskolai végzettségű – főként különféle szakmunkákat végző – férfiak számára a munkához köthető mobilitás jelentette az egyetlen lehetőséget arra, hogy utazzanak, így fontos volt számukra, hogy olyan munkát vállalhattak, amely akár heti vagy havi ingázással járt, ez pedig nehezebben lett volna összeegyeztethető a helyhez kötöttebb gyermekes életmóddal (Szalma–Takács, 2018).

A kvantitatív adatok másodelemzése rávilágított arra, hogy érdemes interjús vizsgálatokat is végeznünk annak érdekében, hogy jobban megértsük a Magyarországon jellemző gyermektelenségi mintázatokat. A gyermektelen férfiakkal folytatott interjús vizsgálatunk úttörő abban a tekintetben, hogy korábban még nem vizsgálták a férfiak gyermektelenségét Magyarországon kvalitatív módszerekkel. A kutatási eredmények azt mutatták, hogy a férfiak és a nők gyermektelensége mögött eltérő tényezők húzódhatnak meg. A férfiak között például nagyobb arányban találtunk olyanokat, akik szándékosan nem akartak gyermeket vállalni. Ugyanakkor azt is be tudtuk mutatni, hogy még az azonos tényezők is különböző mechanizmusokon keresztül érvényesülhettek a nemek között. A kvalitatív vizsgálat továbbá lehetővé tette, hogy betekintést nyerjünk abba, hogy milyen előítéletekkel kell szembenézniük a gyermektelen nőknek és férfiaknak.